Renesmee szemszög

Égett az arcom az anya által adott pofontól. Nem is azért, mert fájt. Csak azért, mert anyától kaptam. Talán… 

Rávetettem magam a szobában lévő kanapéra, és megint sírni kezdtem. Miért történik ez velem? Először Jake, most anya és Rosaline. Bennem valami genetikailag nagyon el van kódolva. Mindenkivel rekordidő alatt össze tudok veszni.  
De nem is ez a legrosszabb az egészben. Hanem, hogy mindenkit megbántok, és alaptalanul. Rosaline-nel szemben is nem tudom mi ütött belém. Csak azért kiakadni, mert nem akar velem jönni? Uhh…  
Az már tiszta és világos előttem, hogy bocsánatot kell kérnem. De nem most. Hagyom egy kicsit lenyugodni őket is. Meg persze magam…

Biztos azért vagyok ilyen rossz pazban mostanában, mert valami rossz előérzetem van. Nem tudom mi, de pont ezért idegesít. Ezért mindenki máson töltöm ki a dühömet.

Már órák óta ültem itt, amikor lent meghallottam Rosaline és a többiek hangját. Már biztos visszajöttek a vadászatból. Én is lenyugodtam, úgyhogy ha anyáék is hazajönnek, majd lemegyek hozzájuk beszélni. Vagy felhívjam őket? Vagy én nem is tudom…

Ameddig anyáék nem jönnek, gondoltam hallgatok zenét. Ebben a szobában volt egy csomó cd, úgyhogy az egyiket találomra beraktam a lejátszóba, és majdnem max hangerőre vettem. A zongoraszó egyrészt megnyugtatott, másrészt kizárta a gondolatokat a fejemből. Csak arra koncentráltam, vajon hogy játszanám én el ezt a zenét, hogyha most itt lenne előttem egy zongora.  
De a pillanatnak vége lett, amikor kopogtattak.

Bella szemszöge

Amikor benyitottunk, természetesen már mindenki bent volt a nappaliban. Alice rám kacsintott. Tehát ő tudja miről volt szó… 
- Nos Bella, hogy tetszett a ház? – kérdezte Esme.  
- Nagyon gyönyörű. Ennél szebbet nem is kaphattunk volna. 
- Örülök, hogy tetszik – ugrándozott Alice is. – Ahogy látom, a ruhatáradba is benéztél.  
- Öhm… nos igen – mondtam bizsergő arccal. Alice tudja, hogy miről volt szó, de gondolom nem látomás révén. Hiszen a lányok közelében nincsenek látomásai. 
- Bella, ugye az ágy a hálóban jól rugózik? Ugyan is mi cipeltük be Jaz-zel, és remélem nem volt fölösleges az erőfeszítés – vigyorgott Em. Mit is várhattam tőle. Küldtem felé egy szemrehányó pillantás, és látszólag benne akadt a szó. De mint mondtam, csak látszólag. 
- Nem kell ennyire durcizni. Én csak ezt az apró részletet kérdeztem. Nem azt, hogy mit, hogy csináltatok… 
- Elég legyen Emmett! – kiabált rá a még mindig röhögő testvérére szerelmem.  
A két testvér elég heves szócsatába elegyedett a mi magánéletünk kitálalását illetően. Inkább tudomást sem vettem róla, kézen fogtam Rosaline-t, és elindultam vele az emelet irányába.  
Azért egy pár szót még is elcsíptem a beszélgetésből, és még mielőtt eltűntem volna lányommal a lépcsőfordulóban, visszaszóltam mackó-szerű testvéremnek: 
- Em, reggel a ház előtt várlak. 
- Ugyan miért? – kérdezte az érintett.  
Felé fordultam, és széles vigyorral az arcomon válaszoltam neki: 
- Verekedni fogunk. 
- Anya, ugye ezt te sem gondolod komolyan? – nevetett mellettem Rosaline. Erre Emmett is nevetni kezdett, de ő ezek szerint nem értette a dolog lényegét.  
Rosaline nem azért kérdezte tőlem nevetve, mert engem féltett.

