Bella szemszöge

Rossz volt ott hagyni a lányokat. Bár tudtam, hogy Jacob mindent megtenne annak érdekében, hogy megvédje őket. Még azt is felajánlotta, hogy segít nekünk, de mi nemet mondtunk. Ez a mi harcunk, nem akartuk belekeverni a farkasokat is a Volturi és a Cullen család ügyébe.  
- Bella – szólalt meg mellettem Edward. Nem akartunk futni, így sétálva indultunk vissza az erdőn át. 
- Igen? 
- Tudod, gondolkodtam. Szeretném, ha nem lennél ott, amikor jön a Volturi – mondta felém fordulva. 
- Remélem, ezt csak viccnek szántad. Meg kell titeket védeni Jane-től, meg attól a férfitól, aki tüzet tud gyújtani. 
- Nem viccnek szántam. Én komolyan gondoltam.  
- Nos, akkor idefigyelj Edward Cullen! Nem érdekel, hogy mi fog történni. Veled akarok lenni, és meg akarlak védeni annyira, amennyire az erőmből telni fog. Ha te meghalsz, akkor én is. Nem is tudod elképzelni, milyen rossz volt nélküled ez az eltelt idő, bár tudom, hogy csak saját magamnak köszönhetem, hogy ennyi időt kellett egymástól távol töltenünk. 
A lányok már felnőttek, ha úgy adódik, meg tudják magukat védeni, és ott van Jacob is, aki szereti a lányunkat. Ha meghalok, akkor nyugodt szívvel halok meg, mert tudom, hogy melletted vagyok, és azt is tudom, hogy a lányaink biztonságban vannak – hadartam el mindent egy szuszra, már félig a sírás határán állva.  
- Épp ez a lényeg Kicsim! Én nem azt akarom, hogy megvédj engem. Én akarlak Téged megvédeni, és erre az a legjobb mód, hogy elküldjelek magam mellől. A Volturi nem tudom mit akar, de az biztos, hogy nem tudnak a létezésedről. 
- És mi van, ha mégis? – tettem fel a kérdést, aminek az ötlete jelen pillanatban fogalmazódott meg bennem. Mi van akkor, hogyha a Volturi megtalálta az Alaszkában élő barátaimat, és Aro kiolvasta a fejükből, hogy élek, és van két lányom? Mi van akkor, hogyha tudják, hogy én Fork-sban vagyok a Cullen villában? És mi van akkor, hogyha ismerik a képességeinket is? 
- Szerintem nem miattad jönnek. Talán kíváncsiak, hogy egy év alatt megváltozott-e a nézetünk a Volturi katonaságba belépésről. 
- Nem tudom – mondtam tanácstalanul, még mindig azon tépelődve, hogyha miattam vannak itt, akkor mi lehet most az alaszkai klánnal?  Muszáj lesz felhívnom Rosalie-t. 
Edwardnak megcsörrent a mobilja, és elővéve az ezüstszínű kis kütyüt a zsebéből, tisztán látszódott a képernyőn, hogy a hívó fél Alice. 
- Igen? – szólt bele Edward a telefonba. 
- Azonnal gyertek haza! – hallottam Alice kétségbeesett hangját a vonal végéről. 
- Mi történt Alice? Miért rejted el előlem a gondolataidat? 
- Csak gyertek haza. Itthon mindent megtudtok – mondta, majd letette a telefont.  
Mi pedig amilyen gyorsan csak tudunk, rohanni kezdtünk a ház felé. Hamarosan megláttuk a kivilágított Cullen villa körvonalait, és nem kellett sok, máris az ajtóban álltunk.  
Edward kinyitotta, és előre engedett. A többiek a kanapén ültek, mindenki gondterhelt arcot vágott. Esme és Charlisle egymás mellett ült, Charlisle pedig átölelte felesége vállát. 
Emmett, ölében Rosalie-val apró köröket írt a szőke szépség lábára ujjaival, és ő is elég komor fejet vágott. Vajon mi történhetett, hogy a mindig optimista Em, aki egy jó bunyótól sem riad vissza, ilyen komoran ül a fotelban? Neki pedig a szája általában vigyorgó alapállásban van. 
