Alkonyat van. Ez a kedvenc napszakom. Egy éve és három hónapja nem telt el olyan nap, amikor ne figyeltem volna. A lányok már ágyban vannak, holnap pedig egy óriási beszélgetés vár minket. Megtalálták a Cullenek képét a ruháim között, és kérdezősködni kezdtek. Hogy legyen egy kis gondolkodási időm, azt mondtam nekik, majd holnap mindent elmondok. De nem tudom, hogyan kezdjek bele. Nem tudom, mit fognak szólni… Több mint egy teljes éven keresztül eltitkoltam az édesapjuk kilétét. Vagyis nem eltitkoltam, azt mondtam, hogy meghalt amikor terhes lettem velük. Vámpír volt, és az alakváltókkal keveredett összetűzésbe. Ez a fedő sztori. Utálok hazudni, de az igazat nem akartam nekik elmondani. Most mégis kénytelen leszek. Renesmee reakciójától már előre félek. Ő olyan forrófejű, mint az apja, Edward Cullen. Rosaline természetben rám ütött, de ezt ő sem fogja nekem egy könnyen megbocsájtani.  
Nagyon félek, hogy ezek után megvetnek és elhagynak. Visszamennek Forksba megkeresni a Culleneket, engem pedig itt hagynak egyedül. Azt nem élem túl. Bár vámpír vagyok, és nem dobog a szívem, de ha ez bekövetkezik az én halott szívemnek is vége. A lányaimon kívül nincs senkim. Szerelmet nem keresek, hiszen azt már réges-rég megtaláltam, és ott őrzöm a szívemben. Sosem felejtem el azt a napot, amikor ott hagytam mindent, és eljöttem ide Alaszkában a gyermekemmel, akiről akkor még nem tudtam, hogy nem csak egy személy. Eljövetelem után ikreknek adtam életet: Renesmee Swan, és Rosaline Swan. Mind a két lányom nevét a számomra legkedvesebb emberekről neveztem el. Bár a Rosaline név elég furcsa, de nekem akkor is tetszik, mert emlékeztet azokra a vámpírokra, akiket a legjobban szeretek lányaimon kívül a Világon.  
Magamban már ezerszer megbántam, hogy akkor eljöttem. De abban a pillanatban nem láttam rá más megoldást. Hagytam egy búcsúlevelet, de az abban beváltott ígéretemet még mindig nem tettem meg. Azóta már azt hiszik biztos, hogy halott vagyok. Tudnak jobbat azután, hogy azt írtam majd hívom őket és nem tettem? Alice pedig nem látja a jövőmet attól a pillanattól kezdve, amióta terhes lettem. Most, hogy a lányok pedig a közelemben vannak, pláne nem látja. Ahogy ezekre visszagondolok az a nap percre és pillanatra pontosan felelevenedett bennem. Hiába… az emberi emlékeim megvannak még. Főleg a legfontosabbak, amelyeket a nap minden percében lejátszok magam előtt. De ha alkonyat van, akkor az emlékek szinte megelevenednek előttem…

