(Esme szegszöge) 

Már több hónapja minden gond nélkül járok az iskolába, és egyszerűen imádom. A tervezés, a kézműves munka. Egyszerűen mindent imádok a tanulmányaimban. Carlisle és Edward pedig boldogan figyelik, ahogy a ház egyre inkább tele van a műveimmel, és legnagyobb örömömre egyáltalán nem bánják. Most is itthon ügyködöm. A legújabb elrendezést próbálom ki a nappalinkon, de ez valahogy nem annyira tetszik. Azt hiszem, hogy klasszikus elhelyezés párti leszek. Vissza is rendeztem a nappalit, még azelőtt, hogy a fiúk megérkeztek volna. Így sokkal jobb. Elégedetten ültem le a kanapéra, amikor belépett kedvesem, és Edward.

• Már megint rendezkedtél? – mosolygott rám Carlisle.
• Csak egy kicsit – válaszoltam.
• Átrendezte a fél házat, aztán vissza – vigyorgott Edward.
• Na, miért, Kedves? Nem tetszett? – kérdezte szerelmem döbbenten.
• Nem volt az igazi. Így sokkal szebb – mondtam határozottan.
• Szerintem is – bólintott rá Edward. – De én megyek is – tette még hozzá.
• Hova mész? – kérdeztem döbbenten.
• Csak elmegyek oroszlánra vadászni. Két nap az egész. Addig csak meglesztek nélkülem – kacsintott rám fiam. Ezt meg vajon, mire véljem?
• Hogy értette ezt? – kérdeztem Carlisle-tól, miután Edward eltűnt a szobájában.
• Csak szeretne megint kettesben hagyni minket, de egyébként is nagyon szeretne oroszlánra vadászni végre. Tudod, hogy az a kedvence – mondta szerelmem és visszahúzott magával a kanapéra.
• Persze, hogy tudom – mosolyodtam el. – Mindig csak arról áradozik, hogy az mennyire jó, amikor csak szarvasra tudunk vadászni.
• Na, akkor tudod, hogy mitől ilyen lelkes – simogatta meg a hátamat. – Addig pedig csak te és én leszünk. Vagy talán nem tetszik az ötlet? – kérdezte kicsit csalódottan.
• Dehogynem – vágtam rá gondolkodás nélkül. Imádtam kettesben lenni vele, de azért hármasban sem volt rossz.
• Akkor jó, mert szeretnék veled megbeszélni néhány dolgot – mondta kedvesem, én pedig megmerevedtem. Talán elrontottam valamit? Remélem, hogy nem.
• Valami baj van? – kérdeztem félve.
• Nem, ne beszélj butaságokat. Minden rendben – nyugtatott meg azonnal.
• Ennek örülök – fújtam ki a bent tartott levegőt.

Így ültünk összebújva egészen addig, amíg Edward meg nem jelent a túrázós felszerelésével, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Nagyon fog hiányozni. Tudtam, hogy csak két napra hagy itt minket, de akkor is furcsa volt távol lenni tőle. Már annyira megszoktam, hogy kaptam egy másik gyermeket a sorstól, hogy nehéz elengedni, akár csak rövid időre is.

• Hamarosan újra találkozunk – suttogta Edward, amikor magához ölelt.
• Tudom – válaszoltam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
• Viszlát, fiam – mondta Carlisle, majd megölelte ő is Edwardot.
• Sietek haza – mondta határozottan fogadott gyermekünk, majd az ajtó felé sietett. Még visszaintegetett nekünk az ajtóból, majd eltűnt.

Én pedig azonnal szerelmem felé fordultam, és kíváncsian vártam, hogy mi az a fontos dolog, amiről beszélni szeretne velem. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett.

