Egy ideig szótlanul meredtünk egymásra. Idegesen kezdtem el rágni az alsó ajkam, de a feszültség csak nem akart eltűnni. Jake is majdnem olyan feszült volt, mint én, de a szemében rémületet láttam. Mitől félne? Fél attól, amit sejt, hogy mondani fogok? Valójában még azt sem tudtam, hogy mit akarok mondani. Jake hosszas hallgatás után törte csak meg a csendet.
- Nem kellett volna egyedül az erdőben mászkálnod. Tudod, mekkora veszélybe sodortad magad? - hangjából kicsengett a rosszallás.
Hirtelen már egyáltalán nem voltam ideges. Dühös voltam, mérges, amiért Jake így beszél velem, mikor az egésznek ő volt az oka.
- Tudod, miért mentem az erdőbe?! - kérdeztem, dühösen álltam pillantását, mely kutató volt, és kíváncsi.
Lassan megrázta a fejét, látszólag bosszantotta ez a tény.
- Azért, mert valaki volt olyan idióta, hogy nem vitte magával a mobilját és egy teljes napra eltűnt a világ szeme elől, csak azért, hogy mint egy idióta, mániákusan levadássza Helenát. Sikertelenül! Aggódtam érted, féltem, hogy bajod esett, és képzeld el, hogy ezért mentem az erdőbe. Csak azért, hogy megkeresselek! Te kényszerítettél erre a döntésre! - magyaráztam haragosan.
Jake kissé megdöbbent, de úgy tett, mintha nem is érdekelnél ez az egész. Még mindig szentül úgy állította, hogy én voltam a felelőtlen.
- Nem kellett volna féltened, és soha nem is kell. Farkas vagyok, nem árthat nekem egy olyan kis pióca, mint Helena! - sziszegte dühödt hangon.
Megrándult az arcom a pióca szó hallatán, még akkor is, ha nem rám használta, sértő volt. Igazán leszokhatott volna már erről a kedvemért legalább.
- Te mindig annyira nagyra vagy magaddal, Jacob. Nem vagy sérthetetlen. Megsérülhetsz, könnyebben, mint bárki más! - válaszoltam aggodalmas, de ugyanakkor még mindig dühöt hangon.
- Legalább ember vagyok... - sziszegte, de amint kimondta ezt, bűnbánóan nézett rám.
Éreztem, amint a szemem ellepik a fájdalom és a harag sós könnyei. Jake megpróbálta megfogni a kezem, de elrántottam előle. Összeszűkült szemekkel meredtem rá. Rá, akiről azt hittem, hogy eléggé szeret ahhoz, hogy ne bántson meg ennyire. Mert az, amit mondott, bántott. De nem csak bántott. Fájt. Fájdalmat okozott nekem, mely a szívem tájékáról indult, és egészen tovább indult onnan a testem minden pontjába.
- Ne haragudj! Nessie... Sajnálom... én... nem is tudom, mit gondoltam... nem akartalak megbántani... - nézett rám bűntudatosan.
A nagy kiskutya szemek most nem bírtak meghatni.
- Pedig sikerült. Túl sokáig tűrtem el, hogy így beszélj velem. Ebből elég volt. Nem akarok többé szenvedni, se miattad, se senki miatt - válaszoltam könnyes szemekkel.
Jake igyekezett újra közelebb kerülni hozzám, de nem is engedtem, hogy megérintsen. Úgy álltam ott előtte, mint egy szobor, mely nem képes semmilyen érzelem kimutatására. Csak a fájdalom jelei mutatkoztak meg az arcomon, miközben a következőket mondtam:
- Azt hittem, eléggé szeretsz ahhoz, hogy megértsd, mit is érezhetek. Hogy tudd, mennyire fáj, mikor sértegeted a fajom. Hidd el, én is szeretnék ember lenni. Mindennél jobban! De nem lehetek. Nem annak születtem. Én egy szörnyeteg vagyok, egy vérszívó, egy pióca, semmi más. Ennek születtem, és ezen sehogy sem tudok változtatni - sírtam.
