Bella szemszög 
 

Két év. 24 hónap. 730 nap. 1520 óra. 

Ennyi ideje szenvedek egy olyan házasságban, amit még a szüleim köttettek meg a hátam mögött, a tudtom nélkül… 

Ma van a házasságunk második évfordulója. Hurrá. A poklok poklát élem meg az esküvőnk óta. A férjem…egy szörnyeteg angyaltestbe bújva. Egy pszhihopata állat, de senki sem akarja észrevenni, bár ha tehetném én is inkább a homokba dugnám a fejemet, mint apámék. De nem tehetem… 

…mert nem engedte. Próbáltam. Pár pofonnal mindig visszarángatott a fájó, rideg valóságba, ezért a két év alatt nem egyszer kötöttem már ki a baleseti sebészeten. Tört már el karom, bordám,, orrom…lábam, egyszóval mindenem… 

De az éjszakák a legrosszabbak. Olyankor a legdurvább, amikor a vágyai és az ősi ösztönei hajszolják a kielégülés felé. Én a szexet mindig úgy képzeltem el, mint a szerelem legtisztább, legönzetlenebb kifejezési módját. De nem az. Nekem nem, főleg vele.  

És ma rosszabb lesz, sokkal rosszabb. Megint megünnepli azt, hogy magához láncolt…örökre. 
 
 

Hirtelen valaki durván belemart a vállamba, felrántott a székről majd az asztalnak lökött. A fejem a sarkának ütődött és éreztem, ahogy a vér lassan szivárogni kezd az újdonnal szerzett sebemből, de még fel sem kelhettem, de már éreztem, hogy belerúgnak az oldalamba, aztán már csak a szúró fájdalomra tudtam koncentrálni, ami elviselhetetlen volt. Aztán elsötétült minden… 
 

Az ágyunkban ébredtem, meztelenül. Megint. Oldalra néztem és ott találtam ŐT. Őt, aki tönkre teszi az életemet. Békésen aludt, ha már lehet ilyet mondani valakire, aki hetente többször megerőszakolja a feleségét. Egyszer egy ilyen alkalommal, mikor elaludt, megpróbáltam megfojtani a párnámmal, de felébredt. Azt követő órák történéseit nem kívánom senkinek, mert nem egyszer a halálért rimánkodtam, de a sors nem volt olyan kegyes hozzám, hogy megszabadítson a szenvedéseimtől, sőt, ráadásul még fokozta is azokat. 

Lassan végignéztem magamon, sérülések után kutatva, és nem is kellet sokáig keresnem. A testem alapból tele van kék-zöld foltokkal, horzsolásokkal. Most sem volt másként.

Megpróbáltam felkelni az ágyból, ami most nem bizonyult jó ötletnek, mert elfeledkeztem a bordámról. Sejtettem, hogy újra eltört, de reménykedtem, hogy nem olyan súlyos, hogy kórházba kelljen mennem, mert gyűlölöm azt a szagot, közeget és azt, hogy ott még jobban kivagyok szolgáltatva neki. Ráadásul az emberek előtt álarcot kell viseljek,  és el kell játszanom azt, hogy alig 16 évesen szerelemből mentem hozzá ehhez a szörnyeteghez. Szerelem…mi az?

Milyen érzés?

Egy horkantás rántott vissza a valóságba az ágy bal oldaláról. Vettem egy mély levegőt, erőt gyűjtve ahhoz, hogy eljussak a mosdóig, és lemoshassam magamról a mocskot. 

De nem volt ilyen szerencsém…