Alice 

Nicolas szerencsére nem jelentkezett és végre „normálisan” élhetünk. A hetek múltak, a képességemet egyre jobban tudtam használni és a szomjúságom is csillapodott, ha lehet ilyet mondani. De az is lehet, hogy az önuralmamat a kicsiknek köszönhetem… Túl gyorsan és hamar történt minden, az újságok és a híradók még mindig a hirtelen eltűnésemről találgatnak és apám haláláról. Ha csak szóba került Richard a jókedvem egy pillanat alatt eltűnt, és ehhez semmi köze Jaspernek.

Mondhatni 180 fokos fordulatot vett az életemmel együtt a személyiségem is. A régi depressziósnak kinéző énem már csak a múlt egy halovány szála volt. Az egész család úszott a boldogságban, mind közülük legjobban Jazz és én. A kicsik három hónaposok és életük első karácsonyára készülünk velük, igaz nem három hónapos babának néznek, ki hanem már kettő-három éves kis gyerkőcöknek. A karácsony nem csak a család miatt lesz fontos számomra… Bella, Rose és Esme segítségével karácsonykor fogjuk megtartani végre az én hercegemmel az esküvőt.  

- Alice! – kiáltott fel a nappaliból Renesmee.

- Itt vagyok – súgtam a fülébe.

- Ááá! – Olyan hangosan sikított fel, hogy Dan felébredt.

- Na de Nessie… - dorgálta meg az anyja, aki egyből szaladt fel az emeletre megnézni a kisfiúcskát. Hálás mosolyt küldtem neki út közbe és megfogtam unokahúgom kezét  és kirángattam a hátsó udvarba, hogy ne hogy megint felébresszen valakit.

- Igen kicsi hugicám mi a gond? – tettem karba a kezem és szélesen mosolyogtam rá.

- Lehetek a koszorúslányod? – kérdezte édes hangon. Hát ki tudna ellen állni egy ilyen tüneménynek?

- Egyetlen egy feltétellel! – mondtam határozottan. Elszontyolodott, de azért kíváncsian várta a kikötésemet.

- Nem ébreszted fel többet Larát és Dant.

- Köszi, köszi, köszi – ugrott a nyakamba.  

Milyen furcsa, hogy két  éves múlt és már öt-hat évesnek néz ki. Egy ajándék ez a kislány újdonsült bátyámnak és nővéremnek. Felemeltem és a nyakamba csimpaszkodva mentem vissza vele a nappaliba. Jasper várt a bejárati ajtóba, Nessivel a kezembe odaszaladtam hozzá és egy üdvözlő csókot nyomtam az ajkaira. Négy napos vadászatra mentek a fiúkkal, és ezzel megrendezték az elő legénybúcsút neki. Miután elváltunk Nessinek adott egy puszit az arcára majd átvette, mivel a kicsik hiányoltak. 
 

Jasper 

Nessie olyan gyönyörű  akár az édesanyja, mióta megszületett sokat voltam vele és az idő alatt megkedveltük egymást és néha elmondhattam, hogy jobb nagybácsi vagyok, mint az a nagy melák Em.

- Mit csináltatok ma Renesmee? – kérdeztem tőle kíváncsian, közbe leültem vele a kannapéra.

- Rose néni és anya, Alice esküvői ruháját tervezték, mama meg az ikreket altatta. Én meg Alice-szel játszottam.

- Akkor jó napotok volt – mosolyogtam rá, kezét az arcomra rakta, hogy lássam az ő  szemszögéből mit csináltak. 

Egy köhécselés szakította ki az emlékekből. Hátra fordultam és Edward állt mögöttünk csillogó tekintettel nézve a lányára.

- Apa! – ugrott a nyakába. Edward magához ölelte majd pörgött egyet vele a szoba közepén.

- Kicsim, hol van anyu? – felmutatott az emeletre.