Nem tudtam, hogy Renesmee melyik szobában húzta meg magát, így követtem az illatát. Meg is találtuk Edward szobájában. Hiszen apja lánya... 
A szobából Debussy szólt. Halkan bekopogtam, abban a pillanatban pedig a zenét kikapcsolták. Renesmee kinyitotta az ajtót, és bűnbánó arccal mégjobban kitárta, hogy be tudjunk menni. Mind a ketten bementünk, én pedig leültem Edward kanapéjára. mennyi emlék jutott ismét eszembe.  
- Anya, Rosaline, mindent sajnálok – törte meg a csendet Renesmee. – Nem tudom, mi van velem. Mindenkivel összeveszek. De nem direkt csinálom, csak mostanában furcsa érzésem van. Nem tudom mi, de érzem, hogy valami rossz közeledik. Ezért másokon töltöm ki a dühömet. Nagyon sajnálom, hogy ma meg akartalak pofozni Rosaline, és anya azt sem gondoltam komolyan, hogy utállak – mondta könnyes szemmel kislányom. – Én nem gondoltam komolyan. Téged nem lehet utálni. Ha nem bocsájtotok meg, akkor megértelek benneteket.  
Nem tudtam neki mit mondani. Válaszul kitártam a karom, ő pedig odajött és szorosan megöleltük egymást. Rosaline is csatlakozott hozzánk, és Renesmee-t az ölembe húzva ültünk tovább összeölelkezve. Renesmee elengedte a nyakam, és a vállamra hajtotta a fejét. Rosaline is így tett, csak ő a másik vállamra.  
- Tudod Renesmee, amit mondtál azzal kapcsolatban, hogy rossz érzésed van… nekem is az van. Számomra is megmagyarázhatatlan, de érzem.  
- ha már itt tartunk – szólalt meg Rosaline is -, nekem is rossz előérzetem van. Azért nem akartam veled elmenni a La Push-ba igazából. Tényleg féltem, de azért, mert rossz előérzetem volt. 
- Tehát akkor már rossz előérzeteink is vannak– nevette el magát Renesmee, és mi is követtük őt. Aztán hirtelen halkulni kezdett lányom nevetése, majd teljesen elnémult, és üveges tekintettel meredt előre, kezeimet pedig görcsösen szorította. Látomása van.

Renesmee szemszöge

Örültem, hogy sikerült bocsánatot kérnek tőlük. Bár egészen könnyen ment, de sosem voltunk haragtartók.  
Jól esett így összeölelkezve ülni, de a gond még mindig ott motoszkált a fejemben. Amikor pedig ők maguk is elmondták, hogy nekik is rossz előérzetük van, feszültségem oldása képpen próbáltam poénosan felfogni a dolgot: 
- Tehát akkor már rossz előérzeteink is vannak – mondtam nevetve, hogy leplezzem a bennem lévő félelmet. Ha már mind a hárman így érzünk, az nem jelent semmi jót. 
Egész váratlanul ért, amikor a szoba megszűnt a szemeim előtt, és a ház nappaliját láttam magam előtt. Kivert a víz, és én magam is megmerevedtem. Tehát Alice-féle látomásom van.  
A látomásban mindenki a nappaliban állt, a légkör elég feszült volt. Az ajtóban három férni, és egy alacsonyabb lány állt. Rosalie gúnyosan feltette a kérdést az érkezőknek címezve, hogy minek köszönhetjük a Volturi látogatását. Válaszoltak is, utána pedig valamin veszekedni kezdett anya, apa és a négy idegen vörös szemű vámpír. Az alacsonyabb kislány apára meresztette szemeit, és az említett személy vonaglani kezdett a fájdalomtól.  
Éreztem, hogy könnyek szánkáznak végig az arcomon, és teljes torokból ordibálom, hogy hagyják békén apát.  
Utána apa fájdalmai abbamaradnak, mert anya kiterjeszti a pajzsát. Elkezdett bocsánatot kérni, hogy korábban nem tette meg, és hogy nagyon sajnálja, de nem gondolt arra, hogy Jane megtámadja őt. Tehát a szőke kislányt Jane-nek hívják. Az egyik férfi Charlisle-val beszélgetett, míg a másik kettő engem és Rosaline-t vizslatott. Utána a Charlisle-val beszélgető férfi is ránk meresztette szemeit, és onnantól nem volt megállás. A férfi valamit mondott, mire apa a torkának ugrott. Utána sorban a többiek. Jacob is a szobában volt, ő engem és Rosaline-t próbált kiráncigálni a helyszínről több-kevesebb sikerrel.  
Aztán nappali kigyulladt. Az egyik férfi tette, éreztem a belőle kiáradó energiát. Ahol anya pajzsa érintette a környezetet, ott nem tudott semmi sem meggyulladni, de a nappali többi része lángolni kezdett.  
Meg akartam próbálkozni az erővel, de még mielőtt megtehettem volna, Jacob kiráncigált bennünket a házból. Én vissza akartam menni, de nem sikerült. Szinte már az egész ház égett. Én pedig Jacob karjaiban kapálózva figyeltem, ahogy az egész házat szép lassan ellepik a lángok. 
Hirtelen megszűnt a látomás, én pedig újra a szobában ültem, és már az egész család körülöttem állt, és aggódó szemmel figyeltek. 
Anya az ölében ringatott, és csitítani próbált, mert amint vége lett a látomásnak, még nagyobb sírásban törtem ki.  
- Nyugodj meg kicsim és mond el kérlek, mit láttál. 
- Volturi – csak ezt az egy szót voltam képes kimondani, és újra erőt vett rajtam a sírás.