Bella szemszöge

Hamar megérkeztem Port Angeles-be. Onnan pedig rohantam Forks-ba. Minél hamarabb a lányaimmal akarok lenni. Ha ehhez pedig az kell, hogy elmenjek a Cullen villába, akkor megteszem. nem lesz valami jó fogadtatásom, de a lányaimnak szüksége van rám. 

Renesmee szemszöge

Mindig is imádtuk ezt a dalt. Játék közben anyára és Rosaline-re gondolok. Ők a mindeneim. Mivel Jasper kellőképpen lenyugtatott, énekelni is kezdek hozzá. Nem remeg a hangom annyira, tehát ez még elfogadhatónak is mondható. De a játék végére már alig látok valamit. Jasper nyugtatása elmúlt, és előjöttek igazi érzelmeim. Sírva borulok a zongorára.

Edward szemszög

Amint meghallom az első  hangokat, még sápadtabb leszek. De hisz… ez az altató, amit én Bellának mindig dúdoltam.  
Hirtelen elfog valami érzés, talán remény, hogy ez a lány lehet az én lányom is. Hiszen a neve Renesmee. Bella is ezt a nevet akarta adni a lányunknak. Amikor pedig a dal végéhez közeledik és elsírja magát, az nekem is fáj. Valamiért úgy érzem, én is sírok. Belül, a szívemben. Felállok, és lassan odamegyek hozzá, majd az ölembe húzom. Aztán halkan hallom, amint ezt suttogja: 
- Köszönöm… apa. 
Egy pillanatra megmerevedek, és hitetlenül meredek a karomban lévő lányra. Azt mondta apa? Vámpírhallásom van, de most mégis úgy érzem, hogy talán valamit félre hallottam.  
A lány az ölemben még jobban karjaimba fészkeli magát, és belefúrja a fejét a nyakamba.  
- Renesmee? – hallok meg az emeletről egy nyöszörgő hangot. Renesmee a karjaimban hirtelen felkapta könnyáztatott arcát, és elkezdett felfelé rohanni az orvosi szobába.  
Én még mindig megsemmisülten ültem a zongora padon.  
- Öhm… apa… egy vámpír kaphat sokkot? – kérdezi Alice aggódva. – Mert sajnos nem látom, mi történik. A félvérek miatt teljesen vak vagyok. Ugyan úgy, mint Bella terhessége alatt. És ez nagyon idegesítő – mormogja Alice. 
- Én még nem hallottam ilyesmiről. Edward jól vagy? 
Feléjük fordítom a fejem, és hitetlenkedve meredek rájuk. 
- Ők az én lányaim? – suttogom megsemmisülten. 
- Hát ha Renesmee nem hazudott. És gondolj csak bele, Bella azt mondta, ha kislány lesz, akkor úgy nevezi el őt. A Rosaline név pedig hasonlít a Rosalie és az én nevemre. Jó az enyémre nem teljesen, de értitek mire gondolok – fejti ki a véleményét Alice.  
Habozás nélkül felállok, és felrohanok a lépcsőn. Bekopogok az orvos ajtaján, és belépek. Pillantásom Rosaline arcára téved. Éppen engem néz gyönyörű zöld szemeivel.  
- Lányok… ti tényleg az én lányaim vagytok? – kérdezem megsemmisülten. Bár elég nyilvánvaló, de akkor is alig bírom elhinni. Bella túlélte, és lett két gyönyörű lányunk. Ez maga a csoda! 
Hirtelen az egy éve érzett fájdalmam, mintha elpárolgott volna. Mintha minden, amit elveszettnek hittem, egy csapásra visszatért. Igaz, ez így is volt, de a teljességhez még valaki hiányzott. Bella. 
- Édesanyátok ugye túlélte? 
A két lány egymásra nézett, és egy ideig nem szólaltak meg. Mi van már? Ugye nem?

