Rosalie szemszöge

Még ma is bánt a dolog, hogy Bella elment, én pedig nem akadályoztam meg. Bár a többieknek azt mondom, hogy én nem tehetek róla, legbelül még is érzem, hogy az én hibámból sikerült Bellának megszöknie. Nem figyeltem rá eléggé, csak a Charlie-val való veszekedés foglalt le.  
De ha Edward és Charlisle nem akarták volna elvenni Bellától a kisbabáját, még mindig itt lennének velünk.

A forksiak már kezdenek gyanakodni Charlisle-ra, de mi még akkor sem akarunk elmenni. Már hónapok óta tervezzük, hogy elhagyjuk Forkst, de az emlékeink idekötnek. Emmel mi elméletileg egy távoli egyetemre járunk, közben itt élünk a házban. Alice, Jasper és Edward is halaszt (legalábbis mindenki így tudja), Esme és Charlisle pedig élik rendesen mindennapjaikat.

Bella távozása után mindenki összetört. Még legbelül én is, bár igyekeztem nem kimutatni. Edward először öngyilkos akart lenni, de sikerült megakadályoznunk. Em viccei már senkit sem vidítanak fel, még őt magát sem. Alice-nek sem haljuk már a nevetését, és azóta nem táncol. Esme is mindig szomorú, bár próbálja palástolni Charlisle-val együtt. Jaspernek a legnehezebb. Neki mindenki fájdalmát el kell viselnie. Néha már olyan nehéz számára, hogy napokra eltűnik azzal az ürüggyel, hogy vadászni megy. De persze senki sem mehet vele. Ilyenkor tudjuk, hogy elege van belőlünk és az érzésinkből. Azóta én is megváltoztam. Már nem vagyok talán olyan kőszívű, mint eddig. De a szépségem az mindenképpen megmaradt.  
Vámpírmemóriámnak köszönhetően tisztán emlékszem arra a napra… bár ne így lenne.

