Charlie szemszöge

Munka után gondoltam benézek, hogy haladnak az új lakók. Abban a lányban aki bejött, volt valami… Bellás. Talán a csoki barna szemek miatt, nem tudom. A házat semmiképpen sem szerettem volna kiadni, de neki mégis kiadtam. Valami érthetetlen okból. Kár, hogy a testvérével nem ismerkedhettem meg. és a vezetéknevét sem tudom. teljesen elkápráztatott. Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó. Éppen bekanyarodok az utcára, és látom, hogy a ház nappalijában ég a villany. 
Leparkolok a felhajtón álló Volvo mellé, majd becsöngetek a házba. Ez azért elég vicces. A saját házamba csengetek. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de tovább már nem volt időm ezen mulatni, mert kinyílt az ajtó. A szám szinte tátva maradt a meglepetéstől. Ez a lány… kiköpött Bella. A zöld szemeit leszámítva. Ennyire megőrültem volna a lányom elvesztésétől? 
- Jó estét – köszön illedelmesen a lány. Még a hangja is hasonlított Belláéra. Én tényleg megőrültem. Nem gondoltam, hogy hosszú látogatás lesz, de azt hiszem még annál is rövidebb látogatás lesz, mint gondoltam.  
- Szia! Renesmee itthon van? – kérdezem a lánytól, aki elég furcsa arcot vágott. Mintha félne.  
- Jaj, Ön lenne Charlie? Vagyis bocsánat, Swan rendőrfőnök? 
- Igen, de nyugodtan hívhatsz Charlie-nak. 
- Én pedig Rosaline vagyok. Rosaline S… tuart. – Először azt hittem, hogy Swant akar mondani. Akkor aztán tényleg kirohantam volna a házból, és elmegyek a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Renesmee és Rosaline… a nevük elég furcsa, mégis ismerős. De hirtelen nem tudom hova tenni.  
- Nem szeretne bejönni? – kérdezi hirtelen a lány. 
- Nem, köszönöm. csak meg akartam tudni, hogy rendesen elhelyezkedtetek-e, és hogy megfelelő-e a lakás. 
- Igen, minden tökéletes. Nagyon köszönjük – mosolyodott el. Elbűvölő a mosolya. 
- Hát akkor én… megyek is. Jó éjt. 
- Jó éjt Charlie.

A La Push-ba vezető úton végig a két lányon agyaltam. Mind a ketten annyira hasonlítanak Bellára. És a nevük… még mindig nem tudtam hova tenni. Folyamatosan ismételtem, de nem jutott eszembe semmi. Talán valamelyik rendőrségi nyilvántartásban láttam. De azt nem hiszem… nem úgy néznek ki, mint a bűnözők. És amúgy is… két bűnözőpalántának kiadtam volna a házamat?! Azért a szimatom sosem csal… Itt valami másról lehet szó. Én pedig r fogok jönni.  
Otthon Sue-nak is elmondtam, hogy kiadtam a házat. Mondjuk neki azt kihagytam, hogy mik az észrevételeim a lányokkal kapcsolatban. Miért izgassam fel vele: Őt is eléggé megrázta Bella halála. Miután Bells meghalt, utána házasodtunk össze nem sokkal. Egyedül maradtam, utána pedig egyre több időt töltöttünk együtt. Két gyászoló felnőtt. Egymásba szerettünk, és összeházasodtunk- Leah és Seth jól fogadták a dolgot, még azt is, hogy oda költözöm. Leah-nak barátja is van már. 
- Drágám – szólt Sue a konyhából. Én a nappaliban ültem, és meccset néztem. Vagyis csak néztem volna, mert folyamatosan gondolkodtam. Ilyen sem történt meg még, hogy Charlie Swan a meccs helyett gondolkodott.  
- Igen Sue? 
- Csak azt akartam kérdezni, hogy nem gondolod Cullen-éknek nem kellene szólni, hogy kiadtad a házat? tudom, hogy semmi közük hozzá, de ők úgy tudják, hogy itt élsz a La Push-ban, és a ház üres. 
- Igazad van.  
Odamentem a teleon mellé, és tárcsáztam a számot. Csak ne Edward vegye fel… csak ne Edward vegye fel… Inkább beszélek Charlisle-val. Nem haragszom Edwardra, de akkor sem szeretnék vele beszélni.  
- Charlisle Cullen – szólt bele a telefonba. Hála az égnek. 
- Szia. Itt Charlie. Csak gondoltam szólok, hogy a házat kiadtam két lánynak.  
- Jah oh… szia. és köszönjük, hogy szóltál. 
Csönd. Végül Charlisle ismét beleszól a kagylóba: 
- Sajnálom, de most le kell tennem. Éjszakás vagyok a kórházban.  
- Igen, megértem. Szia. 
Elég furcsa volt így beszélni Dr. Cullennel, de egy ideje már tegeződünk. Vagyis… Charlisle-val. Sosem fogom megszokni. De talán nem is kell. Amilyen sokszor beszélek vele.  
Végül elálmosodtam és Sue-val befeküdtünk az ágyba. Elteszem magam holnapra. Mennyi papírmunka vár még rám…

