- Menj most el – mondtam, bár a szívem szakadt belé. Hónapok óta nem láttam, nem érintettem, és most mégis én küldöm el. De ezt kellett tennem. Ez volt a helyes. Összetörte a szívemet, nem tudok, nem szabadna tudnom újra bízni benne.

- Ne, kérlek! Én annyira sajnálom, egy hülye vagyok, és…

- Viszlát, Edward – szakítottam félbe, és szavaim nyomatékosítása érdekében elfordultam, és elindultam a másik irányba.

Még esélyem se volt, hogy egyáltalán kitaláljam, hova akarok menni, amikor megragadt a vállam. Gyengéden, de mégis a legnagyobb határozottsággal fordított maga felé. Amint hozzámért, kipattantak az oly ismerős szikrák. Próbáltam elnyomni magamban az érzést, amit közelsége okozott, de esélyem sem volt. Mélyen a szemembe nézett, én pedig elvesztem.

- Te ezt nem érted – kezdte. – Hónapokat voltam kénytelen nélküled tölteni, és most csak egyszerűen elküldesz. Nem, nem bírok elmenni, sajnálom.

A szemében őszinteség fénylett, bennem pedig elpattant valami. Nem is tudom pontosan, hogy mi, de rettentően dühös lette rá.

- Talán én kértelek, hogy menj el? Nem! Talán mondta valaki egy szóval is, hogy nem jöhetsz vissza, mert én ilyenre sem emlékszem! Tudod, csak magadat hibáztathatod, én hónapokig vártam rád, vártam arra, hogy visszajössz, hogy majd minden úgy lesz, mint régen, de te nem jöttél! – a végére elkezdtek folyni a könnyeim. Nem akartam, hogy így lásson, szétesve, megkínozva. Nem akartam, hogy tudja, még mindig rengeteget jelent nekem, de azt hiszem, hogy ez az ügy már veszve van. Mindig szeretni fogom, ha megtiltja, akkor is. – Nem én tehetek róla, hogy nem szeretsz – folytattam szinte már suttogássá halkult hangerővel. - Vagyis de, talán egy kicsit mégis. Megpróbáltam megváltozni de nem ment. Megpróbáltam méltó lenni hozzád, hogy egy nap büszke lehess rám, de sajnálom, nem sikerült. Én ilyen vagyok. És nem tudom, miért vagy még mindig itt, de tényleg jobb lenne, ha mennél. Nem fájna ennyire. És majd ha egyszer, sok-sok év múlva visszaemlékszem az első és egyetlen szerelmemre, akkor majd megígérem, megpróbálok egy kicsit örülni annak, hogyha csak ilyen rövid időre is, de velem voltál. Hogy megmutattad nekem, milyen az élet, hogy milyen igazán szeretni. És lehet, hogy te addigra már nem is fogsz emlékezni rám, de az én elmém örökké csak téged fog őrizni. – Nehéz volt ezt így kimondanom, főleg neki, de tudnia kellett. Értenie kell, hogy számomra nincs másik szerelem. – És most, ha nem haragszol… - utaltam arra, hogy menjen, vagy engedjen el. Még tudtam tartani magam, de már nem sokáig. Mostmár csak egyedül akartam lenni, hogy szabadon darabjaimra hullhassak.

De nem reagált, csak döbbent arccal figyelt. Percekig csak egymás szemébe bámultunk, mikor végre felocsúdott. De még akkor sem engedett, sőt, kicsit szorosabban fogta a vállamat.

- Hogy nem szeretlek? Te vagy minden, amit szeretek. Te vagy a levegő, amit belélegzem, te vagy a föld, amelyre minden nap lépek, te vagy a napfény, mely simogatja bőrömet, és ezernyi gyémánt fényével szikráztatja. Te vagy a tegnapom és a holnapom, az éjszakám, és a reggelem. Csak a te karjaid nyújtanak nekem otthont. Bella, én szeretlek! Igazad van, nem te kérted, hogy hagyjalak el, de muszáj volt megpróbálnom. Mert azt hittem, neked az jó lesz. Abban reménykedtem, hogy lehet egy normális életed, nem érdekelt, hogy én szenvedni fogok. Tudtam előre, és felkészültem rá, amennyire csak lehetett. De számításba se vettem, hogy esetleg te is annyira szeretsz engem, mint én téged. Hisz csak egy szörnyeteg vagyok, bármit mondasz is. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy múló állapot nálad, és majd tovább lépsz. Sajnálom. Sajnálom ezt az egészet, hogy nem hittem el, hogy szerethetsz. De nem tudok nélküled élni. Abban a pár hónapban, amíg távol voltam, minden megszűnt körülöttem. Azokban az időkben nem kelt fel a nap, nem ragyogott a hold, nem fénylettek a csillagok. A levegőben nem volt semmi illat, a világban nem voltak színek. De most megint látom a napot, tudom, hogy csak nekem, nekünk süt, az összes csillag nekünk, neked világít. Ha azt kívánod, lehozom neked mindet, vagy ha azt akarod, akkor téged viszlek fel hozzájuk. Bármit megteszek, amire kérsz, csak könyörgöm, ne küldj el! Szükségem van rád, az érintésedre, a csókodra, az illatodra, mindenedre! Szeretlek, Bella! - A keze valamikor a beszéde közben lecsúszott a derekamra, és szorosan magához húzott.

Csak néztem rá bambán, és nem fogtam fel. Még nem. Szeret. Mindig is szeretett. Én hülye meg el akartam küldeni. A könnyeim, amik időközben felszáradtak most megint utat törtek maguknak. Fejemet a mellkasába temettem, és olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak bírtam. Soha többé nem akartam elengedni.

- Szeretlek – suttogtam az ölelésébe bújva. Éreztem, ahogy a karjai szorosabbra fonódnak körülöttem, és örültem neki. – Sajnálom, én nem tudtam, én… én…

- Ssss! – cirógatta meg gyengéden az arcom, majd az államnál fogva felemelte a fejem. Megint elvesztem a tekintetében. – Bella, miért kérsz bocsánatot? Nem te tehetsz róla, én… - kezdte volna ugyanazt a kört, amit én is. Felnevettem kettőnk hülyeségén. Még nem az a szívből jövő kacaj volt, de már alakult.

- Felejtsük el, jó?  Én nem akarok erre az egészre emlékezni.

Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de megelőztem.

- Kérlek. Csak ne beszéljünk erről, oké? Nézzünk ketten előre – kértem csendesen.

- Rendben – adta meg magát. Erre a szóra elárasztott az öröm, amit eddig próbáltam visszafogni. Feltörte láncait, és az egész testemet és lelkemet átjárta. Meg sem próbáltam visszafogni. Ha ezek után a remény újra elhagy, akkor inkább meghalok. Nem tudtam volna megint végigcsinálni mindent, ezért is hagytam, hogy a határtalan boldogság betöltsön. Mert tudtam, hogyha vége, akkor nekem is végem.

Az ő szemei is csillogtak, és tudtam, ugyanaz olvasható ki a tekintetünkből: öröm, megbánás, fájdalom, félelem, aggódás, de legfőképpen szerelem.

Néztük egymást, percekig, vagy órákig, nem tudom, míg végül feje elkezdett közelíteni felém. Ismét elfogott az ismerős izgalom, mint mindig a csókja előtt. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, kiszáradt a torkom és egész testemben remegtem, míg ajka végül hozzáért az enyémhez.