Már percek óta sétáltunk, és egyikőnk sem szólt egy szót sem. Kezdtem beletörődni, hogy egy szót sem fogunk szólni egymáshoz. Nekem a közelsége is elég.  
Ahogy mentünk tovább, nem vettem észre, de Jacob megállt. Megfogta a kezem, és maga felé húzott.  
- Hát höm… izé… nos, nem azért jöttünk ki elméletileg, hogy sétáljunk. Vagyis azért, de… szeretnélek jobban megismerni. – Szegényke alig találta a megfelelő szavakat, de legalább megtörte ezt az amúgy is elég hosszúra nyúlt csendet. Ami eddig nem volt kínos, de kezdett azzá válni. 
- Nos, akkor a megismerkedést kezdhetnénk ott is, hogy elmondod mi a rendes neved, és mesélsz egy picit magadról – kezdtem bele a beszélgetésbe én is.  
- Nos a teljes nevem Jacob Black. De egy kérdés. Bella nem mesélt rólunk? 
- Nem. Három nappal ezelőtt tudtuk meg, hogy él az apánk. Amikor idejöttünk, és az erdőben találkoztunk utána tudtuk meg, hogy élnek itt alakváltók. Vagyis akkor bizonyosodtunk meg róla, amikor felhívtuk anyát.  
- Értem. Hát annyit kell rólam tudni, hogy én lennék az alfa. Tudod az elődőm bevésődött és családi okok miatt jobbnak látta, ha átadja nekem. 
- Értem – egy kicsit elpirultam. Hirtelen eszembe jutott, hogyha jobban megismerjük egymást, akkor nekünk is lesznek ilyen családi okaink? De azért ennyire ne szaladjunk előre. Még alig ismerem, de már a jövőmet tervezgetem vele. Ez vagy túl szánalmas, vagy nekem az agyamra ment a bevésődés nem a szívemre. Vagy mindig ezzel járna? 
- Hahó… Nessi? Itt vagy? – kérdezi Jacob.  
- Bocsi, csak belemerültem a gondolataimba – pirultam el megint.  
- Milyen gondolatok, ha szabad tudnom? – vigyorgott kajánul Jacob, én pedig észreveszem, hogy miközben gondolkodtam a száját figyeltem egyfolytában. Lassan kezdek rákvörös színt ölteni. Ez így nem lesz ó… nagyon nem lesz jó.  
- Miért hívtál Nessi-nek? – Témaelterelés. Ilyenkor az a legjobb. Azt hiszem… 
- Mert ez rövidebb, mint a Renesmee. De kislány… én sem most jöttem le ám a falvédőről. Mire gondoltál? 
- Ha még egyszer kislánynak hívsz, velem gyűlik meg a bajod! 
- Húha kislány, de beijedtem – vigyorgott rám. Ő is olyan, mint Emmett. Ahogy észrevettem, ő is szeret ugratni másokat… 
Szétnéztem magam körül, de mivel nem találtam semmi hozzávághatót, így hoppon maradtam. Pont most nem esett az a fránya hó! Sértődötten elfordultam, és az orrom alatt motyogni kezdtem: 
- Egy éves vagyok tudom, de akkor sem kéne így kezelni.  
- Ugye nem haragszol? – éreztem meg Jacob leheletét a fülem mellett.   
- Uh… nem? – Meglepődöttségemben úgy hangzott, mintha kérdeztem volna. Tisztára elvarázsolt. De hát ez a vámpírok reszortja! De Jacob mégis képes elvarázsolni. Hirtelen a derekamon éreztem a kezét, és maga felé fordított. Arcunk nem volt messze egymásétól, csak pár centi választott el minket.  
- Ezt nem kellene. Alig ismerjük egymást – suttogtam erőtlenül. 
- Tudom, de én valamiért mégis azt hiszem, hogy már évek óta ismerlek. 
- Mitől van ez? – kérdeztem még mindig, a szája és a szeme közt járó tekintettel.  
- Nem tudom. Talán a bevésődés. Minden párt, akik találkoznak, egy életre összeköt. Talán ezért érezzük úgy, hogy mindig is ismertük egymást nem gondolod? 
- De – lassan már a lábam is remegni kezdett. Annyira vágytam arra a csókra! 
- Akkor mi a gond? 
- Nem tudom. 
És amint ezt kimondtam, átszelte az ajkaink között lévő távolságot. Hirtelen az járt a fejemben: visszacsókoljak, vagy ne? Hiszen ez olyan korai még. Szinte csak egymás nevét tudjuk, és én nem is ismerem a szüleit. Ő pedig az enyémeket igen. Még az a kérdés is felötlött bennem, hogy nem vagyok én ehhez túl fiatal még? 
De mindezek után rájöttem: francba a korral, francba az ismeretlenséggel. Hiszen csak egyszer élünk nem? Ha minden igaz, akkor pedig ezzel a fiúval fogom leélni a hátralévő éveimet. Kell ennél több? 
Úgyhogy visszacsókoltam. Ezt, pedig sosem fogom megbánni.

