Második fejezet

A Kárpát  - medence keleti csücskében, nem messze a Kárpátok lenyúló lankáitól, egy sűrű és hatalmas erdő mellett, egy  régi folyó vágta völgységben helyezkedett el a román  - klán pompás és majdnem égig érő kastélya.

Hegyes tornyai a felhők végeit csiklandozták.

Stefan és Vladimir a kastély nagytermében ültek és a fejüket fogták mérgükben.

Katrin és Kelvin – aki Stefan és Vladimir öccse volt – szintén a trónteremben voltak.

Ők némaságba burkolóztak úgy gyászolták eltűnt fiukat.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltotta Stefan, és felállt a székéből. – Hogy mehetett el? Éppen most? Amikor a Volturi bármelyik pillanatban  megtámadhat minket!

- Nem hibáztatom! – mondta Katrin és megrázta vállig érő, szőke haját.

A többiek döbbenve néztek rá.

- Te megbolondultál? – kérdezte Vladimir mérgesen.

- Ne merészelj ilyen hangon beszélni a feleségemmel! – dörrent a bátyára Kelvin.

Ő is szőke hajú volt.

Kezével nagyot csapott a trónszéke karfájára.

- Bocsáss meg, de a feleséged igen elhamarkodott kijelentést tett.

- Engem nem érdekel, hogy mit gondoltok! Vincent azért ment el, mert elege lett a folytonos parancsolgatásaitokból.  – mondta Katrin.

- Ugyan már! Hiszen ő a herceg! Neki muszáj itt lennie, ilyen vészterhes időkben!  - mondta Stefan.

- Gondolj csak bele, lehet, hogy elkapják és kivégzik! – hangoztatta  a legszörnyűbbeket Vladimir.

Katrin a már régen nem dobogó szívéhez kapott és elfojtott egy sikolyt.

- Azt úgy sem merik! Nem tudják, hogy ki is ő valójában. Eddig egyetlen csatában sem látták! Nem ismerhetik fel!  – nyugtatta meg  inkább magát, semmint a többieket.

Ekkor kinyílt a hatalmas fenyőajtó és négy  vámpír lépett be rajta.

Sylvia, Leonard, Joseph és Lindsay.

Sylvia, Stefan felesége volt, Katrin húga. Magas, rövid, barnahajú.

Leonard szikár és gorilla termetű, valamint hosszú, piszkosszőke hajú.

Joseph és Lindsay testvérek voltak.

Mindketten vörös hajúak és szeplősek.

Ők alkották a román – delegációt.

Egyetlen tag hiányzott csupán, az emlegetett herceg, Vincent.

- Megtaláltátok? – kérdezte mohón Kelvin.

Lindsay a fejét rázta. A többiek inkább nem szóltak semmit.

- Nem meglepő! Vince mindannyiunknál fürgébb és ügyesebb. – mondta lelkesen Katrin, majd amikor észbe kapott inkább nem szólt semmit sem.

- Már messze járhat. Szerintünk az is lehet, hogy a kontinenst is elhagyta. – szólalt meg  Joseph.

- Ha semmi értelmeset nem tudsz mondani, akkor inkább hallgass! – kiáltott rá Vladimir.

A férfi megilletődve húzódott hátrébb és fejet hajtott.

- Most elmehettek! – mondta Kelvin és a család többi tagja felé intett – Kettesben szeretnék maradni Katrinnal!

A többség bólintott majd eltűnt.

Stefan és Vladimir azonban nem mozdultak.

- Ez rátok is vonatkozik! Kifelé! – szólt szigorúan Kelvin.

- De hát… - ellenkezett Stefan.

- Nem! Semmi kifogás!

- Jobb lesz ha megyünk. – mondta végül Vladimir.

A fivérek kivonultak a teremből.

- Te tudod, hogy hová mehetett? – kérdezte Katrin.

- Nem. Sajnos fogalmam sincs. Viszont hagyott egy levelet.

Katrin izgatottan nézett a férje felé.

- Ezt miért nem mondtad eddig?

- Mert nem akartam, hogy a többiek tudják! Még felhasználnák a fiú ellen!

- Szóval te is egyetértesz velem abban, hogy nem árt neki egy kis szabadság?

- Pontosan. – bólintott Kelvin.

- Köszönöm. Tudtam, hogy  megértő vagy. – hálálkodott a nő, és egy apró csókot lehelt a férfi ajkaira.

-A levél. – nyújtotta át.

Katrin a kezeibe vette a nemes pergament, és olvasni kezdte a fia levelét.

Kedves Anya és Apa!

Sajnálom, hogy így kell szembesülnötök az eltűnésemmel, de egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj eltűnnöm egy kis időre!

