- Kérlek, hozd fel a testvéredet az orvosiba. Itt nem tudom megvizsgálni. Embry-t pedig próbáljátok meg felébreszteni, és visszaváltoztatni. Addig sajnos nem tudok vele mit kezdeni – osztotta ki mindenkinek a feladatát Charlisle. – És Jasper… ha a vér… nehéz számodra, vagy a többiek számára, akkor menjetek ki. 
- Nem apa – mondja a szőke hajú férfi – gondolom ő Jasper -, nem is érzem a vérük illatát.  
- Ez azért lehet, mert félvérek vagyunk – szólalok meg halkan. – De nem vihetnénk fel Rosaline-t? Így is elég sok vért veszített. 
Dr. Cullen intett, hogy kövessem.   
Elmentünk a lépcsőn álló Cullenek mellett, akik úgy néztek ránk, mintha szellemet láttak volna. Igen, úgy néz ki lelepleződtünk.

Edward szemszög

 
Ez a két lány… ahogy kinéznek, és… Nem tehetek mást. Megszegem egy éves fogadalmam. Ha Bellát elengedtem, akkor mostantól a gondolatokban is olvashatok. Hirtelen minden gondolat eláraszt. Össze-vissza kavarognak a fejemben. Mindenki a két lányra gondol.  
„Vajon hol lehet az édesanyjuk?” – aggódik Esme. 
„Ez… lehetetlen. Ennyire nem hasonlíthatnak Rá.” – gondolja Alice. 
„Jacob bevésődött ebbe a lányba. Érzem az érzéseiket. És a lányok… annyira hasonlítanak Bellára.” – hallom Jasper felől is a gondolatokat. Emmett természetesen csak arra tudott gondolni, hogyha felépülnek, akkor milyen jót bunyóznak. Félvérekkel még sosem volt alkalma tesztelni az erejét. Rosalie reakcióján lepődtem meg egy kicsit.  
„Csak nem? Bella túlélte volna, és megszülettek a lányai? Kérlek, add, hogy ők legyenek azok.”  
Fejembe még Charlisle gondolatai is bekúsztak, ő éppen azzal foglalatoskodott, hogyan varja össze annak a lánynak a sebét. Hogy is hívják… Rosaline?  
Ez a név nagyon hasonlít Alice, és Rosalie nevére. Csak egy „c” különbség van. De biztos csak véletlen. Még a másik lánynak lennék a nevére kíváncsi. Ugyan olyan csoki barna szemei vannak, mint Bellának. Vagyis, mint Bellának voltak. És ugyan úgy nem hallom gondolataikat sem. Annyira szeretném azt hinni, hogy ők Bella lányai, és ő még mindig él. De ez képtelenség.  Ha mégis élne, ezek a lányok minimum tizennyolc évesek, ha nem több. Bár hallottunk olyanokat, hogy a félvér vámpírok gyorsabban növekednek, mint az emberek. De nem hiszem. Nem szabad magam hiú ábrándokba kergetni.

Renesmee szemszög

A doktor bent van Rosaline-nel a szobában, de engem nem enged be, csak ha készen van.  
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Dr. Cullen lépett ki rajta. 
- Bemehetek hozzá? – kérdeztem meg habozás nélkül.  
- Igen – mosolyog rám a doktor. 
Már éppen ment volna el mellettem, amikor megfogom a kezét, és megállítom. 
- Ugye rendbe fog jönni? 
- Igen, csak sok vért veszített. 
Lassan bólintok, Majd amikor már a lépcsőnél áll, még mondok neki valamit: 
- Köszönöm, Dr. Cullen. 
- Bármit. Hiszen ez a dolgom. És kérlek, hívj Charlisle-nak.  
- Igen, Charlisle. 
Halkan bemegyek az ajtón, és meglátom testvéremet, amint ott fekszik az ágyon. Az ágy mellett volna egy szék, oda leülök, és a kezembe fogom Rosaline kezét. 
Hirtelen megcsörrent a mobilom. Megnézem a kijelzőjét: Anya