• Mi az? – kérdezte Carlisle döbbenten. – Mit nézel rajtam?
• Semmit, én csak… - kezdtem bele. – Szeretném megtudni, hogy miről akartál velem beszélni – magyaráztam a dolgot. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne megbeszélni.
• Nos, igen… - kezdett bele, de úgy láttam, hogy habozik. – Én… arra gondoltam, hogy… mi lenne, hogyha esetleg… - próbálta elmondani, de úgy láttam, hogy nagyon zavarban van valamiért.
• Nekem bármit elmondhatsz – bíztattam. – Biztos remek az ötleted – folytattam a bátorítást.
• Lenne kedved egy szobában élni velem? Mármint, összeköltözni? – kérdezte bizonytalanul.
• Én… - kezdtem bele, de most rajtam volt a bizonytalanság sora. Szerettem volna vele élni, mármint közös szobában, de egy kissé régimódi voltam e téren, mert nekem azt tanították, hogy csak akkor élhetek valakivel együtt ily módon, hogyha házasok vagyunk.
• Rossz volt a sorrend. Kicsit idiótának érzem magam, mert te vagy az első, akivel együtt akarok lenni – csapott a homlokára Carlisle. Majd hirtelen letérdelt elém. – Esme, hozzám jönnél feleségül? – kérdezte lágyan. – Ígérem, hogy hű és odaadó férjed leszek egy örökkévalóságon át. Mindent megadok, amire szükséged van. Szerelmet, szeretetet, tiszteletet, gyengédséget, őszinteséget. Bármit, amit csak adni tudok – mondta komolyan.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Az a férfi térdel előttem, akire egész életemben vártam, és éppen szerelmet vall nekem, miközben előhúz a zsebéből egy aprócska dobozt, benne minden bizonnyal egy jegygyűrűvel. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire szerencsés lehetek, de mégis igaz.

• Hozzám jössz, Édesem? – tette fel újra a kérdést.
• Igen, boldogan – mondtam meghatottan. Minden álmom valóra vált, amire valaha is vágytam. Hihetetlen, hogy hogyan vett száznyolcvan fokos fordulatot az életem egyik pillanatról a másikra. Amikor elindultam, hogy öngyilkos legyek álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha még boldogságban fogok úszni. Ráadásul ilyen szinten.
• Szeretlek – mondta Carlisle egy sugárzó mosoly kíséretében. Majd felhúzta az ujjamra a gyönyörű gyémántos gyűrűt, és gyengéden megcsókolt.
• Én is szeretlek – pihegtem miután elváltunk.
• A másik kérdésre még nem kaptam választ – mondta miközben magához húzott.
• Én, igen, szeretnék összeköltözni veled – mondtam kicsit bizonytalanul. Mi lesz, hogyha nem leszek elég jó neki? Több évszázad alatt biztos, hogy rengeteg tapasztalt nővel volt már dolga, én meg csak annyit tapasztaltam eddig, hogy milyen az, amikor valaki rám veti magát, de Carlisle biztosan nem ilyen. Hiszen belőle csak úgy süt a kedvesség. Soha nem lenne képes bántani senkit.
• Mi a baj? – kérdezte komolyan, majd maga felé fordította az arcomat.
• Semmi –vágtam rá a kelleténél kicsit gyorsabban.
• Rendben, majd elmondod, hogyha úgy érzed, hogy készen állsz rá – mondta gyengéden, majd puszit nyomott a számra.
• Akkor átköltöztetünk engem a szobádba, vagy te jössz az enyémbe? – kérdeztem kíváncsian. A többi kérdésen ráérek akkor rágódni, hogyha már készen áll minden a közös életünk ezen új szakaszához.
• Nem tudom – gondolkodott el Carlisle. – Te mit szeretnél inkább?
• A te szobád egy kicsit nagyobb, abban jobban elférnénk – ajánlottam.
• Rendben, akkor téged költöztetünk át, de nem kell sietni, Szerelmem. Tudok várni. Átköltözhetsz az esküvő után is – ajánlotta kedvesem.
• Nem, én szeretnék inkább most – mondtam határozottan.
• Rendben, akkor menjünk és nézzük meg, hogy mit szeretnél áthozni – mondta szerelmem boldogan.