Renesmee szemszög

Nagyon boldog voltam. Rosaline felébredt, apával valahogy tudattam, hogy ő az apánk. Bár elég félresikerült volt. Mondjuk még mindig jobb, mintha belevágtam volna a képébe: „Te vagy az apám.” Jó, azért nem ilyen stílusban, de jó volt ez így.  
Rosaline eléggé meglepődött, amikor apa is ott volt velünk a szobában, és megkérdezte, hogy mi tényleg az ő lányai vagyunk-e.   
„Renesmee… mit árultál el neki?” 
„Mindent.” 
„Mégis mi mindet?” 
„Na jó… nem mindent. Elmondtam neki a nevünket, és… burkoltan azt, hogy ő az apánk.” 
„Gratulálok.” – puffogta gondolatban testvérem. – „Engem nem tudtál volna megvárni?” 
„Bocsi.” – és megeresztettem egy mosolyt. Közben apa újabb kérdést tett fel: 
- Édesanyátok ugye túlélte? 
„Renesmee… erre mit válaszoljunk?”  
„Hát, talán azt, hogy anya úton van ide.” 
- Hogy mi?! – kérdezi ezt már szinte ordibálva. – Anya úton van ide, és te nem is szóltál senkinek?! 
Hirtelen kivágódott az ajtó, és az összes Cullen betódult rajta.  
Én csak vigyorogni tudtam, és mérgesen odasziszegtem a fogaim között Rosaline-nek: 
- Ezt jól eltoltad tesó. Vége a meglepinek. 
- Bocsi – húzza el a száját. Ránézek, és mind a ketten nevetésben törünk ki.  
„Bezzeg azt meg tudtad kérdezni gondolatban. Ezt nem tudtad volna?” 
- Bocsi, de nem – válaszolja megint hangosan.

Rosaline szemszög

A nevetéstől egy kicsit fájt az oldalam, de megpróbáltam nem kimutatni Renesmee-nek. Ahogy ismerem, biztos bűntudatos volt, hogy már megint miatta van galiba. Pedig ez nem igaz. Magamtól is képes lennék szerintem beleesni. Akármennyire is ő a kettőnk közül a vagányabb, engem sem kell félteni.  
Most viszont, engem bántott egy kicsit, hogy elárultam Renesmee meglepijét, de olyan izgatott lettem, hogy anya idejön.  
„Bezzeg azt meg tudtad kérdezni gondolatban. Ezt nem tudtad volna?” 
- Bocsi, de nem – Valamiért önkéntelenül is hangosan válaszoltam neki.  
„Megvannak ezek kattanva?” – hallom meg valakinek a gondolatait. Bár nem tudom beazonosítani, hogy kitől származnak, mégis válaszolok a kérdésre: 
- Nyugi, nem buggyantunk meg – nézek a Cullenekre. – Legalábbis valaki ezt gondolta közületek. Igazából csak gondolatban kommunikálunk. – nézek rá Renesmee-re, aki furán néz rám. – Most mi van? – Na ilyenkor kellene egy ütővel fejbe találni. – Te még nem mondtad el?

Renesmee szemszög

- Nem, de most akartam. Ezt az egy poént nem akartam nélküled lelőni – mosolyogtam rá Rosaline-re, aki éppen megpróbált felkelni a fekvőhelyéről. Én pedig hirtelen visszanyomtam az ágyra, és nem engedtem felkelni. 
- Renesmee, engedj el. Hagyd, hogy felkeljek.  
- Nem! Ne légy ilyen akaratos. Azt a tisztet én töltöm be kettőnk között. 
- Márpedig most nem. Én fel fogok kelni. 
- Hóha, testvérbunyó. Szupi… - dörzsölte össze a tenyerét a nagy mackós fickó. Hirtelen mind a ketten ráemeltük a tekintetünket, és bosszúsan meredtünk rá. 
- Hóha Em, menekülj – vigyorgott a szőke srác. 
- Emmett, Jasper, nyugi – szólt rájuk Alice. 
Mi csak elvigyorodtunk. 
Aztán hirtelen megszólalt a csengő.

Bella szemszöge

Lassan elérem a Cullen villát, de nem jutottam előbbre. Sem a repülőgépen, sem út közben nem találtam meg a felmerülő kérdésekre az ésszerű választ. Egy kicsit el is bizonytalanodtam, de a lányaimat látnom kell.