Bella szemszög

Ma még nem hívtam fel a lányokat, de nem akarom őket zaklatni. tegnap is elég nehéz volt megállni, hogy ne hívjam fel őket minden órában. De most muszáj lesz felhívnom őket. Rosszat sejtek. Mi van, ha valami történt velük?    
De lehet, hogy csak fölöslegesen aggódok, és azért indultak be anyai ösztöneim még jobban, mert ilyen hosszú ideig még nem voltunk távol egymástól. De mindenképpen meg kell tudnom. nem érdekel, ha Renesmee azt mondja, túl sokat aggódok.  
Tárcsázom Renesmee mobilszámát.  
- Szia anya – szól bele szomorú hangon a lányom. Lehet, hogy tényleg történt valami? 
- Szia. Renesmee valami baj van? 
Sírást hallok a vonal túlsó feléről.  
- Minden az én hibám. Miattam sérült meg – sírja Renesmee. – Ha nem vagyok olyan önfejű, akkor nem mentünk volna el oda. Én egy félresikerült félvér vagyok.  
- Css, kicsim. Mi történt? – Próbáltam nyugtatni Renesmee-t, de közben már az idegeim cafatokban voltak. Mi történhetett?  
- Elmentünk a La Push-ba, hogy megkeressük azt a farkast, aki belém vésődött. De út közben valami Embry megtámadta Rosaline-t. Én tehetek mindenről. Ha nem hagyom egyedül, vagy nem akarok elmenni oda, akkor nem történt volna ez.  
- Azonnal odamegyek. Renesmee, nem a te hibád kislányom. Hidd el nekem.  
- De anya nem jöhetsz ide! Mi most a Cullen házban vagyunk. Nem akarlak kényszeríteni. Te nem akartál ide eljönni. Mi rendben leszünk, nyugodj meg – szipogta Renesmee. 
- Nem, kicsim. Már rég vissza kellett volna mennem. – Amúgy is, ideje szembenézni a „démonaimmal”. – A legközelebbi járattal oda utazom. Port Angelestől pedig futok majd.  
- Anya, biztos jól meggondoltad? 
- Igen kicsim. Szeretlek! Holnap találkozunk.  
Letettem a telefont, és azonnal felhívtam a repteret. Még ma este elutazok. A repülőgépen pedig lesz elég időm átgondolni mindent.  Felhívtam az alaszkai klánt is, és elmondtam nekik, hogy én is elmegyek Forks-ba. A munkahelyemen is beszóltam, hogy sürgősen el kell utaznom.  
A főnököm persze ellenkezett volna, de idő előtt lecsaptam a telefont.  
A járat délután ötkor indul. Elég korai idő, de nem késlekedhetek. Gyorsan összekapkodtam egy pár holmit, és már indultam is a reptérre. Rose kikísért, így a kocsit nem kellett ott hagynom.  
- Mindent bele Bella – mosolyog rám Rosalie, és megölel. 
- Igyekszem. Remélem nem fognak keresztben lenyelni.  
- Nyugi. Na, szállj fel! – int a fejével a gép felé, én pedig elindulok a felszállók között.  
Hamarosan Forks-ban leszek. Lesz egy pár megbeszélnivalónk, azt hiszem.

Renesmee szemszög

Anya gyorsan letette a telefont, én pedig még jobban zokogni kezdtem. Ez is miattam van! Anya nem akart eljönni, de miattunk mégis eljön. Én, önfejű kislány azt hittem, hogy elboldogulok majd egyedül. De tévednem kellett. Alig két nap leforgása alatt egy csomó bajba kevertem magunkat. Most itt van a testvérem is, aki miattam fekszik itt az ágyon.  
Hátulról két hideg kar ölelt át. Ránézek, ő pedig kedvesen rám mosolyog. 
- Kicsim, én Esme vagyok, Charlisle felesége. Kérlek, gyere le velem. Egyél valamit. 
Csak megráztam a fejem. Egy normális szót sem tudtam volna kinyögni, akkora gombóc van a torkomban.  
- Ha felébred vagy valami történik, meghalljuk. Ha itt vagy mellette, és nem eszel semmit, azzal magadnak sem teszel jót. Na, gyere – noszogatott, és felhúzott a székről. A nyakába borultam, ő pedig csitított, ahogyan anya szokott. 
- Nyugalom. Meg fog gyógyulni.  
Kézen fogott, és elindultunk le a lépcsőn.  
- Jacob és a társa jól vannak? – szólaltam meg nehezen, bár a hangom alig volt több a suttogásnál.  
- Igen. A többi farkassal és Embry-vel együtt hazamentek. De nyugalom, visszajön hozzád – kacsintott rám Esme. 
Mindenki a nappaliban ült, és engem nézett. Esme leültetett egy fotelba, én pedig a lábamat néztem.  
Hozott egy tálcát, amit az ölembe rakott, és enni kezdtem.