Jake felém nyújtotta a kezét, újból. Most hagytam, hogy letörölje könnyeim, de minden egyes pillanat, mikor forró ujjaival a bőrömhöz ért, iszonyúan fájt. Égette a bőrömet az érintése, és úgy éreztem, mintha belülről mardosna valami. Valami gyilkos dolog. Átkoztam a világot, hogy nem hagy nekem soha békét. Miért nem engedi végre, hogy boldog legyek? Talán mert nem is lehetek az. Lehet, hogy a sorsom az, hogy magányos legyek, hogy egyedül éljek. Lehet, hogy nem is szabadna senkit szeretnem. Lehet, hogy Jake-t sem kellene.
- Szeretlek, Nessie - suttogta - és nem tartalak szörnyetegnek, se semmi más borzalmas lénynek. Te, csak simán, Nessie, vagy. Egy külön faj, ha úgy tetszik. Vámpír létedre képes voltál olyan dolgokat tenni, úgy érezni, ahogy más nem.
- Például? - néztem rá könnyes szemekkel.
- Beleszerettél egy farkasba. Ez eléggé különleges eset, nem? - mosolyodott el, de arca szinte azonnal újra komollyá változott.
Megráztam a fejem, és messzebb húzódtam tőle.
- Talán ez volt életem legnagyobb hibája - mondtam, szinte magamnak, de Jake meghallotta.
- Miről beszélsz, Nessie?! - kérdezte döbbenten.
Lehunytam a szeme, és próbáltam összeszedni magam. Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit hogy is kellene megmagyaráznom neki azt, amit érzek, ahogy érzek. Meg fogja vajon érteni? Megpróbál majd lebeszélni róla, vagy csak simán beletörődik? Ahogy Jake-t ismerem, biztosan ellenkezni kezd majd.
- Nekünk nem lenne szabad együtt lennünk, Jake. Talán Helena, s talán a Volturi is ezért üldöz minket. Ezért avatkoztak bele a kapcsolatunkba. Hogy figyelmeztessenek, hogy mi nem lehetünk együtt.
- Ez hülyeség! Ők megakartak ölni! - morogta Jake.
- De mi van ha nem?! Mi van, ha csak simán tudatni akarták velünk, hogy a helyzet? Hogy farkas vagy én meg vámpír! - kérdeztem fájó szívvel, ahogy rájöttem, vagy csak sejtettem, mi lehetett a Volturi célja azzal, hogy Helenát ránk szabadították.
- Pont ezért nem szabad meghátrálnunk! Nem a Volturi és nem Helena dönti el, hogy kit szeressünk! Én szeretlek, és tudtommal te is szeretsz, úgy hogy nincs miről beszélni. Eddig is sok mindenen keresztül mentünk már, ezt is átvészeljük! - ellenkezett, pont úgy, ahogy számítottam rá.
- Nem akarok ennél is nagyobb bajt okozni... - suttogtam elgyengülve.
Tudtam, hogy határozottabbnak kellene lennem, de sehogy sem ment. Gyenge voltam kívül is és belül is.
- Miféle bajt?! Te senkit sem bántottál, vedd már észre! - most már szinte kiabált.
A fejem hasogatni kezdett a hangjától, de igyekeztem megőrizni maradék erőmet.
- Rengeteg bajt okoztam azzal, hogy beléd szerettem - magyaráztam meg.
Jake bosszúsan megrázta a fejét.
- Akkor szerintem ne is beszéljünk arról, hogy én mekkora bajt okoztam. Én vésődtem beléd, Nessie. Én! - láttam rajta, hogy mennyire elszántam akar meggyőzni engem. Ez egyben jól esett is, meg fájt is.
- Arról nem tehettél. Nekem viszont lett volna választásom. Ha nem szeretek beléd, akkor talán minden rendben lenne, és Helena soha nem vált volna ilyenné... - bizonytalanodtam el.
- Jaj, nehogy már most meg Helena miatt fájjon a fejed! Miért akarsz mindig minden áron megvédeni valakit?! Nevetséges, amit most is művelsz. Megpróbálsz magadra hárítani valamilyen hatalmas bajt! Feleslegesen fáradozol, Nessie! - válaszolta komoran.