Alice és Jasper is egymás mellett ültek a kanapén. Alice üveges tekintettel meredt a semmibe, Jasper pedig a kezét simogatta.  
- Mi történt itt? – mondtam kérdésem Edwardnak címezve, de helyette Jasper válaszolt. 
- A Volturi előbbre tette a látogatását. nem holnap után fog megérkezni, hanem holnap délelőtt. 
Nem rémültem meg, inkább megkönnyebbültem. Legalább a lányokat biztonságba helyeztük, a Volturi elől. Ha nem visszük el őket még most a La Push-ba, hanem hagyjuk, hogy a mai éjszakát a Cullen házban töltsék, talán reggel már nem lett volna elég idő elmenekíteni őket. 
- Jasper, van már valamit ötleted, hogy várjuk a Volturit? – kérdezte szerelmem. 
- Sajnos nem nagyon tudunk annál többet, mint amit Renesmee elmondott. De annyi biztos, hogy úgy kell tennünk, mintha nem vártuk volna őket. 
- De nem gondolod, hogy Aro úgy gondolja, Alice látta a jövőt? – tette fel a jogos kérdést Rosalie. Nagyon sokat változott, miután elszöktem. Legalábbis nekem ez jön le a mostani viselkedéséből. kevésbé ellenséges. Kár, hogy nem volt még alkalmam kettesben beszélgetni vele. 
- Talán úgy gondolja, hogy nem. Amikor meglátogattak minket először, mert tudni akarták, vajon Bella átváltozott-e, akkor sem tudunk az érkezésükről. Hiszen Alice elveszítette egy időre a képessége feletti uralmát, ezért csak ritkán jöttek elő a látomásai.  
- Emlékszem arra az időszakra – vigyorodott el végre Em. – Akkor muszáj volt a forks-i időbemondó csajszira hagyatkoznunk ez ideig. Emlékszem Alice mennyit morgott, hogy a csaj megtudja mondani az időt, ő meg bezzeg nem. 
- Igen – mosolyodott el az említett lány is végre. Már nem voltak olyan üvegesek a szemei. – Az az időszak borzalmas volt. 
- Jutottál valamire Alice?  
- Sajnos nem Charlisle – mondta lehajtott fejjel. – Végre itt az alkalom, hogy tudnám használni a képességem, mert nincs aki blokkolja, erre befuccsolok. Bocsi, Bella – fűzte még hozzá gyorsan Alice. 
- Nem a te hibád. Talán még a Volturi sem tudja, mit akar, csak azt, hogy hozzánk jönnek. De hogy mi lesz a dolog végkimenetele senki sem sejti. 
- Igazad van Charlisle -  mondta kicsit élénkebben Alice. 
Tényleg igaza volt. Alice nem tehet arról, hogy a jövőt nem látja rendesen. Hiszen a jövő – mint ahogy Edward is mindig bizonygatta-, változik. Senki sem tudja, hogy jóra, vagy rosszra. Mindig van az embernek választása, az, hogy a jobbik vagy a rosszabbik utat választja szíve joga megválasztani. Embere választja meg a sorsát. Jelen esetben vámpírja. 
Az, hogy a Volturi-val most hogyan fognak alakulni a dolgok, azt sem tudhatjuk biztosra. Talán békés szándékkal jönnek, talán nem.  
- De ha már nem nagyon tudunk semmit, azt azért beszéljük meg, hogy mindenki a nappaliban fog ülni, mintha nem sejtenénk semmit. De ha belépnek, akkor álljunk fel úgy, hogy mi fiúk elöl, a lányok pedig hátul. 
- Na, abból nem esztek – szólaltunk meg mind a hárman egyszerre. – Egy sorban leszünk – fejezte be Rosalie. 
- De… 
- Semmi de, Edward. Az erdőben azt hittem ezt már eléggé megbeszéltük. 
- Hűha gyerekek, nőuralom van – kuncogott fel Emmett. 