Az ajtóban állva, pedig már teljesen biztos vagyok magamban. Akármi lesz, akármennyire utálni fognak a Cullenek, én akkor is felmegyek a lányaimhoz.  
Becsöngetek az ajtón, és várok. Hirtelen Alice hangját hallom meg bentről. Ő fog ajtót nyitni?  
Mit csináljak? Nem készültem fel arra, hogy mi lesz ha találkozunk.

Alice szemszög

Nem tudtam ki jött, hiszen a Renesmee-ék miatt teljesen vak voltam, de én voltam a legelső aki kapcsolt, és ment ajtót nyitni. Nem tudom, ki lehet az. Amikor beleszagoltam a levegőbe egy idegen vámpír illatát éreztem. 
- Jasper kicsim, kérlek gyere le! Ha hívatlan vendégünk lenne - szólok fel az emeletre, majd szerelmem mellettem is termett. 
- Hú… ez a valaki nagyon aggódik – mondja Jasper. 
Csak nem? 
Gyorsan kinyitom az ajtót, és Bella áll ott teljes valójában. A szám is tátva marad a meglepetéstől. Emberként is gyönyörű volt, de vámpírként még szebb. Gyönyörű aranyszín szemei csak úgy ragyogtak. Bár nekem a csoki barna ellen sem volt kifogásom, de most több szín illik a szeméhez.  
- Alice… 
Én válasz nélkül a nyakába ugrom. Nem tudom eddig hogy bírtam nélkülözni őt, de most hogy itt van, felhőtlen boldogság kerített hatalmába. De Bella hirtelen sírni kezdett, és térdre esett az ajtóban.

