2. fejezet: Várakozás 
 
(Edward szemszöge) 
 
Épp vadászni készültem, amikor meghallottam egy ember szívverését, és lépteit. Elgondolkodtam mit kereshet egy ember ilyenkor az erdőben, november végén, -5 fokban és szakadó esőben. De hirtelen rossz előérzetem támadt, ami be is igazolódott, amikor a szél felém hozta az illatát. Egy lány. Elmémet elborította a vörös köd. Az illata olyan volt, mint a legédesebb vérű oroszlán, csak annál sokkal finomabb. De mi a fenét gondolok. Nem támadhatom meg! Erre a gondolatra eltűnt a vörös köd és szaladni kezdtem a lány irányába. Rossz érzésem beigazolódott megint, mert éppen le akarta vetni magát a szikláról, de mielőtt megtehette volna odakiáltottam. 
- Ne! – majd odaszaladtam és elkaptam. Ájultan esett a karomba és egy kicsit remegett is. Vámpírgyorsasággal rohantam haza nevelőapámhoz, aki nem mellesleg orvos, ahogy még soha életemben, létemben nem tettem. Nem tudom miért, de ez a lány nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Miközben futottam, néha-néha lepillantottam az alvó lányra. Érdekes. Olyan fehér bőre van és gyönyörű. Amint beértem a házba, Alice és nevelőanyám aggódó tekintetével találtam magam szemben, de pár másodperc múlva családom összes tagja a nappaliban volt. Esme gondolataiból kivettem, hogy nagyon aggódik a lányért. Alice hasonló mód gondolkodott, de ő már információt is adott. A lány neve Bella. Bella… egy ilyen angyalhoz, mint ő, illik ez a név. Emmett persze a szokásos perverz fantáziájával jött:  - Hú, öcsi csak nem kiéheztél…? – gondolta, de inkább nem hallgattam tovább. Rosalie majd’ felrobbant mérgében. Iszonyú dühös volt. Jasper lélegzetvisszafojtva figyelte őt, de nem történ semmi… még jó. Carlisle pedig gondolatban üzent nekem, hogy Bellát vigyem fel a dolgozószobájába, hogy megvizsgálja. 
 
Fél óra múlva: 
 
Már fél órája benn vannak, mi a bánat tart eddig? Olyan ideges voltam, hogy lassan a C4-es bombát is lekőröztem volna, ami csak egy kis csillagszórónak hatott volna mellettem, robbanás idejében. Éreztem, ahogy testemben szétárad a nyugalom. Nyugalom… nyugalom… nyugalom… állj, már mindjárt elalszok, ami nem kis szó, mert az Istenért azért mégis csak vámpír vagyok! Jasper pedig alig bírt a kitörni készülő nevetésével, de amikor meglátta mérges arcomat, bocsánatot kért gondolatban, én pedig megköszöntem neki, mire ő csak biccentett, hogy érti. Féltem bevallani magamnak, nem, hogy másnak, de valami furát éreztem először, amikor a karjaimban szuszogó lányra pillantottam. Ami viszont a legrosszabb, hogy ezt mind Jasper is érezte, amikor beléptem. Bár ahogy én szoktam érezni, talán már pár km-re megérezte, és ezt még csak elrejteni se tudtam előle.