Egy hét. Egy fájdalmas hete már, hogy nem láttam őt. Nem jött ide, és én sem mentem hozzá. Nem hívtam még csak fel sem, pedig a telefont folyamatosan a kezemben szorongattam, de nem volt erőm tárcsázni. Jake gyűlöl engem. Legalábbis én ezt gondoltam. Ha a helyében lennék, én sem lennék boldog. A fejemben folyamatosan az a kép lebeg, amikor Jake a földön térdelve zokog, és szorítja a kezem. A szívembe minduntalan őrjítő fájdalom hasít, ha ez eszembe jut. Bocsánatot kellene kérnem tőle. Bocsánatot azért, mert ilyen hülye voltam, és azt hittem, egy kis szünet jót tesz a kapcsolatunknak. Hát tévedtem. Egy héttel ezelőtt elkövettem életem legnagyobb hibáját, és azon sem csodálkoznék, ha Jake nem fogadna vissza, soha többé.
- Nessie, bejöhetek? - nézett be az ajtón anya.
Nem fordultam felé, de a kezemmel intettem, hogy csak nyugodtan.
- Nem akarlak zavarni, csak tudni szerettem volna, hogy hogy vagy... - kezdett bele.
A könnyeim előtörtek most is, mint minden egyes alkalommal, ha valaki belekezdett ebbe a ,, csak tudni akartam, hogy hogy vagy'' beszédbe. Még kérdezik?! Szerintük, hogy legyek?!
- Egy idióta vagyok... - suttogtam - Semmit nem tudok jól csinálni. Elvesztettem őt, lehet, hogy örökre.
Anya közelebb jött hozzám, s megfogta a kezem.
- Még semmi sincs veszve. Ez csak egy kis szünet, nem szakítás. Ti még mindig menyasszony és vőlegény vagytok - próbált megnyugtatni, de nem sokra ment vele.
Tudtam, amit tudtam, és amit tudtam, az az volt, hogy Jake nem akar majd többé látni engem. Ő ezt a szünetet biztosan úgy fogta fel, mint egy szakítást, annak ellenére, hogy nem az volt.
- Néha komolyan úgy érzem, mintha én is bevésődtem volna belé. Amikor nincs mellettem, a szívem apró darabokban hever, és alig vagyok képes levegőt venni. Ez miért van? - kérdeztem, szomorúan pillantottam feléje.
- Ez a szerelem, kincsem - simított végig az arcomon, majd nagyot sóhajtva az ajtó felé indult. - Ha szükséged van rám, csak gyere a szobámba - fordult vissza, még mielőtt kiment volna.
Én bólintottam. Anya sokat segített már nekem életem során, és ezért mindig is hálás leszek. Nagyon szerettem volna megköszönni neki a segítségét, de sajnos most nem voltam erre képes. Csak bámultam ki a fejemből folyamatosan, és néztem ki az ablakon. Nem is fogtam fel, hogy mit látok, olyan voltam, mint egy élő zombi. Jake nélkül az életem darabokban hever. Tudtam, hogy valahol itt van a közelben, hogy jól van, és talán már kezd is elfelejteni, de nekem ez nem ment. Nem bírtam tovább. Egy hét épp elég hosszú szünet. Gondolkodás nélkül felkaptam a mobilom, és tárcsázni kezdtem Jake számát most először. Lassan emeltem a fülemhez, és hallottam, a megnyugtató búgást. Ez azt jelenti, hogy a mobilja bekapcsolva van. Vártam. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Jake nem veszi fel. Olyan szomorú lettem, hogy kétségbe esésemben a földhöz vágtam a telefont. Ekkor hallottam meg, hogy valaki kopog. De nem az ajtón, hanem az ablakon. Arra fordultam, és megláttam Pault, amint épp hogy megkapaszkodva lóg az ablakom előtt. Gyorsan kitártam azt, beengedve őt. Meg voltam lepődve a látogatásától, hisz eddig még soha nem jött el hozzám egyedül.
- Szia! Nem zavarlak? - kérdezte kedvesen mosolyogva.
Várjunk csak? Paul ennyire barátságosan viselkedik? Ennyire... udvarias? Mindig is a viccekről volt híres. Ez furcsa.
- Szia! Nem, én éppen csak... szóval... semmi érdekes - vágtam inkább rá gyorsan, nem akartam magyarázkodni.
Paul felvonta a szemöldökét, de nem tett semmilyen megjegyzést, szerencsére. Kérdezés nélkül leült az ágyam szélére, és megütögette maga mellett a helyet. Furcsa volt, hogy ő kér meg arra, hogy üljek le, mikor az én szobámban voltunk, de ez most csak mellékes volt. Az foglalkoztatott igazából, hogy miért jött. Mit akar? Ugye nincs baj?
- Szeretnék beszélni veled valamiről... - kezdett vele, majd kis szünetet tartott.
Én ezt kihasználva letámadtam a kérdéseimmel.