- Igen Em, jól látod. Te pedig férfi vagy. Nem gondolod, hogy valami szólnod kellene a témához? – kérdezte Jasper. Mi lányok csak kuncogtunk ezen, Emmett pedig megvonta a vállát. 
- Nem most kell összeveszni ezen. Ha meghalunk, akkor mindannyian meghalunk. Ha nem halunk meg, akkor senki sem hal meg. Ez ilyen egyszerű – jelentette ki széttárt karokkal. 
- Milyen pozitív gondolkodásmód – morogta az orra alatt szerelmem. 
- Tényleg nem kellene veszekedni – mondta Esme. – Kölcsönösen meg akarjuk védeni egymást. Ez érthető, hiszen a szerelem enélkül nem érne semmit – mondta, miközben átölelte Charlisle-t. Mind a ketten elmosolyodtak. Esme tényleg tele van szeretettel, megértéssel, és még a legnagyobb gondból is ki tudja hozni azt, hogy mennyire fontos a szeretet, és hogy az ember mennyi mindent szeretetből tesz.  
Mindenki összenézett a saját párjával, és megölelték egymást. Edward szemében is ott lobogott a mérhetetlen szerelem tüze. Akármennyire is rossz lesz a holnap reggel, legalább együtt leszünk, akármi lesz a végkifejlett. 
Az este további részében amit még együtt töltöttünk a nappaliban, megegyeztünk a terv további részeiben. Nekem csak annyi lesz a dolgom, hogyha itt lesznek azonnal húzzam fel a pajzsom. Edward pedig azt javasolta, hogyha harcra kerül a sor, akkor ne keveredjek bele. Persze ebből is veszekedés lett, amiből ugyan ki más kerülhetett volna ki győztes ként, mint én. 
- Bella te tudsz egyáltalán harcolni? – kérdezte vigyorgó fejjel Em. 
- Mit szólnál hozzá, hogyha a holnap reggeli bunyóbemutatót áthoznánk mostanra? Csakhogy mindenki megbizonyosodjon róla, nem vagyok olyan törékeny virágszál, mint hiszitek.  
- Én benne vagyok – dörzsölte össze kezeit Em, amitől nekem nevethetnékem támadt. Csak addig örüljön, ameddig teheti.

Edward persze ezt is ellenezte, szerinte akkor inkább Alice-szel harcoljak, mint Em-mel, mert Alice nő, Em pedig férni. 
- Nyugi édes – nyomtam egy csókot a szájára, és kimentem a szabadba. A többiek is jöttek utánunk, Alice közben felkapcsolta a kinti világítást. Igaz erre nem nagyon lett volna szükség, hiszen vámpírlátásunknak köszönhetően a sötétben is tökéletesen látunk, de ez így csak kényelmesebb. 
- Kezdhetjük? – kérdezte izgatottan bunyóra éhes testvérem. 
- Persze. Csak előtte még annyit, hogy előre is sajnálom. 
Egy pillanatra furcsán nézett rám. Talán hirtelen jött önbizalmam miatt, ami emberi életemben nem volt meg? Igazából magam sem tudom. de azt tudom, hogy a legjobbtól tanultam. Elhiszem, hogy Jasper is nagyon jól harcol, hiszen a vámpír évei alatt volt ideje megtapasztalni, de az a vámpír, akitől én tanultam jóval öregebb és tapasztaltabb, mint ő. A kora talán Charlisle-éval vetekszik, de miközben fogadott apám a tudományokkal foglalkozott ezek alatt az évek alatt, ő a harcművészeteket tanulta ki. Ez a férfi pedig nem más, mint Rosalie férje az alaszkai klánból. Mondtam neki, hogy tanítson meg harcolni, ha netalán úgy adódna a helyzet, hogy meg kell védenem a lányaimat. Persze a lányok is megtanultak harcolni, méghozzá egész jól.  
- Na, kezdhetjük hugi? 
- Felőlem – mondtam, és rákacsintottam. Eleinte mind a ketten egymással szemben álltunk, senki sem moccant. Végül Em egy vállrándítással elindult felém. meg akart ütni, de ügyesen kitértem az útjából, és hátulról belerúgtam. Ennek persze az lett az eredménye, hogy nekiesett egy fának.  
