Egész éjjel Bella kezét fogtam, de ő egyszer sem mozdult meg. Emlékeztem az én átváltoztatásomra. Emlékeztem rá, milyen érzés volt a méreg, és hogy mennyit ordítottam, és mozogtam közben. Gyötrő érzés volt, hogy tudtam, hogy Bella ugyan azt a kínt éli át most. Másodpercek, percek, órák, és újabb órák teltek. Nem voltam tisztában az idővel, de egyszer csak Alice táncolt be az ajtón.

• Öt perc múlva felébred! Már tisztán látom, nézd csak meg! – örvendezett a mindig hiperaktív húgom. Lassan felé fordítottam a tekintetem, és olvasni kezdtem a gondolataiban. Levetítette nekem a látomását, amiben Bella megölel engem.
• Köszönöm, Alice – mondtam, majd újra – mint az eltelt idő alatt többször – Bellát kezdtem szólongatni.
• Bella, itt vagy? Hallasz engem? Itt vagyok veled, szerelmem, Ne aggódj semmiért, itt vagyok melletted.
• Három…kettő… - számolt vissza Alice.
• Egy! – rikkantott, mire Bella szemei kipattantak.
• Édesem... – szorítottam az ajkaim a homlokára. Boldog, felhőtlen sóhaj hagyta el az ajkaim.
• Edward! – ölelt meg Bella.
• Itt vagyok! – motyogtam a fülébe. Alice vágyakozó gondolatai szinte ordítottak.
• Gyere, Bella! – szólalt meg a húgom. Bella váratlanul állt fel, és látszott rajta, hogy meglepődött a sebességén.
• Majd megszokod, gyere már! – szólt rá újra.
• Alice… - morogtam.
• Ugyan már, Edward! Nem csak a tiéd! – szólt hátra, miközben Bellát az ajtó felé tuszkolta. Ő segélykérő pillantással nézett vissza rám.
• Alice, fejezd be! - kiáltottam. Bella a torkához kapta a kezét.
• Kérlek – suttogta Bella.

A húgom szúrós pillantással nézet rám, majd elengedte Bellát.

• De utána az enyém! – szólalt meg Alice, miután elengedte.
• Nem vagyok játék baba! – szólalt meg Bella sokkal erőteljesebb hangon. Még most is ilyen makacs – erre a gondolatra muszáj volt elmosolyodnom.
• Bella. Mindenekelőtt elviszlek vadászni. Fáj a torkod, ugye? – kérdeztem. Tudtam, milyen kellemetlen ez a szomjúság. És azt is, hogy egy ideig minden újszülött életét ez irányítja.
• Igen. Inkább ég, de gondolom, tudod milyen. – mondta, és látta rajta, hogy már nagyon menne.
• Sajnálom, nem akarok, hogy te is érezd. – mondtam bűnbánóan, majd az ablak felé indultam. Visszanéztem Bellára, és az arcán fura keveréke ült az ijedtségnek, és az értetlenségnek.
• Az ablakon megyünk – magyaráztam, mire hevesen rázni kezdte a fejét.
• Edward – lépett hozzám – ez az én választásom volt, ne okold magad miatta. Kérlek – mondta, majd lágyan a kezei közé vette az arcomat. – Kérlek – hajolt közel hozzám, mire felkaptam, és hevesen megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól nagy mosolyra húzódott az ajka, és újra felém hajolt, de megelőzött, és most ő csókolt meg engem.
• Azt hittem szomjas vagy – ámuldoztam
• Szomjas is vagyok, de kívánatosabb vagy mindennél, amit el tudok képzelni – mosolygott. Gyors puszit nyomtam az ajkaira, majd kiugrottam vele az ablakon.
• Az én kis pókmajmom – nevettem el magam, mire kimászott a karjaim közül.
• Gyere! – kezdtem futni, és Bella sem várt semmire. Ő is elindult, és a folyónál utol is ért. Gyorsan átugrottam, de Bella megtorpant.
• Csak bízz magadban! – bátorítottam, mire nagy lendületet vett, és elugrott fölöttem is, kidöntve pár fát az erdő széléből.
• Szép ugrás! – dicsértem.
• Köszönöm – mondta, majd kajánul rám vigyorgott.
• Úgy sem érsz utol! – nevetett, majd futni kezdett előttem. Hagytam, hogy nyerjen, bár tény, hogy nagyon gyors volt. De nem értettem, nem a szomjúsága volt az első. És különben is fura volt, hogy nem kell rá vigyáznom. Hogy erősebb, mint én…

Már az erdő közepén jártunk, amikor gyorsítottam, és óvatosan, de Bella felé ugrottam. Sikerült ráesnem, és egyből megijedtem.

• Bella, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
• Edward, vámpír, emlékszel? – nevetett, majd átfordított mindkettőnket, így a hasamra ült.
• Na, hol vannak azok a vadak? – kérdezte szórakozottan.
• Gyere utánam! – mondtam, és felálltam. Beleszagoltam a levegőbe, és éreztem, hogy nem messze innen vannak az áldozataink. Őzek voltak, négy darab.
• Oké, Bella. Most, szagolj a levegőbe, és mondd el mit érzel.
• Valami édes illat. Nagyon jó illat – kapta a torkához a kezét – úgy egy kilométerre, keletre. – mondta
• Nagyon ügyes! – mondtam elismerősen. Nekem sosem ment így a vadászat.
• Oké, most csak hagyatkozz az ösztöneidre. Menni fog, nem kell félni! – adtam ki az utasítást. Bella másodperceken belül vadászguggolásba görnyedt, majd újra bele szagolt a levegőbe. Ebben a pillanatban futni kezdett, és meg sem állt az állatokig. Szinte egyből leterítette az egyiket, és a fogait a húsba mélyesztette. Én leterítettem a másikat, és gyorsan kiszívtam a vérét. Bella pont ekkor végzett. A haja csomókban állt, és a ruhája is sáros lett, de mint mindig, most is gyönyörű volt.
• Gyönyörű vagy – suhantam oda hozzá, gyors csókot lehelve az ajkaira.
• Szomjas vagy még, ugye? – kérdeztem a vörös szemeibe nézve.
• Igen, érzek is valamit. De ennek jobb az illata. – mosolygott, majd futni kezdett. Én is éreztem, oroszlán volt. Méghozzá nem is egy. Mekkora szerencse! – gondoltam, majd futni kezdtem a szerelmem után.
• Ügyes voltál! – dicsértem, miután kiszívta az oroszlán vérét. Futni kezdtem az enyém után, mikor elkaptam, szinte azonnal a nyakába haraptam. A félig kiszáradt holttest kicsúszott a kezeim közül, mikor megéreztem azt az orrfacsaró bűzt.
• Fenébe… - morogtam.
• Bella, gyere, mennünk kell! – mondtam, és rá néztem. Az orrát ráncolta.
• Mi ez a bűz? – kérdezte
• Farkasok… - mondtam, majd húzni kezdetem.
• Mi? Ez a falka? – kérdezte meglepődötten, és láttam a szemében a vágyódást.
• De hát nem léphetik át a határt… - kezdte volna.
• A szerződésben meg van állapítva egy terület, ahova mind ketten beléphetünk. Nem vettem észre, hogy itt vagyunk, ne haragudj. De menjünk – mondtam, majd karon ragadtam Bellát. Rám nézett, és nem kellet kimondania mit akar, ahhoz, hogy tudjam: Újra találkozni akar a legjobb barátjával, Jacob Blackkel…