- Van kedved Jacobnál aludni ma? – furcsán néztem fivéremre, általában nagyon indokolt esetekbe szokta megengedni a lányának, hogy a kutyánál aludjon.

- Mikor megyünk? – Edward és én is elkezdtünk hangosan nevetni, úgy néz ki, hogy a kisasszony ma a kutyusával alszik.

- Előbb megvárjuk anyát, aztán te és anya haza mentek összepakolni és mire visszajöttök már Jake is itt lesz – mondta Edward a tervet.

- Nem lehetne, hogy már most jöjjön? – nézet kérlelően. 

Én itt már nem hallottam tovább a beszélgetésüket. Minden érzékem eltompult csak a látásomra figyeltem. A lépcsőn Alice jött le a gyönyörű, fekete hajú, alvó kislányunkkal utána meg Bella a szőke kisfiúnkkal. Életem három legfontosabb személye. Daniel álmosan pislogott keresztanyja kezében és mellkasához döntve a fejét keresett valakit. Mikor meglátott minden álmosság kiment a szeméből és kapálózni kezdett utánam.

- Hé, Daniel! – kuncogott Bella.

Türelmesen vártam, hogy leérjenek és magamhoz ölelhessem életem legnagyobb ajándékait. Ennél szebb és gyönyörűbb ajándékot soha nem kaphattam volna az én angyalomtól.

Mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptek felpattantam és Bellához futva kivettem a kezéből a fiamat és becsukva a szememet, mélyen beszívtam az illatát. Vékony karok ölelését éreztem a derekamon, visszaöleltem kedvesemet, aki még mindig lányunkat fogta magához. Lara még édesen szuszogott a karjai közt.

- Szeretlek – leheltem Alice fülébe.

- Én is szeretlek – csókolt meg ismét. 

Már mindenki körülöttünk állt és a csóknál halkan tapsolni kezdtek, hogy a most egyetlen alvó lényt ne ébresszék fel.

- Na de srácok, ne a kicsik előtt – kacagott fel mackósan Emmett, Rosalie mellett.

- Ezt én is elmondhatnám. De ha már itt tartunk… tegnap reggel direkt szóltam, hogy ne a ház környékén irtsd a fákat, de neked pont itt kellett ráadásul a szobánk ablaka mellett. – Átadtam a fiamat Esmének és morogva közeledtem bátyám felé. Egyből hátrálni kezdett és közben idegesen nevetett.

- Tesó nyugi, tudod, hogy nem direkt volt – tartotta fel védekezés kép a kezeit.

- Én meg Aro Volturi vagyok – köptem tetettet dühvel. Éreztem a többieken, hogy alig bírják visszatartani a nevetést.

- Ezt inkább beszéljük meg kint – iszkolt ki a nyitott ablakon. Felugrottam a párkányra és még egy utolsó csókot küldtem szerelmem felé, mint egy búcsúcsókként, hogy nem tudni visszajövök-e vagy sem, utána ugrottam és egy adott pillanatba mikor nem figyelt a hátára ugrottam Emmettnek. Elterült a hirtelen súlytól én meg könnyedén le tudtam így fogni. De nem tartott, sokáig mert kiszabadította magát és ő vette át az irányítást. 

Alice 

Rosszallóan néztem a fiúk után, nem azért mert féltettem őket, hanem Daniel miatt. Tisztára olyan, mint az apja és folyton játszani akar a húgával. Persze ilyenkor az a végeredmény, hogy Lara is belemegy a játékba és senki se tudja őket szétválasztani. Először mindenki meglepődött az ikreken, hogy gyorsabban fejlődnek, mint Nessie de Jazz-el már az elejétől tudtuk, hogy nem közönséges félvér ikreink vannak.  

- Megfoghatom kicsit? –  jött oda hozzám Rose, hogy átvegye Larat.

- Hát persze, tessék –  felé fordítottam a karomat, hogy óvatosan kivegye a lányomat a kezemből, aki még mindig mélyen aludt.