Renesmee szemszöge

Egyre bentebb haladtam, majd megéreztem egy állat vérének mámorító  illatát. Azonnal elindultam, amerre sejtettem. Mikor célba értem, megláttam kiszemeltemet. Az áldozatom egy nagy, vörösesbarna farkas volt.

 
Lassan elindultam felé a bokrok között, de aztán rosszul léptem és egy faág megreccsent a lábam alatt. Felém nézett és morogni kezdett, aztán egyre jobban alább hagyott a morgása. Végül csak bambán bámultuk egymást. A farkas gyönyörű volt. Még sosem éreztem ilyet. Mintha… tetszene nekem. Hirtelen olyan melegség áradt szét a testemben, amit nem tudok szavakba önteni. Csak elmélyedtem barna szemeibe, melyből értelem sugárzott. Közeledem felé, a következő pillanatban pedig eltűnt a szemem elől. Bebújt egy fa mögé. Nem tudom mit csinálhatott, de én jobbnak láttam menni.  
Hazafelé gyorsan elfogyasztottam egy szarvast, de mindeközben nem figyeltem és a ruhám véres lett. Még mindig a farkason gondolkoztam. Mi történhetett velem, ami ennyire megfogott benne? Amikor megláttam, a legelső gondolatom az volt, hogy gyönyörű. Egy tápláléknak szánt farkas gyönyörű… ez… abszurd. Képtelenség. És meg akartam simogatni. Jó, hogy vámpír vagyok, de mi van, ha megharap? Nem vagyok annyira sebezhetetlen, mint a többi vámpír. Ha megsérülök, a sérülés nagyságától függően, egy bizonyos idő alatt meggyógyulok. Az apróbb hegeim legalábbis így tűntek el. Kisebb koromban nagyon sokszor elestünk Rosaline-nel. Egyszer egy tüske felkarcolta a lábamat, ami fél óra alatt gyógyult be. A kisebb vágásoknak pedig alig kellett öt perc. 
Otthon Rosaline a kanapén ült, és úgy látszik engem várt.  
- Hát végre megjöttél. Volt itt Charlie… - mondja azonnal. 
- Nyugi. Először lezuhanyzom, átöltözöm, aztán nekem eshetsz. 
- De nem Renesmee! Te nem hallottad a gondolatait! Gyanakodni kezd – üvölti a képembe. – Nem kellett volna idejönni! Ja, és csak hogy tudd: a nevünk Stuart. És nem Swan. Szegény azt hitte, hogy be van csavarodva, amikor meglátott. Nem tehetjük ezt nagyapával! Nem mondhatjuk meg neki, hogy mi vagyunk az unokái. Ez pedig nem jó, hogy itt vagyunk. 
- Nem megyünk innen sehová! – kiabáltam rá én is Rosaline-re. Nem elég, hogy ott volt az erdőben az a farkas, még ő is felidegesített… 
- Most már nem is. Túlzottan gyanús lenne. De akkor is… olyan őrült ötleteid vannak.  
- Rendben, de most már hagyjuk abba. Így is elég bajom van, ne vesszünk össze még mi is. 
- Mert mi történt? 
- Hát… elmentem vadászni. És az erdőben megláttam egy farkast. Olyan volt mintha… mintha… beleszerettem volna. Az első gondolatom nem az volt, hogy hogyan cserkésszem be, hanem az, hogy gyönyörű. 
- Nem lehet, hogy egy alakváltó volt? Tudod, amikor kiskurunkban mesélt anya az alakváltókról, mondott valami a bevésődésről is.  
- Mondta volna, hogyha errefelé alakváltók élnek… 
- Hívd fel. Te úgysem beszéltél vele még ma. 
- Ezt most komolyan mondod? 
- A legkomolyabban. Amúgy is, a lecseszést én kaptam meg helyetted. Tehát hívd fel – vigyorodik el Rosaline. 
- Látom szereted, ha anya cseszeget.  
- Mindig olyan muris arcokat tudsz várni közben – vigyorog még mindig. 
- Héé – és hozzávágtam egy kanapén lévő párnát. Most az ő arckifejezésétől jött rám egy röhögő görcs. 
- Grimaszokban te sem panaszkodhatsz – mondom két nevetőhullám között. Erre ő is beledob egy párnát a képembe.  Egy jó kis párnacsata alakul ki közöttünk, de aztán észbe kapok. A ruhám még mindig véres. 
- Felmegyek lezuhanyzok. Tiszta vér a pólóm.  
- Nem tiszta vér, csak van rajta egy tíz centis csík. Amúgy meg nem úszod meg. Anyával akkor is beszélned kell. 
- Rendben – sóhajtottam, és a telefonért nyúltam.