Alice szemszöge

Odafentről telefonálást hallottam, és azonnal fülelni kezdtem, de Edward és Charlisle felhívták a figyelmemet, hogy egy magánbeszélgetést kihallgatni nem illendő. Végül csak hangfoszlányokat hallottam, de azok is Renesmee-től származtak, és semmi értelmeset nem tudtam kivenni belőlük. Mire ez a fránya vámpírhallás, ha nem is használhatom? 
Végre lejött a lány. Sajnálom szegényt, de beszélnünk is kellene vele. Edward meghallhatta a gondolataimat, mert csúnyán nézett rám. Most mi van? Kíváncsi vagyok. 
- Alice, nem – sziszegte a fogai között Edward. Hirtelen mindenki rám figyelt, én pedig megeresztettem egy mosolyt, hogy minden rendben.  
- Khm… Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni főleg, hogy ilyen állapotban vagy, de megtudhatnánk a neved?  
- Alice … - néz rám Charlisle és Esme is egyszerre.  
- Jól van, csak kíváncsi vagyok. – Ránézek a lányra. – Ha nem akarsz, most nem kell válaszolnod. Ráérünk még… 
Sosem szoktam ilyen tapintatlan lenni. De most a kíváncsiságom nagyobb volt az önuralmamnál. Szeretnék megtudni mindent róluk. Honnan jöttek, kik ők, hiszen annyira hasonlítanak Bellára.

Renesmee szemszöge

Egy falat sem ment le a torkomon. Az Alice nevű lány kérdésére pedig nem akartam válaszolni. Vagyis akartam, de nem tudtam. Mit mondhatnék? 
Ahogy felemeltem a fejem, és szemem végigfuttattam a Cullen családon, megakadt a szemem a fekete zongorán.  
A tálcát leraktam az asztalra, és odasétáltam hozzá. meg akartam érinteni, de azonnal visszahúztam a kezem.  
Ránéztem a Cullenekre, és nehezen feltettem a kérdést: 
- Szabad? – a hangom még mindig nem volt az igazi, hiszen ott bujkált bennem a visszafojtott sírás. Mindenki Edwardra kapta a tekintetét, aki meglepődötten rám kapta a fejét. A csend sokáig elnyúlt, végül újra megszólaltam: 
- Tudjátok Rosaline imádja, ha egy dalt játszok neki. Anya tanította, és… Csak szeretném neki eljátszani. 
- Rendben – mondta Edward, és lehajtotta a fejét, majd a kezébe temette.

Amikor leültem a zongorához, éreztem, hogy a nyugalom szétárad a testemben. Valaki a szobában lévők közül használja rajtam a képességét. Megfordulok, és szétnézek a Culleneken, majd megakad a szemem Jasperen. Tőle jön az energia. Halványan elmosolyodok, majd egy „Köszönöm”- öt tátogok neki. Eléggé megdöbben. Én is érzem, ahogy belülről eláraszt a sok érzelem. Mindenki vegyes érzelmekkel teli. Ott van a kíváncsiság, a fájdalom, a szerelem, és még sok más dolog, amit nem tudok beazonosítani. Edward felől nagymértékű fájdalmat érzek. Megpróbálom lenyugtatni, és látszólag sikerül is. Felemeli a fejét, és csúnyán néz Jasperre. 
- Mondtam, hogy ne használd rajtam a képességed. 
Jasper egy pillanatig értetlenül néz Edwardra, majd rám néz. 
- Nem én, ő csinálta – Újra minden szem rám szegeződik, én pedig visszafordulok a zongorához. 
Azt hiszem itt az ideje, hogy válaszoljak Alice kérdésére: 
- A nevem Renesmee – majd belekezdek a zongorajátékba.