Felmentünk az szobámba, nyugodt, emberi tempóban, majd alaposan körbenéztem. Végül is arra jutottam, hogy az ágyra nem lesz szükség, hiszen Carlisle-nak van egy hatalmas franciaágya. Szekrény sem kell másik, mert egy egész gardróbja van a kedvesemnek. Végül úgy határoztam, hogy a tankönyveim, és a ruháim egy része fognak átköltözni Carlisle-hoz. Illetve most már a közös szobánkhoz. Gyorsan végeztünk a pakolással, mivel nem volt szükségem túl sok holmira az új szobánkban. Hamar eljött az este, és én kissé idegesen sétáltam a közös szobánk felé egy szál hálóingben. Nehezen határoztam el magam, hogy mégis mit lenne illendő felvenni most, de aztán úgy határoztam, hogy nem hibázhatok nagyot, hogyha megmaradok a bevett szokásoknál. Elég vicces volt, hogy két vámpír lefekvéshez készülődik, hiszen mi nem is alszunk, de éjszakánként mégis csak kényelmesebb egy nagy ágyban pihenni.

• Szia – léptem be a szobába félénken.
• Szia – mosolygott rám Carlisle, és végignézett rajtam, amitől az arcom bizseregni kezdett. Ő szokásos öltözéket viselt, amilyet nappal is. Most biztos idiótának néz engem a kis hálóingemmel. – Csinos vagy – tette még hozzá.
• Köszönöm – simítottam végig idegesen a selymen.
• Komolyan mondom – termett előttem, és gyengéden magához szorított.
• Ennek örülök – mondtam megkönnyebbülten. Ezek szerint mégsem néz teljesen őrültnek. Egy vámpír hálóingben. Ebbe még bele sem gondoltam. Ez csak amolyan emberi megszokás volt.

Finoman felkapott, és az ágy felé kezdett sétálni velem. Mikor odaértünk, óvatosan lefektetett rá, majd ő is mellém dőlt. A mellkasára vont, majd cirógatni kezdett, ami mint mindig, most is nagyon jól esett.

• Nem akarlak sürgetni – szólalt meg néhány perc után. – Semmiben sem – tette még hozzá. – Minden csak akkor történik, hogyha te is biztos vagy benne, hogy akarod – mondta komolyan.
• Köszönöm – mondtam hálásan.
• Nem kell megköszönni. Ez természetes – suttogta a fülembe, majd a fejem maga felé fordította és megcsókolt.

A csókja egyszerre volt lágy és szenvedélyes, amit már nagyon jól megszokhattam volna, amióta együtt vagyunk, de én mégsem tudtam betelni vele. Egyszerűen hihetetlenek voltak ezek az érzések, amik dúltak bennem. Ahol csak hozzám ért, úgy éreztem, hogy lángolok, de jó értelemben. Kellemes bizsergés futott végig a fejem búbjától egészen a kislábujjam végéig. Még soha nem éreztem ilyesmit ezelőtt, csak amikor vele voltam. Miután elváltunk boldogan rám mosolygott, és magához ölelt. Kívánalmának már látható jelei voltak, de mégis képes volt visszatartani magát. Szerettem volna vele lenni, de az önmagamba vetett bizonytalanságom visszatartott, ami miatt egy kicsit el is szégyelltem magam. Végre a tökéletes férfival lehetek együtt, és én gyáva vagyok megtenni a következő lépést.