Bella szemszög

Visszafelé megálltunk Edwarddal egy párszor, egy-egy csókra. Alig bírtuk ki egymás nélkül.  
Az ajtóba érve egymásra mosolyogtunk, és úgy nyitottuk ki az ajtót. Mit ad isten… Alice azonnal a nyakunkban lógott. 
- Úgy örülök nektek! – és mind a kettőnk arcára nyomott egy puszit. Igen, ő a mi kis adrenalin bombánk. Leültem a többi Cullen közé, és végignéztem rajtuk. Nem mintha eddig nem lett volna időm, de jó volt őket újra látni.  
Közben Rosaline lesétált a lépcsőn, egy új ruhában – amit gondolom Alice-től kapott. Nagyon gyönyörűen festett. Elfogott egy furcsa érzés. Talán fájt, hogy ilyen hamar felnőttek. De mind a két lányom kész felnőtt volt.  
- Tényleg hol van Renesmee? 
- Elment megsétáltatni a kutyát – morogta Rosalie. 
- Érthetőbb nyelven Jacob-bal van – fordított Alice.  
- Így már minden világos… azt hiszem – nyeltem egy nagyot.  
- Bella ne aggódj – nyugtatott Jasper. Még hogy ne aggódjak?! A lányom alig múlt egy éves, mégis bevésődött. Ez így nem jó. És Jasper még azt mondogatja, hogy nyugodjak meg! Mintha az olyan könnyű lenne… 
- Nehogy nekem ugorj! – emelte fel a kezeit védekezésképp Jasper.  
- Sajnálom. Csak… ez sok… 
- Gondolom. Hidd el, nekünk is.  
- Ez többnyire az én hibám… 
- Ne rágódjunk a múlton!  
- Igazad van Alice. de én már annyit meséltem… mi volt veletek az elmúlt évben? 
- Mindenki szomorú volt… 
-…hiányoztál… 
- …nagyon hiányoztál… 
- … és járt itt a Volturi. 
- Hogy mi?! – kérdeztem félig kiabálva, és felpattantam a helyemről.

Renesmee szemszög

A csók valami mennyei volt. Jacob forró ajkai és az enyémek, amikor találkoztak, szinte maga volt a mennyország. Még sosem csókolóztam, és még nem is nagyon beszéltünk anyával „csókolózás elméletről”, mert hát elég ciki lett volna. Meg ugye senki sem gondolná, hogy az ember egy évesen máris megtalálja a szerelmet, és csókolózik is. De itt most nem is ez a lényeg.  
Bizonytalanul fogtam bele a csókba. Próbáltam Jacob ajkainak mozgását utánozni (vagy valami ahhoz hasonlót), de rajta is érezhető volt egy kis bizonytalanság.  
Eleinte csak finoman ízlelgettük egymás ajkait, aztán Jacob nyelve utat tört a számba. A kezeim a nyakára vándoroltak, az ő egyik keze a derekamon, a másik keze a tarkómon pihent. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire jó volt. Mintha megszűnt volna minden más, csak mi ketten lettünk volna. Ez az érzés pedig egyszerűen csodálatos! 
Amikor ajkaink elváltak levegő után kapkodtunk mind a ketten, majd homlokunkat a másikénak támasztva elmerültünk egymás szemeiben.  
- Apád ki fog nyírni – nevetett Jacob. 
- Honnan veszed?  
- Tudod ez elég régi história… de a lényeg az, hogy én szerelmes voltam édesanyádba, és megcsókoltam egyszer. Apád pedig nekem akart esni – nevetett megint.  
- Szerelmes… mi?! – ez enyhén felkavart. Hogy a francba… először az anyámmal most meg velem smárol? Ez enyhén felháborító… 
- Hé… az nagyon régen volt. És szerintem csak azért éreztem kötődést Bella iránt, mert a sors érezte, hogy te az ő lánya leszel. 
- Ez elég gyenge kifogás.  
- Kérlek Nessi. Ne csináld ezt velem. Azt hittem végre minden egyenesbe jön. Bevésődtem egy gyönyörű lányba, és ráadásul nagyon szerelmes vagyok. Mi kell még? 
- Látod itt a lényeg… bevésődés. Csak azért szerettél belém és én beléd, mert bevésődtél. 
- Ez nem igaz. Gyönyörű lány vagy, és okos is. Kiállsz a szeretteidért, ez azt is mutatja, hogy önzetlen és önfeláldozó vagy.  
Erre nem tudtam mit válaszolni. Nem is akartam helyeselni, de tagadni sem akartam.  
- Én kevertem bajba a saját testvéremet, amikor beléptünk a területetekre. Ha nem jövünk ide, akkor nem is lett volna mindez. 
- Akkor mi sem ismernénk egymást – nézett rám Jacob szomorú szemekkel. 
- Nem tudom, hogy jó-e, hogy ismerjük egymást. 
- Az előbb a csóknál szerintem nem ezt gondoltad. Áhh – fogta meg a fejét Jacob -, ha nem mondom el neked, hogy mi volt régebben az anyáddal, akkor most nem tartanánk itt. 
- Szerintem jobb, hogy elmondtad. Legalább tisztában vagyok a dolgokkal. 
- De nekem már semmit sem jelent az édesanyád! Kérlek Nessi értsd meg. Én téged szeretlek! 
- Hogy tudtál belém szeretni ennyi idő alatt? 
- Ugyan úgy, ahogy te is belém. 
- Ez nem igaz. Én ilyet egy szóval sem mondtam. 
- Kipróbáljuk? – Aztán egyre közelebb kezdett megint hajolni az ajkaimhoz. Igaza van. Tényleg belé estem, és ha azt akarná, akkor itt helyben megtudna csókolni. Ennyire gyenge lennék? 
Hirtelen megcsörrent a mobil a zsebemben. Rosaline. Hálát fogok neki rebegni ha hazaérek. 
- Mi az tesó? 
- Gyertek haza. Anya tiszta ideg. 
- Azonnal. 
Gyorsan leraktam a telefont, majd Jacob felé fordultam. 
- Bocsi, de most nagyon sietnem kell. Majd később megbeszéljük. 
- Veled megyek. 
- Inkább ne. Majd ott találkozunk. Anyával van valami, én pedig sokkal gyorsabban futok, mint te. 
- De…- már csak ennyit hallottam Jacob mondanivalójából, el is húztam a csíkot. Nem volt időm most ilyesmikre. Nem tudom mi a baja anyának, de azt tudom, hogy minél hamarabb haza kell mennem. Ha anya ideges, akkor az nem jelent semmi jót.

