- Jacob, kérlek, várj. Azt hiszem mást is meg kellene beszélnünk… 
- Tudom. – Fordult vissza. - De igazad volt. Nem volt tőlem igazságos, hogy nem mondtam el már a legelején. 
- Nem, igazad volt. Ha az anyámmal is volt valami dolgod, az már régen történt. És sajnálom, amiket mondtam. De abban a pillanatban ez tűnt a legésszerűbbnek. Arra nem is gondoltam, hogy talán igazat mondasz, és tényleg vége annak az időnek, amikor anya tetszett neked.  
Most már előttem állt, én pedig felálltam, és megsimogattam az arcának azt a részét, ahol megütöttem. 
- És azt is sajnálom, hogy megütöttelek. 
Jacob elmosolyodott, és átölelte a derekam. 
- Semmi baj. nem az ütésed fájt, hanem az, amiért kaptam. Tudod attól féltem, hogy elveszítelek. 
Egy pillanatra eltátottam a szám. Ez elég furcsa volt. 
- Ezen ne csodálkozz – mosolyodott el. – Attól féltem végleg elszúrtam mindent, és nem akarsz többé látni. Abba azt hiszem belehaltam volna. 
- Ugyan úgy, ahogy én is – suttogtam, és lefolyt egy könnycsepp az arcomon. 
- Te kis butus. – Törölte le a kezével Jacob azt a kósza kis cseppet.  
- Tényleg buta vagyok.  
- Jaj Nessie, nem úgy értettem.  
- Tudom, hogy nem úgy értetted, de én igen. Amikor megütöttelek, nem tudom miért csináltam. Utána felrohantam egy szobába, és sírtam. Én féltem a saját érzéseimtől – vallottam be magamnak, miközben még mindig folytak a könnyeim. 
- Miféle érzésektől Renesmee? – kérdezte Jacob, miközben mélyen a szemeimbe nézett. 
- Féltem attól, hogy szerelmes vagyok – mondtam ki. 
Hirtelen, mintha fellángolt volna a tekintete. Azonnal az enyémekre tapasztotta ajkait, és vadul csókolózni kezdtünk. Most nem féltem semmitől, átadtam magam az érzésnek. Nem féltem a szerelemtől, és attól sem, hogy valamit elronthatok. Teljesen biztos voltam magamban. Miközben csókolóztunk, Jacob keze becsúszott a pólóm alá, és simogatni kezdte a hátam. Én átöleltem a nyakát, és még jobban magamhoz húztam. De mint minden, ez sem tarthatott örökké.  
A pillanatunkat megszakította a zsebemben rezegni kezdő kis valami, majd a rezgéshez hirtelen zene is társult. 
Elhúzódtam Jacobtól, és magamban szitkozódva kivettem a zsebemből a telefont. Szaporán vettem a levegőt, úgyhogy egy kis ideig csak bámultam a kijelzőt, mielőtt felvettem. 
- Igen? – szóltam bele a telefonba, miután helyre állt a légzésem. 
- Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem megengedték-e akkor? Mert ha igen, indulunk– szólt bele apa a telefonba.  
- Igen apa, megengedték. 
- Akkor indulunk. Addig is mond meg a kutyádnak, hogy tartsa távol a kezeit tőled – mondta fogcsikorgatva. 
- De… 
- Ne akarj hazudni. Hallom a gondolatait. 
Kikerekedtek a szemeim, és szólni sem tudtam.  
- Öt perc és ott vagyunk. Szia – zárta le gyorsan a beszélgetést. 
El sem köszöntem tőle, csak kinyomtam a telefont, és belesüllyesztettem a zsebembe. 
Lehuppantam a kanapéra, és onnan néztem fel Jacobra, aki döbbent képet vágott. Tehát ő sem tudta, hogy apa képessége telefonon keresztül is működik. 
- Ez félelmetes – szólaltam meg percek múlva. – Nem lesz semmilyen magánéletem, mert minden egyes telefonhíváskor apa ki fogja olvasni a gondolataid.  
- Nem baj – ült le mellém Jacob. – Egyszer úgy is el kell fogadnia. 
- De mikor lesz, azaz egyszer? – kérdeztem elszontyolodva. 
- Nem tudom. De én türelmes vagyok – nyomott egy puszit a számra. 
- Hé… apa azt mondta, hogy tartsd távol tőlem magad. Nem akarom, hogy összevesszetek. 
- Igen, ezt mondta. És mint látod, a kezeim magam mellett tartom. Az ajkaimra nem terjedt ki a tiltás. 
Hirtelen elnevettem magam.  
- Nos, ezért jutalmat kapsz – fordultam vele szembe a kanapén. Kezeim közé fogtam az arcát, és apró csókokkal halmoztam el. Utoljára hagytam a száját, majd csókolózni kezdtünk. Jake betartotta a szabályt, nem ért hozzám a kezeivel. Bár éreztem, némely pillanatokban nehéz megállnia, hogy ne húzzon még jobban magához, de jól viselkedett.  