• Min gondolkozol, Édesem? – szakított ki Carlisle a gondolataimból.
• Semmi különösön – motyogtam halkan. Igazából nagyon is érdekes kérdés volt, de nem tudtam, hogy hogyan vágjak bele.
• Nem kell zavarban lenned attól, hogy így együtt töltjük az éjszakát. Ez természetes dolog – mondta Carlisle nyugtatóan. – Semmi olyasmit nem tervezek, amit még nem akarsz.
• Nem arról van szó, hogy én nem akarok veled lenni, hanem… - haraptam el a mondatot.
• Hanem? – fordította maga felé az arcomat.
• Kérdezhetek valamit?
• Hát persze – vágta rá azonnal.
• Sok nővel voltál már? Már úgy értem, hogy ilyen sok idő alatt nyilván szert tettél sok tapasztalatra, és ismeretségre – magyarázkodtam. Nem akartam, hogy félreértse a helyzetet, de hajtott a kíváncsiság.
• Nos, igazság szerint minden tapasztalatom még emberi koromból származik, ami hölgyekkel kapcsolatos. Pontosabban csak egy hölggyel – mondta kedvesem komolyan.
• Ezt nem gondoltam volna – csúszott ki a számon.
• Miért?
• Mert már több száz éve vámpír vagy, és hát nyilván magányos voltál elég sokáig. Miért nem kerested a társaságot? – kérdeztem elképedve.
• Egyrészt, mert nem szerettem volna az életem akárkivel megosztani. Másrészt, mert féltem, hogyha keresek társaságot, akármennyire is nagy az önuralmam, akkor is kárt tehettem volna bárkiben.
• Na és a vámpírok között? – folytattam a kérdezősködést.
• Vámpírok között sem találtam olyan társra, akit őszintén tudtam volna szeretni. Igazság szerint nem sok az olyan vámpír, aki a mi életmódunkat folytatja – mondta szomorúan.
• Ez is igaz – bólintottam rá.
• Egyébként sem találhattam meg az igazit, mert olyan csak egy van az életben, és várnom kellett rá, de érdemes volt, ez biztos – nézett rám igézően.

Ezektől a szavaktól elpárolgott minden bizonytalanságom, és muszáj volt megcsókolnom. Még soha senki nem mondott nekem ilyen szép vallomást, mint amilyet az előbb kaptam. Carlisle gyengéden csókolt vissza, és nem is akarta elmélyíteni a csókot, de én akartam. Biztos voltam benne, hogy akarom. Itt, és most. Bátortalanul az ingje gombjai után nyúltam, és egyesével kigomboltam őket.

• Biztos vagy benne? Várhatunk még – szakította meg a csókot.
• Igen, teljesen biztos vagyok benne – mondtam határozottan.

Carlisle válaszul csak újra megcsókolt, és finoman elkezdte felcsúsztatni a hálóingem alját egészen a csípőmig. Miután a lábaim szabaddá váltak, fölém gördült, és a dereka két oldalára kulcsolta a csupasz lábaim, miközben a csókunkat egy pillanatra sem szakította félbe. Finoman kóstolgatta az ajkaimat, miközben kezeivel gyengéden simogatott, ahol csak ért. Még nem volt részem hasonló élményben ezelőtt. Carlisle érintéseit össze sem lehetett hasonlítani a volt férjem durvaságával. Szerelmem úgy ért hozzám, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, pedig ez lehetetlen volt, hiszen a vámpír testem pont olyan ellenálló volt, mint amilyen az övé. Én sem tétlenkedtem, amíg ő a combjaimat simogatta, én felfedező útra indítottam a kezeimet izmos hátán. Lassan cirógattam végig minden egyes kitapintható izmán, majd a gerince mentén is. Amikor többször is megismételtem a simogató mozdulatokat minden szabaddá vált porcikáján, és áttértem a karjára is, elégedett sóhaj hagyta el az ajkait, majd megszakította a csókunkat, és ajkaival a nyakam felé vette az irányt. Finoman harapdálta, puszilgatta, és szívogatta az érzékeny bőrfelületet, elégedett nyögéseket kiváltva ezzel belőlem. Sokat hallottam anno a barátnőimtől, hogy milyen csodálatos is a férjükkel való együttlét, de akkor ostobának gondoltam őket, mert az én tapasztalataim korántsem ilyenek voltak, de azt hiszem, hogy most már kezdem érteni, hogy miről beszéltek. Az egész testem lángolt, és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy még többet szeretnék Carlisle érintéseiből. Legnagyobb örömömre meg is kaptam őket.

