Fél órája értem haza. Csöndben.

Edward az ágyamon ült, és semmit sem kérdezett, amikor beléptem a szobámba. Leültem mellé, mire átkarolta a vállamat, és magához húzott.

Nagyon sokáig maradtunk úgy, mozdulatlanul.

Jól esett hozzábújnom, és hagynom, hogy vigasztaljon. Rám fért.

Amikor úgy éreztem, mindkettőnknek kezd kínossá válni a csönd, sóhajtottam egyet, és elhúzódtam tőle.

Ő is kihúzta magát, és komolyan nézett rám. Tudtam, hogy azonnal meg fogja kérdezni, még mielőtt bármit is szólhatnék.

- Mit láttál?

Nyeltem egyet.

- Sarah… Sarah igazi szülei Lizbeth és Gus. – nyögtem ki.

Edward megmerevedett mellettem, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Az kizárt. Biztosan félreolvastál valamit!

Dühösen felálltam. Persze, hogy félreolvastam! Edward erkölcsi jóhiszeműsége! Annyira naiv!

- Emma! – Edward hangja tekintélyt parancsoló volt, mint aki elhatározta, hogy nem hagyja, hogy őrültségeket beszéljek – te is láttad, hogy hogy bánnak Scharlottékkal. Szerinted ilyenek lennének a gyerekükkel, hogyha közben kettőt árvaházba dugtak volna?

- Igen, Edward, igen! Miért hiszed, hogy senki sem követhet el bűnt?

Felállt és rátette a kezeit a vállamra, hogy egy kicsit lenyugtasson.

- Emma, nézz rám! Gus az egyik legbefolyásosabb ember a városban. Mindenki ismeri, és tiszteli őket. Nem állíthatsz be, mondván, hogy tudod, mi a titkuk!

- De ha egyszer ez az igazság!

Elnézett a másik irányba, én meg hirtelen elernyedtem. Hátrálni kezdtem tőle és leültem egy székre.

- Nem teszel semmit – mondtam ki mereven.

Megráztam a fejemet.

- Ezt nem hiszem el! Megbíztam benned! Azt hittem, segítesz! – néztem rá megbántottan.

Egy kézzel végigszántott az arcán, majd a következő pillanatban nagy hévvel kiment a szobámból.

Fáradtan bemásztam az ágyamba, és pár könnycsepp letörlése után behunytam a szememet.

Hallottam, ahogy megnyikordul az ajtóm, majd a következő pillanatban egy fagyos leheletet éreztem a fülemnél.

- Soha többé nem mehetsz el a hivatalba. És megtiltom, hogy bárkinek akár egy szóval is beszélj ezekről a dolgokról. Megértetted? – a hangjából csak úgy sütött a düh és a merevség.

Fogalmam sincs mit várt tőlem, nem reagáltam sehogy. Bár erős késztetést éreztem arra, hogy megforduljak, és pofon vágjam.

Ehelyett lenyeltem, amit mondott. Mint mindig.

Ahhoz képest, hogy a fél éjszakát ébren töltöttem, viszonylag hamar felkeltem. Felöltöztem, majd leballagtam a nappaliba. A papám ült az egyik fotelben.

- Jó reggelt, Emma! Jól aludtál? – kérdezte és letette az újságot, amit olvasott.

- Igen, köszönöm.

- Itt a tea, amit kért, Mr.Masen! – csiripelte Margaret. – Ms.Masen, hozhatok magának valamit? – kérdezte, amikor meglátott.

- Igen, egy teát én is megköszönnék! – feleltem, majd leültem egy másik fotelre, apával szemben.

- Örülök, hogy kezdtek kibékülni Edwarddal! – mondta mosolyogva.

Bólintottam egyet.

Még soha életemben nem utáltam ennyire Edwardot. Tegnap éjjel elszakadt valami, és biztos voltam benne, hogy soha nem leszünk a régik. Legalábbis én soha nem tudok megbocsátani azért, amit mondott.

A beszélgetésünk témája apával hamar kimerült és inkább reggelizni mentünk. Elizabeth mosolyogva köszönt, én szintúgy. Edwardra rá se néztem.

Mikor végeztünk Elizabeth megköszörülte a torkát. Mindannyian tudtuk, hogy be fog jelenteni valamit.

- Groven-ék meghívtak minket egy túrázásra, és én igent mondtam. Remélem nem baj.

- Elizabeth, ez csodálatos! Már épp ideje volt, hogy kimozduljunk! – mondta lenyűgözve apa.

Edward is mosolyogva bólintott, én viszont vonakodó arcot vágtam.

- Úgy érzem, hogy beteg leszek… sőt, már kicsit most is rosszul érzem magamat. Félek, hogy én nem tudok menni… - motyogtam bűntudatosan.

- Emma, nem is mondtad! Minden rendben? Ne hívjunk orvost? – kérdezte aggódva Elizabeth.

- Persze, csak kicsit émelygek. Nem kell orvos! – nyugtattam meg.

Bólintott.

- Nem baj, ha itthon kell maradnod egyedül? – kérdezte Elizabeth.

- Nem, dehogyis, semmi baj sem lesz! – mondtam bólogatva.

Felpillantottam Edwardra, de ő Elizabeth-et nézte.

Végül mindenki felállt és elment a saját dolgait intézni. Én bementem a szobámba és elővettem egy papírt. Írni kezdtem. Amolyan naplóféleséget.

Abbahagytam az írást, majd olvasni kezdtem. Nehéz volt a nyelvezete, szinte semmit sem értettem meg belőle, de nem is bántott. Akkor nem az olvasás volt a fontos, hanem hogy el tudjam terelni a gondolataimat. És lényegében be is jött.

Annyira unatkoztam, hogy inkább elmentem egyet sétálni. Nem tilosba sántikáltam, nem közelítettem meg sem a Hivatalt, sem az árvaházat.

De hiába próbáltam élvezni a napfényt, a boldog gyerekeket, az élettel teli kis várost, nem sikerült.

Amióta megszöktünk, akkor először éreztem, hogy vissza akarok menni Sarah-hoz, Ms.Petter-hez és Ms.Meckenzee-hez.

Nem akartam a szemébe nézni a családomnak. Mindent ugyanúgy akartam, mint régen.

Elegem lett mindenből. Kint valahogy több és nagyobb horderejű volt a gonoszság, mint az otthonban. Késő bánat, hogy bent nem tudtam értékelni azt, hogy mindentől elzárnak. Most már itt vagyok. Élesben.

Hazugsággal körülvéve.