A bácsikám már az őrületbe kergettek a sok háborúskodással, és a Volturi elleni folytonos harci stratégiák kitárgyalásával.

Ráadásul a képességemet is ott használták ki, ahol csak tudták!

Ígérem, hogy visszatérek, de előtte még világot látok egy kicsit.

Ölel benneteket: Vincent

- Legalább most már  tudjuk, hogy miért ment el! – mondta Katrin.

- Igen! Stefan és Vladimir az oka!

- Szerencse, hogy most egy darabig biztonságban vagyunk a Volturitól!  Sylvia képessége immár teljesen kifejlődött. Képes az egész kastélyt és vele együtt minket is lefedni az olaszok előtt.

- Valóban! Hasznos volt, hogy Stefan átváltozatta.  – értett egyet a feleségével Kelvin.

- Szerinted van esélyünk legyőzni a Volturit?

- Ha engem kérdezel azt mondom, hogy igen. A csapataink, a hadseregünk hamarosan készen áll majd a mindent eldöntő csatára.

- Én félek tőlük? Mi van he ellenünk fordulnak? – aggodalmaskodott a nő.

Kelvin megcirógatta kedvese arcát.

- Ilyenre ne is gondolj! Ez nem történhet meg!

- Elvégre ők… mások! Mások, mint mi! – ellenkezett Katrin.

- Tudom. De hidd el, hogy a bátyjaim értik a dolgukat! És mire szükségünk lesz Vincent képességére, már vissza is fog térni. Olvashattad. Nem örökre ment el!

Katrin nagyon sóhajtott, majd fia levelét a ruhája zsebébe rejtette.

- Jó lenne már lezárni ezt az állandó csatározást! Elegem van az olaszokból! Beláthatnák már, hogy mi úgy is erősebbek vagyunk!

- Sose becsüld alá az ellenfeleidet! Gondolj csak a görögökre! Ők is ezt tették, és lám most hol vannak?  - mondta Kelvin, és kivillantotta éles fogsorát.

- Leigáztuk őket, végeztünk velük, majd a helyükre léptünk. – emlékezett vissza a nő.

- Pontosan. Erről ennyit.

A királyi pár újra megcsókolta egymást, majd visszavonultak a szobájukba.

***

Eközben távol Erdélytől, túl a Kárpátok és az Urál havas hegyláncain, egy magányos lovas tartott északkelet felé.

A barna színű paripán egy daliás, jóképű vámpír ült.

Válláig érő, világosbarna haja copfba kötve lobogott a szélben.

Hófehér bőrén meg – megcsillant a tompa napfény.

Szemei vörösen izzottak.

Boldog volt. Mérhetetlenül boldog.

Végre megszabadult a családjától, akik csak az impozáns herceget, a kötelességét teljesítő uralkodót látták benne.

Az érzéseivel és az életével sosem törődtek.

Talán csak a szülei, de néha még ők is előtérbe helyezték a saját akaratukat. Fontosabbnak tartották, hogy ők boldogok lehessenek, hogy uralkodhassanak és gyilkoljanak.

Tizennyolc éves volt amikor átváltoztatták.

Addig gondtalanul élte az életét. Egy magányos és szegény parasztasszony nevelte fel.

Azelőtt a szörnyű nap előtt sosem ismerte a valódi szüleit.

Aztán egyszer csak  megjelentek a románok, közölték vele, hogy ő egy uralkodói ház sarja, egy vámpír - klán hercege, és itt az idő, hogy most már az legyen belőle, ami a többiekből.

Vámpír.

Kegyetlen gyilkos.

Embertelen és lelketlen szörnyeteg.

Ez körülbelül hat éve történt.

Vincent azóta volt mát hideg.

Az anyja, Katrin beleszeretett az apjába, aki akkor még szintén ember volt.

Ám egy  napon, egy  titokzatos gróf  érkezett a faluba, és embereket hivatott magához. Mindegyiket vámpírrá változtatta, majd közölte velük, hogy ő továbbáll, de bármikor visszatérhet,  ám addig is, az általa választott család uralkodjék tovább az emberek felett.

Így kerültek hatalomra a szülei, és a többiek is.

A kis Vincent alig jött a világra, az anyja máris eldobta magától, és helyette a halhatatlanságot választotta.

Végül pedig őt magát is örök sötétségre ítélték.

A fiú végül megbékélt a szüleivel és az új családjával, de sosem tudta igazán elfeledni, hogy a felnőtté válása küszöbén, a megkérdezése nélkül vették el az életét, és változtatták át.

Azóta kereste a kiutat.

A lehetőséget, hogy megszökhessen.

Most végre eljött az ő ideje.

Úgy gondolta, hogy végeláthatatlan létezése most már teljes mértékben az ő kezében van.