- Én nem védek senkit sem! Csak azt mondom, hogy mennyivel könnyebb lenne minden, ha mi nem lennénk együtt! - vágtam a szemébe.
Láttam rajta, hogy ezzel igazán megbántottam, de tartotta magát, és tovább ellenkezett.
- Az neked jobb lenne?! Nem fájna egy kicsit sem?! Mert én pokolian érezném magam. Inkább a halál, minthogy nélküled éljek, és ezt szó szerint értem! Ha nem láthatnálak, belepusztulnék! - kiabálta magából kikelve, nagyon ideges voltam.
Igazából nem tudtam, hogy mi miatt. Maga miatt aggódik, amiatt, hogy bánatos lesz, vagy miattam, hogy elhagyom e? Nem tudtam rájönni.
- Most nem számít, hogy én hogy éreznék... - ellenkeztem.
- És az sem számít neked, hogy én hogy éreznék? Nem számítanak neked az érzéseim? - kérdezte.
- Hát persze, hogy számítanak! - bosszankodtam.
Hogy kételkedhet ebben?!
- Akkor kérlek fejezzük be most rögtön ezt a felesleges vitát, mert ezzel nem megyünk semmire! - jelentette ki határozottan.
Úgy tűnt, nem ismer ellenmondást, de én még tovább folytattam ennem ellenére.
- Szeretnék még mondani valamit... - kezdtem bele bizonytalanul.
Várakozás teljesen nézett rám, most az egyszer újra megvillant a szemében egy kis félsz. A félelem, hogy elveszíthet.
- Mit? - kíváncsiskodott.
- Szerintem egy kis szünet jót tenne nekünk. A kapcsolatunknak. Át kellene gondolnunk mindent. Mindkettőnknek - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
Jake habozott, tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit sem.
- Hát jó, majd alszok a kanapén, ha egy kicsit egyedül akarsz maradni a szobában. Kibírom - egyezett bele, de én megráztam a fejem.
- Nem erről van szó.
- Akkor? - értetlenkedett.
- Én el szeretnék költözni tőled. Egyedül akarok lenni egy kis ideig. Gondolkodni szeretnék rajtunk. Kettőnkön.
Amikor ezt kimondtam, Jake már nem csak félt, hanem rettegett. Azonnal közelebb jött hozzám, és szorosan megfogta mindkét kezem.
- Nem, azt nem akarom! Nem, nem, nem! Maradnom kell! Kérlek, Nessie, ezt nem teheted velem! - nyöszörögte fájdalmasan.
- Sajnálom, de nekem kell egy kis levegő, hogy felszabaduljak. Mindennél jobban szeretlek, de értsd meg, mindkettőnknek jött tesz majd egy kis változás.
- Neked talán, de nekem nem! - ellenkezett, és térdre rogyott előttem.
A kezeim még mindig szorította. Megfájdult a szívem, ha csak ránéztem. Miért teszem ezt vele? Miért hagyom szenvedni? Valóban ennyire önző lennék, hogy csak a saját igényeimet tartva szem előtt, hagyom, hogy fájjon neki bármi is?
- Jake... ne haragudj rám, de... de... ezt kell tennem! - elcsuklott a hangom.
Jake arcán végigfolytak a könnyek.
- Szakítasz velem? - kérdezte szomorúan, szenvedve.
Megráztam a fejem, először nem bírtam megszólalni.
- Csak egy kis szünet. Ígérem, minden rendben lesz azután - lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát.
Most már hangosan rázta a zokogás, de tudtam, hogy ha nem megyek el onnan, akkor még meggondolom magam. A kezemet alig akarta elengedni, de végül sikerült kiszednem a szorításából. Én is zokogtam, mikor felsétáltam a szobámba. Hogy lehetek ilyen gonosz, ennyire önző?! Tényleg egy szörny vagyok, és meg sem érdemlem, hogy Jake szeressen engem! Egy idióta vagyok, egy... gyilkos! Megöltem az érzelmeit, megöltem a... szívét. Utáltam magamat ebben a pillanatban. Ha tudtam volna, legszívesebben kitéptem volna a saját szívemet. Ha tudtam volna...