Bella szemszöge

Én ezt nem bírom. Nem hittem volna ezt, hogy Alice így reagál. Én teljesen másra számítottam. Miért nem teszik azt, mint amit mindenki más tenne? Miért nem kezdenek el szidni engem, és utálkozni? Itt hagytam őket. El sem búcsúztam. Hagytam egy levelet, és ennyi. De rájöttem, ez nem elég. Hogy is lenne elég? Amikor Alice a nyakamba ugrott, akkor jöttem rá: mindig is egy önző ember voltam. Arra nem gondoltam, ők mit érezhetnek. Csak én, én, és én. Ennyiből állt. Könnyek nélkül zokogni kezdtem. 
Hogy bírtam ki ennyi időt nélküle? A vidám mosolya, és az, hogy mindig kotnyeleskedik eddig hogy nem hiányzott? A többiek pedig… Emmett, Rosalie, Esme, Jasper, Charlisle? Hogy bírtam ki nélkülük? 
Dobogást hallottam, és az emeletről leviharzott az összes Cullen. Rosaline Edward karjaiban volt. Tehát már elmondták neki. 
- Apa, kérlek tegyél le – szólt Edwardnak Rosaline. Hirtelen mosolyogni kezdtem. Először sírok, aztán meg nevetek. Nem tudom mi ütött belém. Jelen pillanatban viszont örültem, hogy a lányok Edwardot apának szólíthatják.  
Edward egy szúrós pillantás kíséretében eleget tett lányom kérésének, majd Alice elengedett és Renesmee, Rosaline-nel együtt a nyakamba borultak. 
- Úgy hiányoztatok - mondom nekik, és megint rázni kezdett a sírás. 
- Te is nekünk anya. – Amint ezt kimondták egyszerre megpuszilták az arcom mindkét oldalát. Mint kiskorukban. Megint mosolyogni kezdek. 
- Megint meggyógyítottatok. 
Mind a ketten még egyszer megölelnek, és én is megpuszilok őket. Felnézek a Cullenekre. Mindenki a párját öleli, és mosolyogva figyelnek minket. Főleg Esme és Rosalie. Ők is szerettek volna mindig is gyerekeket, akik így ölelgetik őket, mint engem ez a két csodás hölgyemény itt az ölemben. Ezért is bűntudatom van. Megfosztottam a lányaimat egy kedves és odaadó nagymamától, és a nagynénjeitől. Ugyanígy pedig fordítva. Esmet és Rosalie-t fosztottam meg a két gyönyörű és okos lányaimtól.  
- Bella könyörgöm… hagyd abba – mondja Jasper. Renesmee ránéz, majd megfogja a kezem, és hirtelen átjár a nyugalom. 
- Átvetted Jasper képességét? – kérdezem mosolyogva.  
- Igen – vigyorog rám Renesmee. Felállunk. Azért mégsem ülhetünk egész nap az ajtóban…  
- Rosaline hogy van? – kérdezem Charlisle-t. Mellette Edward állt, és éreztem, hogy engem figyel. De megpróbáltam nem rá nézni. 
- Az oldalán elég csúnya volt a karmolás, de lassan már nyoma sincs.  
Örültem, hogy Roslaine ilyen gyorsan gyógyul. A lányok leültek a kanapéra, én pedig Esme-vel voltam elfoglalva, aki már két perce nem akart elengedni. Bár nem is bántam.  
- Annyira örülök, hogy nem haltál meg – mondta, majd megsimogatta a hajam, és egy puszit nyomott az arcomra.  
Utána Emmett jött oda hozzám, és egy csontropogtató ölelésben részesített. 
- Hé em, attól, hogy vámpír vagyok, még nem jelenti azt, hogy agyon kell nyomni – nyögöm ki. A vámpíroknak nem nagyon van szüksége levegőre, most még is azt hittem, megfulladok.  
Ő csak nevetett majd elengedett.  
A többiek már rég leültek, csak Edward állt ott a lányok mellett. Még mindig kerültem a pillantását. Oda álltam a kanapé másik oldalára, és leültem a karfára. 
- Bella a szülést hogy élted túl? Vagy ki segített? – tette fel a kérdést Charlisle. 
- Hát… Alaszkába mentem, ott pedig találkoztam egy vega vámpírcsaláddal. Az egyik tag Rosalie, emberként szülésznő volt, és ő segített nekem. Az átváltozás nem volt benne a pakliban, de mivel túl sok vért veszítettem muszáj volt. De megérte a három napi szenvedés – mosolyogtam rá a lányokra. Renesmee ült közelebb hozzám, ő pedig megszorította a kezem, majd rám mosolygott.  
- Van képességed? 
- Van. Pajzsot tudok képezni, az elmém köré, és ki is tudom terjeszteni úgy, hogy másokat is megvédjek. Tehát ha most Alice-t bevonom, akkor Rosaline nem hallja a gondolatait. Sam… más. – Nem akartam kimondani Edward nevét. 
- A más alatt gondolom engem értett – szól közbe halkan az említett. Én pedig önkéntelenül is ráemeltem a tekintetem. Pedig nem ezt akartam! Ahogy a tekintetem találkozott az övével, azonnal elvesztem. Minden egy évvel ezelőtti emlék újra feltört bennem. 
- Khm… mindenkinek fontos elintéznivalója van, úgyhogy ha nem probléma magatokra hagyunk titeket– szólt Charlisle. Edwarddal még mindig egymást figyeltük. – Meg kell vizsgálnom Rosaline-t még egyszer.  
Mintha nem is hallottuk volna. Mindenki, elment valamerre, és csak mi ketten maradtunk.

Edward szemszög

A többiek Charlisle vezetésével nagyon jól kieszelték, hogyan maradhatnánk kettesben. hirtelen mindenki arra a „fontos” elintéznivalójára gondolt, és kiürült a nappali. Mi pedig ott maradtunk… Még mindig Bellát figyeltem. Hiányzott a csokoládébarna szempár, de aranyszínben is gyönyörűen csillogott. Bella mindenhogy gyönyörű. Igaz, ezt sosem tudta elhinni nekem. 
Lassan közeledni kezdtem felé. Nem bírtam rá haragudni. Sem azért, mert megfosztott a lányaimtól, sem azért, mert magától. Csak a pillanatnak akartam élni. Szerelmem végre itt van velem szemben, szinte egy karnyújtásnyira. De már ezt a távolságot is áthidaltam, és ott álltam tőle pár centire. Az ajkait figyeltem. Vajon engedné, hogy megcsókoljam? 
Belenéztem a szemeibe, és láttam bennük azt a sok érzelmet. De legfőképp, ami nekem a legjobban tetszett, és amit én magam is éreztem: szerelmet. Így már biztos voltam a dolgomban. Itt és most megcsókolom Isabella Cullent.