Este esélyem sem volt elaludni.

Egyrészt dühös voltam, másrészt már annyira vártam az éjszakát, hogy nem tudtam elálmosodni.

Tudtam, hogy őrültség, amibe kezdeni akarok. De eddig minden lépésem őrültnek bizonyult, de az összes bejött. Így kockáztatok, és beszökök a hivatalba.

Meg kell tudnom a részleteket Jack-ről, különben télleg nem történik majd semmi.

A régi nadrágjaim közül felvettem az egyiket és kilopóztam a szobából. Magam is meglepődtem rajta, hogy milyen halkan mozogtam. Mint egy bogár a falon.

A lépcsőmászás sok időt vett igénybe, de legalább nem jött ki senki, hogy megnézze, mit művelek. A cipőmet csak a kezembe fogtam és miután viszonylag halkan bezártam az ajtót, kint a kertben felvettem.

Rohanni kezdtem. Kicsit féltem. Csak egynéhány utcai lámpa világított, de azok is csak gyér fényt nyújtottak. Szinte koromsötétbe futottam végig a várost, de még így is tudtam tájékozódni, és erre roppant büszke voltam.

Senkit sem láttam. Még egy állatot se. Javában éjszaka volt, de azt gondoltam, hogy szembe fogok találkozni pár emberrel… nem így lett, és ennek nagyon örültem.

Csak egyszer tévesztettem el az utcát – de szerencsére hamar ki tudtam küszöbölni a csorbát.

Miután újra a helyes irányba mentem fellélegeztem. Viszonylag hamar odataláltam az épülethez. A sötétben jóval nagyobbnak tűnt, mint egyébként.

A kerítésen átjutás volt a legegyszerűbb feladat. Hamar át tudtam mászni rajta.

Még amikor először jártunk itt láttam meg a belső kertet, amit egy alacsonyka fal védett.

Azon is szerencsésen túljutottam, de a szerencsesorozatom itt véget ért.

Az ajtó, mely ebből a kertből az épületbe nyílt, zárva volt. Gondolhattam volna.

De makacsabb voltam annál, hogy egyszerűen csak feladjam. Kerestem egy közepes méretű kőt, és a kilincs közelébe bemértem egy pontot.

A törést nem lehet hangtalanul csinálni, és ezzel tisztában voltam. De erősen ráharaptam az ajkamra, és egy határozott mozdulattal belemártottam a kőt az üvegbe. Szilánkok estek a földre kint is, bent is. Éreztem, ahogy egy a csuklómba fúródik.

Vérzett. Méghozzá elég erősen.

Leszakítottam egy kis darabot a pólómból, és a kezemre csavartam. Vártam egy kicsit, hogy elálljon a vérzés, majd sajnos kénytelen voltam azzal e kezemmel folytatni a betörést.

Eltoltam a reteszt, mely meggátolta, hogy ki tudjam nyitni kívülről az ajtót és beléptem.

A hely félelmetes volt fény nélkül, de örültem, hogy legalább idáig eljutottam.

Ellopóztam a recepcióhoz, és onnan a jobbra lévő ötödik ajtóhoz.

A kezemet rákulcsoltam a kilincsre és megrántottam.

Kizárásos alapon zárva. Szerencsétlenségemre ez fa ajtó volt, így ha csak nem hoztam véletlenül magammal fűrészt – lehetetlen dolgom volt.

Visszamentem a recepcióhoz és meresztgetni kezdtem a szememet a sötétbe.

Miután a szemem kezdett fokozatosan hozzászokni, megláttam egy kicsi szekrénykét. Óvatosan bemásztam a fa pult-szerűségen és tapogatózni kezdtem valamilyen kulcs után, mely ki tudná nyitni. Úgy tűnt minden el van szépen a helyére rakva, de az a bizonyos kulcs sehol.

Kihúztam a fiókokat, egyenként beléjük túrtam, de semmit sem találtam. Végső elkeseredésemben megpróbáltam a fiókok alját valahogy felszedni, és majdnem szívbajt kaptam, amikor az egyik hirtelen felpattant.