Kedvesem egy pillanatra elvált tőlem, de éppen csak annyira, hogy lecsúsztassa rólam a hálóingemet, majd azonnal visszatért. A nyakamról egyre lejjebb vándorolt, és végigcsókolta az újabb szabad bőrfelületeket rajtam. Először végigment a vállam vonalán, majd elidőzött a kulcscsontomon, majd a melleim következtek. Hirtelen tört fel belőlem egy apró sikoly, mikor ajkai elérték a keblem meredező bimbóját. Még soha nem tapasztaltam ilyesmit. Miközben szerelmem elidőzött mellem legérzékenyebb pontján az egyik keze lassan besiklott a combon belső oldalára, amit megint csak egy kéjes sikollyal jutalmaztam. A simogatások fokozatosan egyre feljebb siklottak, és amikor már azt hittem, hogy ennél elképesztőbb élményekben nem lehet részem, akkor ujjai elérték a testem leginkább lángoló pontját.

Nem tudom, hogy meddig vonaglottam és nyögdécseltem a felkavaró érzésektől, de hirtelen mintha csak minden felrobbant volna körülöttem, és én hangosan felkiáltva hanyatlottam vissza a párnák közé. Miközben zihálva kapkodtam a levegőt, és úgy szorítottam magamhoz szerelmemet, ahogy csak tudtam. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, mintha vámpír létemre elájultam volna, csak arra eszméltem fel legközelebb, hogy Carlisle apró puszikkal borítja be az arcomat.

Kinyitottam a szemeimet, és egy nagyon boldog, de mégis aggódó szempárral találtam szembe magam, aki mérhetetlen elégedettséggel, de mégis egy kissé idegesen fürkészte az arcomat.

• Hogy érzed magad? – kérdezte.
• Még soha nem voltam ilyen csodálatosan – mondtam egy hatalmas mosoly kíséretében.
• Ennek igazán örülök – mosolyodott el ő is.

Lágyan megcsókolt, majd mellém feküdt és a mellkasára vont. Csak percekkel később tudatosult bennem, hogy ő viszont nem élte át azokat az élményeket, amikben engem részesített. Diszkréten lepillantottam a nadrágjára, ami enyhén szólva is elég szűkösnek tűnt, majd felnéztem az arcára.

• Mi a baj, Kedvesem? – kérdezte meglepetten.
• Miért hagytad abba? Mármint te még nem… - kerestem a szavakat. Biztos voltam benne, hogyha tudnék, akkor elpirulnék.
• Nem akarlak lerohanni. Hiszen már sokszor mondtam, hogy tudok várni – mondta határozottan. – Szerettem volna látni, hogy neked jó.
• Én viszont szeretném látni, hogy neked is jó – néztem mélyen a szemébe. – Bízom benned, és tudom, hogy vigyázni fogsz rám. Azt előbb is olyan élményeket éltem át veled, amiktől a szívem kiugrott volna a mellkasomból, hogyha még dobogna. Nincs okunk tovább várni – mondtam őszintén, majd kezemmel lassan elindultam az öve felé, és igaz, hogy csak harmadikra, de nagy nehezen sikerült kicsatolnom azt.

Miután sikeresen megszabadítottam az övétől, kigomboltam a nadrágját is. Ekkor hirtelen szerelmem visszafektetett a hátamra és fölém gördült. A nadrágjától még nem szabadult meg, inkább megint csókolni és simogatni kezdett, egészen addig, amíg nem kezdtem el kéjesen nyögdécselni az élménytől. Halványan érzékeltem, hogy egy pillanatra elszakadt tőlem, majd a fülembe suttogott.

• Szeretlek, és nagyon fogok rád vigyázni – mondta gyengéden, majd olyan lassan és óvatosan hatolt belém, amennyire csak tudott.

Életemben először egyáltalán nem fájt a testi együttlét. Sőt, mindennél jobb volt, így együtt lenni Carlisle-lal. Lassan, és ritmusosan mozgott, miközben szenvedélyesen csókolta hol az ajkaimat, hol a nyakamat. Először bátortalanul, majd egyre bátrabban igyekeztem felvenni a csípőmmel a ritmusát, és az összhatás tökéletes volt. Így is teljes mértékben összeillettünk. Néhány perc múlva pedig a hátam ívbe feszült, ahogy kedvesemé is, amikor egyszerre értük el gyönyör kapuját.