- Ugye nincs semmi baja Jake-nek?! Ugye nincs? Jól van? Mit csinál? Gondol még... gondol még rám...? - ezt az utolsó kérdést már csak nagy nehezen tudtam kinyögni, mert a sírás kerülgetett, ha arra gondoltam, talán már el is felejtett.
- Hé, hé, egyszerre csak egy kérdést! - emelte fel gyorsan a kezét, de azért válaszolt.
- Pont miatta jöttem ide - jelentette ki borús hangon.
Pont ettől féltem. Mi van, ha balesetet szenvedett? Ha egy idegen vámpír megölte? Ha öngyilkos lett? Rengeteg fájdalmas jelenet jelent meg a szemem előtt.
- Mi történt vele? - suttogtam, lehajtottam a fejem.
Éreztem, amint Paul átkarolja a vállamat. Nem ellenkeztem, bőre melegsége Jake-re emlékeztetett.
- Épp ez az. Nem tudom mi van vele. Az első három napban teljesen maga alatt volt, úgy járt, kelt, mint egy zombi, nem szólt senkihez, alig evett. Majd a negyedik nap egyszer csak elrohant, és azóta nem jött haza - mesélte szomorúan.
Nagyon sóhajtottam. Akkor talán nincsen semmi komoly baja.
- Miattam ment el, ugye? Ezt nagyon elszúrtam... - motyogtam.
Paul helyeslően bólintott.
- A vak is látja, hogy mennyire szeretitek egymást, pont ezért lepett meg ez a szünet dolog. Miért tetted? - vont kérdőre, és azt éreztem, hogy egy kicsit engem tart hibásnak Jake miatt.
Nos, igaza is volt.
- Magam sem tudom... - motyogtam. - Nem tudod, hol van most?
Reménykedve pillantottam rá, de ő megrázta a fejét.
- Sajnos nem. Nem mondott nekünk semmit sem - nagyon szomorú volt ő is, hisz a barátja szomorúságát kell végignéznie.
Csodálkoztam, hogy nem kiabál velem.
- Nem akarom elveszíteni... - zokogtam.
Paul magához szorított, simogatni kezdte a hátamat. Jól esett a gondoskodása.
- Nem fogod. Ha még megtalálod, akkor minden rendben lesz... - nyugtatott.
- De hol keressem?! - kérdeztem kétségbe esetten.
Paul megvonta a vállát, jelezve, nem tudja, de látszott rajta, hogy igazán szeretne nekem segíteni.
- Mondjuk azokon a helyeken, ahol sokat voltatok együtt - adott egy tippet, majd felállt.
- Mész is? - kérdeztem, azt reméltem, még segít nekem egy kicsit.
- Most már egyedül kell boldogulnod. Remélem sikerrel fogsz járni - mosolygott rám, én meg vissza.
- Köszönöm - suttogtam, mire ő bólintott, és már ki is ugrott az ablakon.
Nem vártam sokat, azonnal útnak indultam. Felkaptam a dzsekim, és futottam az erdőbe. Úgy döntöttem, azokat a helyeket keresem fel, ahol a legtöbbet vadásztunk együtt. Lehet, hogy ott lesz. De mit fogok neki mondani, ha megtalálom? Egyáltalán szóba fog állni velem? Mi van, ha elküld a fenébe? Akkor mit tegyek? Nem gondolkoztam tovább ezen, hisz a fontos csak az volt, hogy megtaláljam és bocsánatot kérjek tőle. Csak ne legyen semmi baja, imádkoztam.
- Jake! Jake! - kiáltoztam össze-vissza, remélve, hogy válaszol, ha meghall engem.
De csalódnom kellett. Nem leltem rá Jake-re, pedig egész este az erdőt kutattam. Szomorúan ültem le a földre, még mindig az erdőben. Nem akartam haza menni, mert mi van, ha este jár majd éppen erre. Nem szabad elmennem. Ott aludtam el, a hideg, nyirkos földön. Időközben az eső is elkezdett esni, de ez sem zavart engem. Miért is zavarna? Már semmit sem éreztem. Jake magával vitte minden érzésemet.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólongat. Annyira kába voltam, hogy nem voltam képes kinyitni a szemem.
- Nessie... Nessie, ébredj fel! - szólítgatott, éreztem, amint ujjaival végigsimítja az arcom.
A szemeim azonnal felpattantak, ahogy hozzám ért. Ő volt az! Jake volt az!
- Istenem, Jake! - kiáltottam, és a nyakába vetettem magam.
Olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy szinte alig kapott levegőt. Ő is visszaölelt, fejét a vállamra hajtotta. Megint sírni kezdtem, de ezentúl az örömtől, hogy megtaláltam őt.
- Mit keresel te itt? - kérdezte aggodalmasan.
Még mindig aggódna értem? Nem érdemlem meg.