Pár irat volt benne, és egy icipici kulcsszerűség. Gyorsan kivettem és a szekrénykéhez siettem. Vagy negyed óráig azzal próbálkoztam, hogy megtaláljam a zár helyét, és nagy nehézségek árán végre be tudtam dugni a kulcsot. És kinyitotta.

Gyorsan az ajtóhoz siettem, és elkezdtem egyenként belepróbálgatni őket. Mondhatom, elég unalmas volt.

Végül, mikor már kezdtem feladni a reményt, az egyik úgy csúszott be a zárba, mint kés a vajba.

Futólag elvigyorodtam, majd benyitottam.

A sötétség egy pillanatra teljesen lebénított. Itt még egy ablak sem volt.

Teljesen meglepődtem, amikor megláttam egy kis asztali lámpát az asztalon. És még működött is…

Villámgyorsan megkerestem a C betűt. Rengeteg akta volt. Felsóhajtottam, majd egyenként megnéztem felül a neveket. Csak Cannon-ból 10 darab volt.

Kivettem őket, majd fellapoztam őket. Úgy az ötödik lehetett Jack és Sarah aktája.

Születési név: Jack Cannon

Születési év: 1899. Június 18

Töménytelen mennyiségű adat volt még leírva, de a legfontosabbat lent találtam:

Örökbefogadás helye: Andover, Anglia.

Örökbefogadó szülők: Lizbeth Cannon és Gus Cannon.

Leesett az állam, ahogy megláttam a neveket.

Lizbeth és Gus? Hiszen ismerem őket! Egyszer teáztunk együtt!

A felismerés olyan mélyen érintett, hogy le kellett egy ülnöm. Itt vannak a városban. És nem veszik ki Sarah-t. Letagadják. Hagyják, hogy bent szenvedjen!

A dolgok kicsúsztak a kezeim közül. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

Lizbethéknek… Lizbethnek és Gus-nak most két gyereke van ! Emlékszem, ahogy játszottam velük! Hogy tudnak azzal a tudattal élni, hogy közbe a másik két gyerekük valahol az ország másik két felében van?

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a kilincs egyre csak nyomódik le. Megmerevedtem. Még arra sem volt időm, hogy lekapcsoljam a lámpát, és elbújjak.

Ekkor az ajtó kinyílt, és nagy döbbentségemre Edward jött be rajta, hihetetlenül dühös arccal.

Amint meglátott elkapta és megszorította a kezemet.

- Mit művelsz, Emma? Teljesen megőrültél? – kiáltott rám.

A sokk két oldalról szorított sarokba. Edward elengedett, majd villámgyorsan mindent visszapakolt a helyére, végül újra megragadott, és kiráncigált a szobából.

A pulthoz vitt és visszatetette velem a kulcsot

- Edward, engedj el! – nyögtem dühösen és megpróbáltam elrántani a karomat, de csak még szorosabban fogta.

Mindkét kerítésnél ő ment előre, és ahogy leértem az ujjait azonnal a kezem köré fonta, és erősen rángatott tovább.

Mikor kellően eltávolodtunk a Hivatal épületétől megállított, megragadta az államat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

Abba az őrülten dühös, szigorú szempárba.

Rendesen azonnal elkezdtem volna vele veszekedni, de akkor nem tettem. Azt tudtam, hogy nem volt igaza, de túl sokat tudtam meg az elmúlt 15 percben, hogy most Edward-al törődjek.

Elindultam hazafelé, egy szó nélkül. Edward elkapta a derekamat, és visszarántott.

- Emma, mi ütött beléd? Felelj már!

Válasz hiányában sírni kezdtem. Ettől meglepődött, és elengedett.

Futni kezdtem, de Edward persze követett.

- Hagyj… békén… egyedül akarok lenni! – zokogtam neki.

Összeráncolt szemöldökökkel megállt, és engedte, hogy elmenjek.

Az otthon utcájába mentem, és megálltam előtte. Sírtam. Hangosan és erősen.

- Sarah – zokogtam halkan – Annyira sajnálom!