Több mint egy évvel ezelőtt…

A többiek elmentek vadászni. Engem is hívtak, de nem mentem velük. Hogy is ne! Hogy a végén valaki elvegye Bellától a kisbabámat! Mármint az ő kisbabáját… 
Már nagyon szomjas vagyok, de nem akarok mellőle mozdulni. Most is itt ülök az ágy mellett. Figyelem egyenletes szuszogását, és hallgatom ahogy a vére áramlik a testében. Már nem kell sokat várnom, és a többiek hazaérnek. Em-et megkérem majd, hogy hozzon nekem valami állatot, és a ház mögött elfogyasztom.  
Hirtelen Bella felszisszent és mocorogni kezdett. Kezei a hasára simultak, majd kinyitotta a szemét és úgy figyelte pocakját. Bárcsak nekem is lehetne kisbabám.  
- Látom felébredtél – szólaltam meg végre. nem bírtam tovább figyelni, ahogy simogatja a hasát.  
- Igen Rosalie – mondta egy kicsit rekedtes hangon. megint fájdalmai vannak. Az előbb azt hittem, hogy a szisszenés csak valami apró dolog lehet, de a baba megint mozgolódik. közelebb mentem hozzá, de most nem mertem túl közel menni. A végén megtámadom.  
- Rosalie! – kiáltotta Bella. - Miért nem mész el vadászni? A végén még megtámadod a babát. 
Tehát észrevette a szemeimet.  
- A többiek most vannak vadászni. Majd ha visszajönnek Em-nek mondom, hogy menjen vissza az erdőbe, és hozzon nekem haza egy szarvast. Akkor máris jobban leszek. Addig pedig ne aggódj, tudom türtőztetni magam. De megyek, csinálok neked reggelit. Fel ne kelj! 
Le is rohantam a lépcsőn. A konyhában kentem neki egy pár zsömlét, és tettem mellé neki frissen facsart gyümölcslevet. Miután végeztem a művemmel, felvittem Bellához, és megmondtam neki, hogy ezt mindet meg kell ennie. Nem olyan sok, más kismamák a filmekben sokkal többet esznek, mint ő.  
Hirtelen csengettek. 
- Aj, ki van már itt – mondtam. Most nem tudom, hogy Bella tényleg megeszi-e azt amit csináltam neki. Vámpírgyorsasággal lerohantam a lépcsőn. hamarabb nyitok ajtót, hamarabb elmegy.  
Az ajtóban Charlie állt. hogy lehetnek az emberek ilyen értetlenek? Ha azt mondjuk nekik, hogy a lányuk karanténban van és nem látogatható, akkor miért nem maradnak a seggükön?! 
- Szia Charlie – köszöntem neki vicsorogva. Elméletileg mosoly akart lenni, de most nem volt türelmem hozzá. Szomjas voltam, ideges, de legfőképp szomjas. Charlie vére pedig ínycsiklangozó… Fúúj! Ez bella apja… mit akarok én? 
- Szia Rosalie. Bellát jöttem meglátogatni. 
- Bella karanténban van. Nem látogatható.  
- Engem nem érdekel! Akkor látni akarom a lányom. 
Becsuktam mögöttem az ajtót. Nem hívom be a házba, mert képes és erőszakkal is megkeresi Bellát a házban. Közben minden érzékemmel arra koncentráltam, hogy csak minimálisan vegyek levegőt. Bár a beszéd miatt szükségem van rá, de Charlie-t nem akartam megtámadni. de ha tovább idegesít, akkor nem tudom mit csinálok vele. Már öt perce arról pampog, hogy Bella a lánya, és hogy joga van látni. 
- De Charlie! Ha téged is megfertőz, akkor  nem tudsz majd dolgozni, és lehet, hogy belehalsz! – próbáltam ész érvekkel meggyőzni, még nyugodt hangon. 
- Engem nem érdekel! Ő akkor is a lányom, és látni akarom! 
na itt betelt a pohár! A fejem elárasztotta a vörös köd. Bár nem az éhség, hanem az idegesség miatt. Vettem egy mély levegőt. nem érdekelt, hogy Charlie illatát megérzem, de most egy nagy szó áradatot akartam a fejére zúdítani. de várjunk csak… ez nem Bella illata? Még egyszer beleszippantottam a levegőbe, és tényleg az övé volt. El akartam indulni az illat irányába, de valaki megragadta a karom, és visszarántott. 
- Vegye le rólam a kezét! – Ezt nem ússza meg szárazon! Engem akárki nem fokdoshat! – Elegem van az önfeláldozási mániából! Olyan, mint Bella! örüljön neki, hogy maga nem kapta el azt a betegséget! Ha Bella felgyógyul, akkor nem egy szintén beteg apára lesz szüksége, hanem egy épp és egészségesre, aki majd segíti és támogatja, ahogy majd a férje Edward is teszi! Charlisle megpróbál érte megtenni mindent, ami csak tőle telik. Biztosra veszem, hogy Bella meggyógyul, de most menjen haza, és hagyja békén! – Ennyivel valahogy be is fejeztem. Közben persze folytatta még a szitokáradatot. De amint a mondandóm vége felé közeledtem, kezdett alább hagyni. levegőt vettem, de már nem éreztem olyan intenzíven Bella illatát, mint az előbb. lehet, hogy csak az érzékeim játszanak velem. De a vámpírok érzékei tökéletesek! Charlie-t gyorsan elküldtem, aki nagy bocsánatkérések közepette távozott.  
A nappaliból felrohantam az emeletre, Edward szobájához, ahol Bella feküdt.  
- Bella, esküszöm már tudom kire… - Hirtelen bennem akadt a szó. Bella nem volt a szobában! 
- Bella Cullen! – kiáltottam bele a ház csöndjébe. Nagyon mérges voltam. Az előbb az apjára, most meg rá, amiért kikelt az ágyból. 
Nem hallottam a házban mocorgást. Végignéztem az összes szobát, a legfelső emelettől kezdve a garázsig. De Bella sehol. Jézus… elrabolták Bellát!  
A nappaliba berohantam, és megláttam a zongorán valamit, amire rá volt írva, hogy Cullen. Ezt eddig miért nem vettem észre! Biztos itt az elrabló fenyegetése.   
Az illető eléggé sietett, és amúgy is ronda kézírása elég olvashatatlan volt, de az első sorok elolvasása után a nem létező vér is meghűlt bennem. Lerogytam a zongora elé, és végigolvastam a levelet. Nem elrabolták, hanem elment! Akkor azért éreztem az illatát! De Charlie feltartott. Mit szólnak majd a többiek, ha visszajönnek?

Ezt hamarosan meg is tudom. Ugyan is a bejárati ajtó kinyílt, és mindenki egyszerre lépett be rajta. Alice szeme kétségbeesést tükrözött, akárcsak Edwardé és a többieké is. Tehát rajtam kívül mindenki tudta. 
Alice odarohant hozzám, és megölelt. 
- Ugye nem bántottad Charlie-t? – kérdezte. Én nem válaszoltam, csak megráztam a fejem.  
- Rose, akkor mi a baj? – kérdezte Em, és odajött mellém. Miután nem válaszoltam, férjem kikelt magából, és Edwardra kiabált: - A francba! Gondolatolvasó agy az istenért! Mond már meg, hogy mi a baja! 
Közben Esme és Alice felrohantak az emeletre – gondolom Bellát keresték. Hiába.  
Edward rám fókuszált, majd az arca rémületet tükrözött és felrohant az emeltre. A következő pillanatban az ordításától volt hangos a ház. Lerohant a lépcsőn, és a földről felrántva ordibálni kezdett az arcomba. 
- Rose! Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Hogy nem tudtál rá vigyázni? 
Na itt nekem is elegem lett.  
- Még hogy én felelőtlen?! Ki rémisztgette azzal már egy ideje, hogy megölitek a kisbabáját?! Olvasd el a levelet, és akkor megtudod miért ment el!  
Kikapta a kezemből a levelet. Elolvasta, majd kiejtette a kezéből és az ajtót feltépve rohanni kezdett az erdő mélye felé törni-zúzni.  
A többiek is elolvasták a levelet. Abban a pillanatban mindenki utált.

De mostanra kezdtek megbékélni, és tudták, nem az én hibám. Legalábbis nekem ezt mondták. Edward attól a pillanattól fogva nem olvas a gondolatokban. Csak magában sínylődik. Alig beszél velünk, de Bella sírjához (amiben csak mi tudjuk, hogy nincs semmi) minden nap kijár.