- Téged kerestelek. Figyelj, én nagyon sajnálok mindent, amit mondtam, hülye voltam és megbántam, ez a szünet dolog nagy marhaság volt a részemről, nem értem, mi ütött akkor belém, csak annyira aggódtam, hogy valami bajod esett, és amikor Paul mondta, hogy elmentél, azt hittem meghalok a fájdalomtól és meg akartalak találni, hogy bocsánatot kérjek tőled... - hadartam el egy szuszra.
Jake döbbenten figyelt engem, majd lassan elmosolyodott.
- Aggódtál értem? Ez azt jelenti, hogy... még mindig... szeretsz? - kérdezte reménykedve.
- Jaj, hát persze! Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak, csak attól féltem, hogy te elfelejtesz engem és nem bocsátasz meg nekem... - motyogtam.
Jake lassan magához húzott, és apró csókot lehelt ajkaimra.
- Soha nem tudnálak elfeledni, Nessie - újra megcsókolt, de ezentúl sokkal erőteljesebben.
Én is visszacsókoltam neki, szinte hozzá préselődtem. Érezni akartam, hogy ott van velem, hogy szeret és hogy én is szerethetem őt.
- Akkor megbocsátasz? - kérdezte aggódva, mikor véget ért a csókunk.
Jake határozottan bólintott.
- Azt hittem, hogy örökre el akarsz hagyni... - hajtotta le fejét szomorúan.
Megsimítottam a haját, és bűntudattal a szívemben megpusziltam a homlokát.
- Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Ha emiatt nem akarnál elvenni, akkor én megértem... - motyogtam szomorúan.
Jake hangosan elnevette magát.
- Te kis butus, már miért ne akarnálak elvenni? Ez a legnagyobb vágyam! - bizonyítás képen újra megcsókolt.
Sokáig csókolóztunk ott a földön, élveztük a másik közelségét. Annyira örültem, hogy minden rendeződött. Hogy újra együtt vagyunk és örökre együtt is leszünk. Ez mindennél jobb volt.
- Szeretlek... - suttogta, nyakamat csókolva.
- Én is szeretlek - válaszoltam mosolyogva.
Mindig melegséggel töltötte el a szívemet, ha ezt az egyetlen szót kimondta. Minden más szónál többet jelentett nekem.
- Haza kellene mennünk - álltam fel.
Jake kelletlenül követte a példámat, és átkarolta a derekam. Így indultunk el hazafelé. Nem siettünk, lassan sétáltunk az erdőben, csendesen élveztük egymás társaságát.
- Nem akarom, hogy szóba hozzuk ezt a dolgot, oké? - mondtam félve.
Nem lett volna jó erről a dologról beszélni.
- Hát persze! - ígérte meg, és elmosolyodott.
Már régóta úton lehettünk, mikor meghallottam, hogy valaki mögöttünk lépked. Gyorsan megfordultam, de nem láttam semmit sem. Jake idegesen nézett rám, majd hátra, végül újra rám.
- Baj van? - kérdezte, és megfogta a kezem.
- Olyan volt, mintha hallottam volna valamit... - mondtam bizonytalanul - Lehet, hogy csak képzelődtem.
Jake tekintete körbejárt gyorsan a környéken, majd még közelebb húzott magához, és újra elindultunk. A lépteket ismét hallani véltem. Féltem. Még így is, hogy Jake itt volt mellettem. Ránéztem, és észrevettem, hogy mennyire feszült. Biztosan ő is hallja.
- Nessie, vigyázz! - kiáltotta, és oldalra lökött.
Leestem a földre, és láttam, amint valaki rátamad az időközben farkassá változott Jake-re. A tekintetem ide-oda cikázott Jake és a vámpír között. Majd olyan hirtelen nyilalt belém a felismerés, hogy szinte szóhoz sem jutottam. Felálltam a földről, és közelebb mentem a vámpírhoz.
- Nahuel... - suttogtam elképedve.
- Hello, Nessie! Jake! Hát így kell köszönteni egy régi barátot? - kérdezte vigyorogva.
Jake ugyanolyan döbbenten figyelt mint én. Egyikünk sem értette a helyzetet, és ezt Nahuel is észrevette.
- Na mi van? Elvitte a cica a nyelvetek? Tán szellemet láttok, vagy mi? - viccelődött.
Segítséget remélve néztem Jake-re, de ő is csak bambán bámult ki a fejéből.
- Nahuel, te meghaltál... - nyöszörögtem elképedve.
Nahuel hangosan felnevetett, majd vérvörös szemei rám villantak.
- Egész jó vagyok a tervek kiötlésében. Jól átvertelek titeket... - gonoszan nevetni kezdett, nevetése víz hangzott az egész erdőben.
Én teljesen elképedtem, de egy dologban teljesen biztos voltam. Nahuel az oka mindennek. Nem Helena a bűnös, hanem ő. Hirtelen hatalmas dühöt éreztem. Meg akartam ölni őt, véget vetni ennek. Meg is tettem volna ezt, de Jake gyorsabb volt. Dühösen vetette rá magát Nahuel-re.