Bella szemszöge

- Bella nyugodj meg – próbált Edward nyugtatni. 
- Hogy a francba nyugodjak meg, amikor elfelejtettétek megemlíteni, hogy a Volturi ilyen gyakori látogató nálatok?! – kérdeztem hisztérikus hangon. 
- Nem gondoltuk fontosnak… - mondja Alice. 
- Méghogy nem fontos? Itt van a két félvér lányom… 
- … lányunk – vágott közbe Edward. 
- … és azt akarjátok, hogy legyek nyugodt? Mind a kettőjüknek bámulatos képessége van, és ha megtalálja őket a Volturi? Arra nem gondoltatok, hogy megpróbálják őket megölni? 
- Bella nem megölni akarják, hanem majd betoborozni maguk közé. 
- Az nem épp elég? Manapság a Volturit szolgálni egyenlő a halállal. És biztos vagyok benne, hogy a lányok nem akartak volna menni.  
- Miért viselkedsz így?- kérdezte Edward, és ő is felállt. Csak úgy pattogtak közöttünk a szikrák. de ez most nem a szerelemtől, hanem a feszültségtől ami köztünk volt.  
- Azért viselkedek így, mert félek.  
- Te már nem az a Bella vagy akit én ismertem. 
Ez nagyon telibe talált.  
- Már nem az a Bella vagyok. Két lányt neveltem, dolgoztam mellette, és még át is változtam. Ne kívánd el tőlem, hogy ugyan az a Bella legyek, aki voltam. Nem vagyok már olyan gyenge. Képes vagyok megvédeni magam és a lányaim is, ha kell.  
Erősnek mutattam magam, de közben nagyon rosszul esett, amit Edward mondott. A szemeim is bizseregni kezdtek. Ha tehettem volna, legszívesebben sírok.  
Ekkor pedig hirtelen történt valami. Valami nedves végiggurult az arcomon. Éreztem, ahogy az orrom vonalánál elindul, és a szám mellett az államhoz érve lehull onnan. Még épp időben néztem le ahhoz, hogy lássam, amint a könnycseppem a földre esik. Mint egy apró kis gyémánt, úgy csillogott. Azt sem tudtam, mit csináljak. A szobában megfagyott a levegő, én pedig kábultan figyeltem még mindig a könnycsepp helyét. Egy vámpír nem tud sírni. 
Hogy erre rácáfoljak, kitört belőlem a zokogás. Nem bírtam tovább ott maradni. Elrohantam.

Alice szemszöge

Egy vámpír nem tud sírni. De ha azt vesszük Bella emberként sem volt átlagos. mindig meglepett minket valamivel. Mint ahogy most is. Miután elrohant bosszúsan fordultam Edward felé. 
„Hogy lehettél ekkora tuskó? Ekkora barom… te. Áhh! Miért kellett megint elüldözni innen?” 
Láttam, amint Edward arca eltorzul a fájdalomtól. Ezt jól megcsináltam. Most jön megint az önmarcangolás. 
„Sajnálom Edward, nem úgy gondoltam.” 
- Tudom Alice. Igazad van. Azt hiszem, utána kellene mennem. 
- Nem! Semmiképp sem – mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél. – Majd én megyek. Te pedig itt maradsz. Megpróbálom megnyugtatni. 
Edward leroskadt a kanapéra, majd beleegyezően bólintott.