Alig csörrent kettőt, máris beleszólt a telefonba anya. 
- Renesmee te vagy az? 
- Igen anya, én vagyok. 
- Reméltem is, hogy felhívsz – mondta mérges hangon. – Miért kellett neked Forks-ba kivenni egy házat? És ráadásul a nagyapád házát?! 
- Anya, már Rosaline-től megkaptam a lecseszést. De kérdezni szeretnék én is valamit. Itt élnek alakváltók? 
- Nos… öhm… igen. Sajnálom, hogy nem szóltam. De azt hittem Port Angeles-ben száltok meg.  
Ledermedtem. Azt sem tudom kibe, de bevésődtem volna? 
- Renesmee ott vagy? Miért kérdezed?  
- Anya, azt hiszem belém vésődött egy farkas. De azt sem tudom, hogy kicsoda. 
- Hogy nézett ki? 
- Nagy, vörösesbarna. Sötétbarna szemekkel.  
- Az nem lehet – suttogja anya a telefonba.  
- Anya, te ismered? 
- Igen, ismerem az összes Forks mellett lakó alakváltót. Ők a La Push-ban élnek. 
- Akkor tudod ki az, akibe lehet, hogy bevésődtem? 
- Igen. De nem akarom elhinni.  
- Anya, elárulnád végre? 
- Igen a neve… - hirtelen pittyegő hangot hallottam, és megszakadt a vonal.  
- A francba – kiabáltam el magam. – Miért pont most kell annak a …. – enyhén cifrán elkáromkodtam magam – telefonnak most lemerülnie?! 
- Sajnálom Renesmee. Ilyen az élet. 
- Holnap el megyünk a La Push-ba.  
- Hogy mi?! Meg vagy hibbanva? Teljesen elvette az a farkas a józan eszed? 
- Talán.  
Nem hallgattam tovább Rosaline szentbeszédét. Ha nem akar, nem jön velem. De én akkor is meg akarom tudni, hogy ki az. Lezuhanyoztam, felvettem a pizsimet, és eltettem magam holnapra. Hosszú napunk lesz. El kell mennünk a La Push-ba, és meg kell keresni a Culleneket. Hosszú nap lesz, az biztos…