Feltápászkodott, és vigyorogva elindult felém. 
- Nem semmi a csajszi. 
- Ez még semmi sem volt. 
Hirtelen Em rám vetette magát, és lenyomott a földre. Egy pillanatig azt hitte győzött, aztán könnyű szerrel kicsusszantam alóla, majd hátra csavarva a kezeit ráültem. 
Em próbálta a kezeit kihúzni a szorításom alól, de nem sikerült neki. Ő a legerősebb a családban, ez igaz, de nekem is van egy pár technikám.  
- Oké Bella, megértettük, hogy nem vagy gyönge virágszál. Kérlek leszállnál rólam? – nyögte alattam Em. Én csak nevettem egyet, majd testvérem amint a hátára fordult segítő kezet nyújtottam neki, majd felrántottam a földről. 
- Em, ez szánalmas – röhögött Jasper.  
- Nem tudom te mit szólnál hozzá, hogyha azt csinálnák veled, mint amit Bella velem. 
- Kipróbálhatjuk – ajánlkozott Jasper. 
- Nem! – mondta Edward határozottan. – Több időre nem raboljátok el tőlem a feleségemet! 
- Nyugi haver… gondolom már fel vagy egy kissé tüzelve, hiszen talán az utolsó alkalom, hogy együtt lehetsz vele. 
Edward csak a szemét forgatta. 
- Emmett, én nem te vagyok. A búcsúzásnak nem csak olyan formája létezik, melyben Rosalie-t magad alá képzeled el. 
Mindenki nevetett, kivéve a két említett. Rosalie rásózott egyet Em és Edward fejére is, majd sértődötten felvonult a szobájukba. 
- Köszi bátyó, ezt jól megcsináltad. 
- Legalább a kiengesztelés alkalmával lesz időd elbúcsúzni tőle rendesen – emelte ki az utolsó szót Edward, amin ő is és Jasper is kuncogni kezdtek. Emmett csak elvigyorodott, és már rohant is szerelme után. 
Edward közben átölelt, és a fülembe suttogott. 
- Hazamegyünk? 
Éreztem, ahogy a lehelete bizsereg az arcomon.  
- Igen – suttogtam én is vissza. 
- Reggel el ne késsetek. ha lehet, akkor még öt előtt legyetek itt, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni – szólt utánunk Alice, mi pedig bólintottunk egyet, és elindultunk a mi kis birodalmunk felé. 
Már az ajtóban nem bírtunk magunkkal. Egy pillanatra elmosolyodtam, mert eszembe jutott, amikor Edward azt mondta Em-nek, hogy ő másképp is tud búcsúzkodni. Ez igaz, de nem csak tőle függött a dolog. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy én a búcsúzásnak csak ezt a formációját ismerem, de így még jobban ki tudom iránta fejezni az érzéseimet, mintha elmondtam volna neki vagy százszor, hogy szeretem. Bár ezt is megtettem, de közben más dolgokat is cselekedtem. 
Egy újabb felejthetetlen éjszakát töltöttünk el kettesben. Szerelmem minden egyes érintésében éreztem a búcsúzást, de mégis próbáltam nem úgy gondolni a másnapi eseményekre, mintha mindennek vége szakadna. Talán ha meghalunk, a halál után is lesz egy élet, ahol együtt lehetünk. Ha pedig szerencsével járunk, és a Volturi nem jön hozzánk csak azért, hogy újonnan meginvitálja a Culleneket a Volturi-ba, akkor talán békével és harc nélkül távoznak. Igaz, a lányom látomásában nem pont erre utaltak a dolgok. De hátha más lesz. A lányok biztonságban vannak, nincsenek itt, remélem nekik nem lesz bajuk. Jacob nagyon szereti, és vigyázni fog rá. 
Hátha mégsem fajuk odáig a dolog, hogy az egész házat felgyújtsák. Ha mégis, igyekezni fogok, hogy ha a ház le is ég, a családom életben maradjon.