Több, mint egy évvel ezelőtt…

Reggel nagy fájdalomra ébredtem. Megint mozgolódást éreztem a hasamban. Az én kicsikém napról-napra nagyobb lesz. Szépen megsimogattam a hasam. Ez a kicsi a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphattam az élettől, és Edwardtól. Ő pedig nem akarja… 
- Látom felébredtél – szakította félbe Rosalie hangja a gondolatmenetemet. Észre sem vettem, hogy itt van. 
- Igen Rosalie – mondtam félig elgyötört hangom, ugyan is akármennyire próbáltam, a hangomban mégis kiérződött a fájdalmam.  
- Jól vagy? – jött hozzám közelebb Rose, de nem mert túl közel jönni hozzám. Máskor pedig már azonnal ott van, és a hasamra teszi a kezét, hogy érezhesse a babát. Ráemelem a tekintetem és meglátom fekete éhes szemeit. 
- Rosalie! – kiáltottam rá. – Miért nem mész el vadászni? A végén még megtámadod a babát.  
- A többiek most vannak vadászni. Majd ha visszajönnek Em-nek mondom, hogy menjen vissza az erdőbe, és hozzon nekem haza egy szarvast. Akkor máris jobban leszek. Addig pedig ne aggódj, tudom türtőztetni magam. De megyek, csinálok neked reggelit. Fel ne kelj! – Aztán elviharzott.  
Rosalie nagyon kedves velem, mióta megtudta, hogy babát várok. Edward folyamatosan azt hajtogatja, hogy Rosalie csak a babát akarja, és miattam nem aggódik, de én nem hiszek neki. Tudom, hogy Rose is érző lény, ha pedig tényleg csak a babát akarja, akkor is az én javam szolgálja. Legalább tudom, hogyha én nem leszek, akkor lesz aki gondját viselje a babámnak. Ha sikerül megszülnöm. Edward és Charlisle ki akarják belőlem operálni. Bár most azt mutatják, hogy nem, de én tudom, hogy Edward a lelke mélyén nem szeretné a bennem növekvő gyermeket. Ő csak úgy hívja „az”. Ő nem tudja, ezzel mekkora fájdalmat okoz nekem. Vagy ha tudja is, nem veszi észre sosem.  
Azt sem tudom Esme és Alice ellenállását is mikor sikerül megtörniük. Mert, hogy erősen dolgozik rajta – főleg Edward-, az is biztos. Esme bármennyire is szeretne egy unokát, az én testi épségem mégis mindennél fontosabb számára. Alice is, az én kis barátnőm… néha már benne is kételkedek. A minap is beszélgettem vele, és megkérdezte, tényleg ezt akarom-e? Az én válaszom pedig habozás nélkül az „igen” volt.  
Ha pedig mindenkinek sikerül az ellenállását megtörni, akkor csak Rosalie marad. vele pedig Emmett elbír könnyedén. Jasper elaltatja, egy idő után pedig úgy is megbékél, mert nem bír nélküle élni. Az én véleményem pedig nem számít. Én csak egy elvakult és önfejű ember vagyok, aki nem tudja, milyen veszélyt vállalt fel már azzal is, hogy megismerkedett a vámpírok fajával.  
Rosalie közben feljött a tálcával, és megfogadtatta velem, hogy minden egyed dolgot, ami rajta van megeszek. Szép lassan el is kezdtem enni, aztán csöngettek.  
- Aj, ki van már itt – puffogott Rose, majd lement ajtót nyitni.  
Felálltam az ágyból, és kimentem a folyosóra, hogy meghallgassam ki áll az ajtóban. Charlie. Igen, határozottan az ő hangját hallottam.  
Gyors döntés fogalmazódott meg bennem. Charlie-val el lesz Rose egy ideig, mert ha jól gondolom, akkor miattam jött. Biztos látni akar. Ha pedig egy rossz dolog van, amit apámtól örököltem, az a makacsságom. Neki tripla annyi van belőle. Lefogadom addig nem tágít, ameddig el nem éri a célját. Az ajtó becsukódott, már nem hallottam a beszélgetést. Tehát az udvaron folytatják. Nem maradt vesztegetni való időm. Bár a szívem szakad meg, de el kell mennem a baba érdekében.  
Gyorsan felkaptam magamra egy nadrágot, és egy hosszabb kötött tunikát, majd egy pulcsit és egy kabátot. Annyi pénzt, amennyit csak tudtam összeszedtem, és a bankkártyámat is zsebre vágtam. Elindultam lefelé a lépcsőn, igaz a hasam miatt nehezen mozogtam. A nappaliban megtorpantam egy pillanatra, mert azt hittem Rosalie bejön. de csak olyan hangosan veszekedett apámmal, aki – ahogy a beszélgetésből kihallottam-, azonnal be akar jönni és látni akar engem. Rose pedig győzködte, hogy nagyon beteg vagyok, ezért vagyok karanténban. Charlie erre azzal felelt, hogy ők mégis egy házban vannak velem.  Ez hosszú beszélgetésnek ígérkezik.  
A nappaliban egy kis asztalon megláttam egy köteg papírt és egy tollat. Mintha csak nekem készítették volna ki. Potyogó könnyek közepette a legrondább írásommal, megírtam a búcsúlevelemet:

Kedves Cullenek!

Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy beválta tervem, és sikerült elszöknöm. Sajnálom! Én…

Itt megálltam egy pillanatra. Mit írjak? Megbántsam őket?  
„Meg akartátok ölni a kisbabám, és el kell mennem… „ 
Ez nem hangzana valami túl jól. Végül összeszedtem a gondolataimat, és megírtam. Nem akartam őpket megbántani, de ha őszinte akarok lenni, akkor muszáj leírnom, amit gondolok.

Én nem akarok a terhetekre lenni. Így is elég problémát okoztam nektek, és a babát sem szeretném,hogyha megölnétek csak azért, hogy én életben maradjak. Így jobbnak látom, ha elmegyek. Kérlek, legyetek boldogok. Az emberek mindig is jönnek-mennek az életetekben. Velem se tegyetek másként. Felejtsetek el.  
Alice: Kérlek mindig maradj meg olyan vidámnak, amilyen vagy. 
Jasper: Én hiszek benned, ahogy Alice. Ezt sose felejtsd el! 
Emmett: Kérlek tartsd meg ezt a jó humorod. Szükség lesz rá… 
Esme: Te vagy az én második édes anyám. Vigyázz a többi „testvéremre”. 
Charlisle: Vigyázz Esme-re, magadra és az egész családra. Csak ennyit kérek tőled… 
Rosalie: Sajnálom… kérlek, ne okold magad, amiért nem sikerült megvédened. Ez az én döntésem, kérlek tartsátok tiszteletben. Ne okold magad, és ez most a többieknek szól: ne okoljátok Rosaliet. 
És végül… életem egyetlen szerelme… Sosem felejtelek el! Sajnálom... a szívem szakad meg.