Miután elváltak ajkaink fülelni kezdtem, és meghallottam anyáék közeledő lépteit. Gyorsan elhúzódtam Jacobtól. Nem tudom, apa mit fog reagálni, ha meghallja Jacob gondolatait. Hirtelen eszembe jutott, hogy nekem képességeim is vannak. 
Csak Jacobra kezdtem koncentrálni, és ha nem tévedek, akkor a tervem be fog válni. 
Kopogtattak az ajtón, Ő pedig felállt, és kinyitotta. Beléptek a többiek az ajtón. Rosaline odaszaladt hozzám, és leült mellém. Megfogta a kezem, és kérdések ezreit zúdította rám. 
„Mi történt? Miért volt apa olyan mérges otthon? Minden részletre kíváncsi vagyok!” 
„Nyugi!” – kuncogtam. „Mindent megmutatok.” 
Aztán elkezdtem neki képeket mutatni. Ez volt jó a mi kis kapcsolatunkban. Nem csak beszélgetni, hanem képeket is tudunk egymásnak mutatni. Ez a legújabb felfedezésünk. Még talán anyának sem mondtuk el. 
Miután levetítettem Rosaline-nek a dolgokat, elkezdett rám vigyorogni.  
- Lányok – szólt oda nekünk anya, mi pedig egyszerre felé fordítottuk a tekintetünk. 
- Igen? 
- Gyertek ide. Nekünk mennünk kell.  
- Máris? – kérdezte Rosaline. 
- Igen – hangzott a szomorú válasz. 
Mind a ketten odamentünk, és átöleltük anyát. Láttam, hogy apa nagyon méregeti Jacobot. Odamentem apához is, és őt is megöleltem, majd a fülébe súgtam: 
- Kérlek, fogadd el. 
Nem épp beleegyező módon felmordult. 
- Kérlek! Szeret engem, és vigyáz rám. Kell ennél több? – Mintha elgondolkozott volna. Aztán válasz helyett megpuszilta a homlokom.  
- Vigyázz magadra. 
Rosaline is odajött, és ő is megölelte apát. Addig én anyát még egyszer megöleltem, és hirtelen folyni kezdtek a könnyeim. Nem akarom őket elveszíteni. Alig volt időnk így négyen együtt.  
Elengedtem anyát, és hátráltam egy lépést. Testvérem mellém állt, és megfogta a kezem. 
„Mond azt, hogy még visszajönnek.” – szólt a hangja kérlelőn a fejemben. 
„Én is ugyan ezt akartam kérni tőled.” 
Megsemmisülten ültünk mind a hárman a kanapén. Fejemet Jacob vállára hajtottam, miközben fogtuk egymás kezét. Roslaine is elgondolkozva ült mellettem.  
Én pedig próbáltam magam erőltetni, de nem sikerült a jövőbe látnom.  
- Miért nem sikerül? – kérdezem magamtól, mire a többiek felém kapják a fejüket. 
- Mi nem sikerül Kicsim? – kérdezi Jacob. Egy pillanatra el is felejtettem mit akartam mondani, csak azon járt a fejem, hogy kicsimnek szólított. 
- Nem tudok a jövőbe látni, pedig nagyon szeretnék. De valamiért vagy csak a nagy sötétséget látom, vagy elmosódott foltokat. 
- Talán azért van, mert megváltozott a jövő. Vagy, mert még nem dőlt el, hogy mi fog történni – mondta Jake. 
- Igazad lehet – megpusziltam az arcát, és újra elmerültem a jövőben. Hátha mégis felvillan majd valami.

Alice szemszöge

Bevallom, egy kicsit örültem is, hogy a lányok elmennek. Nagyon zavaró, hogy folyamatosan „vak” vagyok. Így legalább bele tudok nézni a jövőbe.  
De ezzel sem sokra mentem. Csak elmosódott foltokat láttam. Meg persze az időjárást. Holnap verőfényes napunk lesz, de utána olyan 9-10 óra körül elered az eső. Holnap után, pedig amikorra a Volturit „várjuk”, szintén zuhogni fog. Szólni kell Charlisle-nak, hogy holnap ne menjen be dolgozni. Szerelmem közben egy stratégia kitervezésén gondolkozott. Arra épített, amit Renesmee mondott. 
- Nos, jutottál valamire? – kérdezi Jasper, és leül mellém a kanapéra. 
- Sajnos nem – mondtam elszontyolodva. – Pedig próbál… 
Ki sem mondtam, máris megjelent egy látomás. Láttam, ahogy az erdő felől közelednek felénk. Épp kel fel a nap, egy kicsit megragyogtatva így márványsima bőrüket. Ekkor már tudtam: A Volturi időpontot változtatott. Nem két nappal később fog jönni, hanem holnap napkeltekor.