- Irigyellek, ugye tudod? –  szólalt meg pár perc csönd után Rosalie.

- Azért mert neked nem lehet gyereked? – sütöttem le a szememet. Tudtam, hogy nővérem minden vágya egy kisbaba, és ezért bármit meg tenne… Eddig egyedül Belláéktól kellett elviselnie, hogy boldogok együtt a lányukkal. De most, hogy én is közbe jöttem ráadásul két babával… megértem Rose érzéseit.

- Azon már túl vagyok, elfogadtam, hogy csak nagynéni lehetek és ez is akkora öröm nekem, mintha lenne sajátom – mondta őszintén mosolyogva. – Nem ezért vagyok irigy, hanem arra, ahogy rátok nézek és látom, hogy mindenetek meg van. Jaspert is megajándékoztad velük – nézet előbb a fiamra, majd a lányomra – én sose tudom megadni ezt az örömet Emmettnek, hogy legyen egy saját fia, akivel együtt vadászhat, birkózhat és minden mást együtt csinálhatnak.

- Megértelek – sóhajtottam. – Nem lehet könnyű, főleg úgy, hogy a ház tele van gyerekekkel

- Épp ellenkezőleg, ez az érzés ad erőt, hogy elfelejtsem az emberi életemet, vágyaimat.

- Értem. 

Csendben néztük a párjainkat az ablakon keresztül. Mindkettőnk fejében hasonló gondolatok lehettek, mert egyszer csak Edward megszólalt.

- Ne rágódjatok ezen, Alice neked két gyönyörű gyermeked lett. Rosalie, te pedig már hármas nagynéni vagy. Melyik nagynéni tudja elmondani azt, hogy az ő unokahúgai és unokaöccse a világ legszebbjei? – kérdezte a jellegzetes mosolyával az arcán. Hálásan néztünk rá. 

Egyfolytában figyeltem Jasper és a kicsik jövőt, mára már rögeszmém lett, míg el nem tűnt egyszer csak.

- Renesmee és Bella elmentek már? – kérdeztem Edwardtól

- Igen, tíz perc múlva itt lesznek – nézet rám kérdően.

- Jacob is mindjárt megérkezik.

Nem is kellett pár percnél több és a ház ismét tele volt. Jacob Nessievel és a kicsikkel játszott mi meg a háttérből figyeltük őket.  

A helyszín megváltozott, egy régi kastély egyik szobájában voltunk mind de Laraék felnőttek és Lara oldalán Nicolas állt, Daniel pedig egy bíborvörös szempárú  szőke hajzuhatagú fiatal lányt ölelt magától. Még két idegen férfi volt a helyiségbe akik Carlisle dolgozó szobájában lévő képen is szerepelnek. De valakik hiányoztak… Megrázkódtam a lehetséges jövő láttán.  

Mikor visszatértem már hercegem karjai közt voltam és hangosan ziháltam.

- Nincs semmi baj. Mit láttál Angyalom? – kérdezte negédes hangon.

Nem válaszoltam, Edwardot kerestem a szemeimmel és mikor megláttam, hogy ő is hasonló képet vág, mint amilyet én megijedtem.

- Meg kell, akadályozzuk, hogy ez bekövetkezzen! – suttogta magának, de mind hallottuk.

- Lányom, mit láttál? –kérdezte érdeklődve Carlisle. Idegesen néztem szét a szobán, mindenki arra várt, hogy én vagy Edward megszólaljon.

- El kell mondanunk nekik, tudniuk kell! - üzentem neki gondolatba mire bólintott, hogy belegyezik.  

Szólásra nyitottam a számat, mikor ismét látomásom lett és most egy idegen vérszomjas vámpírt láttam, aki fél óra múlva betör hozzánk és megöli… 

Kopogtatás zavarta meg a jövőbelátásomat. Összerezzentem és Daniel is láthatta valamelyik látomásom, mert sírni kezdett és szorosan Esméhez bújt.