Már egy ideje csak csukott szemmel élveztük egymás közelségét.  
- Szeretlek Bella, bármi is fog történni. 
- Én is szeretlek – mondtam felé fordulva, majd egy apró csókot nyomtam ajkaira. A fejemet a mellkasára támasztottam, és onnan figyeltem az arcát. – És reménykedjünk benne, hogy semmi sem fog történni – tettem hozzá. 
Edward nagyot sóhajtott, aminek hirtelen nem értettem az okát. 
- Lassan indulnunk kéne – bökött a fejével az óra felé, ami négy óra negyvenhat percet mutatott.  
- De mint a múltkor is, te most sem akarsz felkelni igaz? 
- Igaz. Honnan találtad ki? – kérdezi féloldalas mosollyal. 
- Tudod, ha azt vesszük a feleséged vagyok. Bár egy teljes éven keresztül nem teljesítettük házastársi kötelességeinket, papíron mégis az vagyok. 
- Számomra nem csak papíron vagy az – mondta és magához húzott, hogy egy hosszú szerelmes csókban forrjanak össze ajkaink. – De hogyha ebből a dologból élve kikerülünk, akkor még egyszer elveszlek. 
Hirtelen bennem akadt a szó. Edward egy kicsit kotorászott az ágy mellett lévő fiókban, majd elő vett belőle egy kis selyemdobozkát. 
- Isabella Cullen. Ha minden jól megy, és együtt maradunk, akkor leszel még egyszer a feleségem? 
- Igen – suttogtam, majd minél többször kiejtettem a számon ezt az egy szót, annál hangosabban mondtam. A végén szinte már kiabáltam, annyira örültem. Hosszan csókolózni kezdtünk Edwarddal, de eszünkbe jutott, hogy sajnos indulnunk kell. Felöltöztünk, és elindultunk a Cullen ház felé, hogy szembenézzünk a Volturival.

Mindenki feszülten ült a nappaliban, kivéve Jaspert, aki fel-alá járkált közöttünk. Szegénynek nem elég a saját aggodalma, még a miénket is el kellett viselnie. Egyrészt mindenki aggódott a saját párja épsége miatt – legalábbis a magam példájából ítélve erre gondoltam-, másrészt a végkimenetel miatt is aggódtunk. 
Odakint pedig ahogy teltek a percek és az órák, a nap egyre jobban kezdett előbújni. 
Alice tekintete hirtelen üveges lett és távolba meredő, majd fojtott hangon megszólalt: 
- Három perc, és itt vannak. 
Még feszültebb lett a légkör.  
Mindenki a párjával volt elfoglalva. Én Edward ölében ültem, és egymás arcát figyeltük.  
- Már csak egy – törte meg a csendet Alice suttogó hangja. 
Fülelni kezdtem, és meg is hallottam a gyors, rohanó lépteket. Igen, így csak egy vámpír tud közlekedni. Vagyis nem egy vámpír, hanem összesen négy.

Kopogtatás hallatszott, de az illető meg sem várva, hogy bárki is ajtót nyisson, lenyomta a kilincset, és szinte belökte az ajtót. Ott állt elöl Aro személyesen. 
- Üdv Cullenek! – nézett végig a társaságom, mi pedig a kanapéról felálltunk, és velük szemben megálltunk egy sorban. A pajzsomat lassan elkezdtem kilökni a többiek felé, így az összes családtagom védve volt a Volturival szemben. 
- Bella! – szólított meg csodálkozva Aro, és pedig a nevem hallatára egy kicsit összerezzentem. Nem azért, mert félek. Csak ahogy kiejtette a száján a nevem… 
- Jól áll neked a halál drágaságom – mondta még mindig mézesmázos hangon, Edward pedig megfeszült mellettem. Óvatosan megszorítottam a kezét, ezzel arra célozva, hogy nyugodjon meg. – Elmesélnéd mi történt veled, hogy elmentél? 
Eléggé meglepődtem a kérdésén. Bevallom, mindenre számítottam, csak erre nem. Most mit csináljak?