Ne engedjétek kérlek, hogy Edward valami őrültséget csináljon!

Szeretlek benneteket! Majd felveszem veletek később a kapcsolatot, ha tudom.

Ölel benneteket: Bella.

A könnyeimmel áztatott búcsúlevelet kettéhajtva rátettem a zongorára, és ráírtam: Cullen 
Jobbnak láttam a hátsó ajtón távozni, mivel a bejárati ajtó felől elég cifra szavak szűrődtek be. Nem tudtam, hogy Charlie képes ennyire kikelni magából. De hát rendőr, mit várok tőle?

Az erdőn keresztül közelítettem meg a főutat. Csodák csodájára nem estem hasra egyszer sem. Szerencsére egy épp arra járó autós volt olyan kedves, és elvitt Port Angeles-ig. Ott felszálltam a legelső Alaszkába tartó járatra, és meg sem álltam.  
Hogy miért pont Alaszka? 
Hideg, szinte soha nem süt a nap. Ideális hely vámpírok számára. Remélem találok ott segítséget, aki ha a szülés nem jól sülne el átváltoztat, vagy vigyáz a kisbabámra.

Alaszkába megérkezvén a szerencse mellém szegődött. Találkoztam egy ott élő vámpírcsaláddal, akik állatvéren éltek. A vezetőjük Rose (Igen, Rosalie-nak hívják. Micsoda véletlen mi?), segített a szülésnél. Emberi életében szülőorvos volt, így tudta mit kell tennie. Nehéz szülés volt. Nagyon sok vért veszítettem, ezért muszáj volt átváltoztatnia. Három napon keresztül égtem a pokol tüzén. De megérte, mert láttam azt a két tüneményt, akiket Renesmee-nek és Rosaline-nek neveztem el. Renesmee tiszta apja, leszámítva a csokoládébarna szemeit, melyeket tőlem örökölt. Rosaline pedig inkább rám hasonlít, kivéve a szeme színe, ami élénkzöld. Mind a két lányom káprázatos volt kisbabaként. Felnőtt kinézettel pedig egyszerűen gyönyörű.

Hát ennyi lenne az én történetem. Ha megtehetném, minden emlékezés alkalmával úgy sírnék, mint az elválásunk napján. Legszívesebben felhívnám őket, hogy élek és a lányok is. De nem teszem. Félek a következményektől. Most pedig még jobban félhetek.  
Hú, rendesen eltelt az éjszaka. Már hajnalodik is. Ez az emlékezés elég hosszúra nyúlt. A lányok pedig mindig a nap első sugaraival ébrednek. Hogy miért, azt nem tudom. Talán… berögződés. Napkeltekor születtek.

- Jó reggelt anya! – kiáltott mögöttem Renesmee, és a nyakamba ugrott. Akármennyire néz ki tizennyolc évesnek, és akármennyire nagy a tudása, a lelke mélyén még mindig egy éves gyerek. Akinek eredetileg lennie kellene.  
- Neked is jó reggelt kicsim – pusziltam meg az arcát. – Rosaline hol van? 
- Itt vagyok – táncikált be az ajtón az említett személy. Imádta a balettot. Vajon kire hasonlított?  Ezen mindig mosolyognom kellett. Bár nem ismerték a Culleneket, mintha mégis… Mind a ketten megrögzött vásárlás mániások voltak. Volt is miből, ugyan is felvettek egy jól menő céghez munkatársként.  Az emberi vérrel sosem volt gondom, ezért is mertem elmenni dolgozni.  
- Anya… khm… – nézett rám félős arccal Renesmee. Tudtam mit akar. Hogyne tudtam volna? Mély levegőt vettem. Jöjjön, aminek jönnie kell. Lehet, hogy egy életre meg fognak utálni.   
- Rendben van. De előtte kérlek, üljetek le.  
Le is ültek, ahogy mondtam. Letettem az eddig a kezemben lévő fényképet, amin a Cullen család és én Edward karjaiban „pózoltunk”. Mélyen és elmerengve néztem, majd minden bátorságom összeszedve belekezdtem: 
- Emlékeztek, hogy mit mondtam mindig is az édesapátokról? – Ez elég hülye kérdés. Félig vámpírok az istenért! Mind a két lányom bólintott, én pedig folytattam. – Hazudtam – mondtam lehajtott fejjel. Ezek után nem tudok a szemükbe nézni. – Az édesapátok él és virul, és ezen a fényképen is rajta van. Az ő neve Edward Cullen…