Lassan már 150 év telt el az óta hogy vámpír lettem. Hogy ez hogyan történt? Az egy elég hosszú és bonyolult történet. És most újra ott vagyok ahol minden elkezdődött és ahol mindennek vége lett, Forksban. Hogy minek jötten vissza az jó kérdés, még magam sem tudom. Talán felejteni vagy éppen visszaemlékezni vagy esetleg mindkettő. Fájó emlékek kötnek ide, de ezzel is meg kell birkózni. Fáj visszaemlékezni rájuk. A szerelmemre és a fogadott családomra. Akik elhagytak.  
 
 

Már másfél évszázada nem érzek magam körül szerelmet és gyengédséget. Pedig lett volna okom visszamenni, de nem tettem, mert féltem. Terhes voltam, amikor Edward elhagyott, de féltem, hogyha visszamennék, azt hinnék, hogy így akarom magamhoz láncolni Edwardot, így tehát maradtam. 
 
 

Talán rosszul tettem. De nem bántam meg, mert boldog életem volt a gyermekeimmel és a fogadott nővéremmel, de most érzem csak igazán, hogy mi hiányzik az életemből. Az egyik részem soha sem lehet boldog Edward nélkül. Magával vitte a szívem egyik felét, és azt már soha nem kapom vissza. Hiszen egy a százhoz az esélye hogy ugyanabba a városba éljünk. 
 
 

Az egész Cullen család hiányzik. Carlisle nyugodt, higgadt természete, Esme gyengéd anyai szeretete, Jasper aki mindig meg tudott nyugtatni, Emmett és azok az idióta viccei és bármily hihetetlen, de még Rosalie is hiányzik, de legfőképpen Alice tündérszerű alakja és Edward szerelme. És ez mindig is így lesz. 
 
 

A gyermekeim és munka némiképp feledtették ezeket velem, de nem teljesen. Bár van elég pénzünk, de én is és a nővérem is dolgozunk. A nővérem ápolónő én pedig óvodai gondozó. A körülöttünk élők úgy tudják, hogy én Isabella White vagyok egy 17 éves lány, akinek a szülei korai halála miatt hamar fel kellett nőnie és segítenie a nővérének 3 fiatalabb testvére eltartásában. Bár a szüleiktől nagyobb örökséget kaptak, de azt későbbre tartogatják. De azért így se volt valami felhőtlen az életem. Amikor a gyermekeimnél elkezdődött az, hogy a szervezetük elfogadja vámpír énét 5-6 évesen hát az borzalmas volt. Bár igaz hogy olyan tünetei voltak, mint egy influenzának, de akkor is szörnyű volt. Akkor jó lett volna, ha mellettem van a Cullen család, de a nővérem is sokat segített. 
 
 

Én nagyon szeretem a munkámat és semmi pénzért nem mondanék le róla. Már egy hónapja, annak hogy ideköltöztem a nővéremmel. 2 gyermekem most érkezik majd a héten meg. A másik lányomnak pedig már családja van, és ő velük marad. Az óvodába most vettek fel teljes állásba és ma kezdek az új csoportomnál. Már nagyon várom. A legnagyobb csoport lett az enyém és ma lesz a bemutatkozás, úgyhogy nagyon nem szeretnék elkésni. 
 
 

- Ring-ring. - de ha jól hallom, akkor éppen csörög a telefonom, biztosan Renesmee az. 

- Szia, kicsim mondjad. - vettem fel a telefont 

- Hello anya. - szólt bele a lányom. - Szerdán indul a gépünk Alaszkából. Az neked megfelel? 

- Tökéletes, és ha kérhetem a gépen, ne csináljatok semmilyen botrányt jó!? - kértem őket 

- Rendben, olyanok leszünk, mint a kisangyalok.-viccelődött. 

- Na, szeretném én azt látni! De most mennem kell dolgozni, úgyhogy szia!-köszöntem el. 

- Szia! - tette le a telefont. 
 
 
 

Na, akkor irány a munka. Magamra vettem a kabátomat és beültem az Ezüst Mercedes-be. Amióta vámpír vagyok én is nagyon szeretem a sebességet és a gyors autókat. Még szerencse hogy az erdőben lakunk. A városban már egy kicsit visszavettem a sebességből. Jó gyorsan meg is érkeztem az óvodához. Kiszálltam a kocsiból és elindultam a bejárat felé. Bevallom, egy kicsit izgulok, de majd elmúlik előbb vagy utóbb. A kolleganőm már az ajtóba várt. 
 
 

- Szia, Bella! - köszönt kedvenc munkatársam. Ez alatt az egy hónap alatt elég jól összebarátkoztunk. 

- Hello Angela. - viszonoztam kedvességét. 

- Na, készen állsz? - érdeklődött. - Mehetünk? 

- Azt hiszem igen. Mehetünk. - mondtam magabiztosan. 

- Na, akkor gyere! - tárta ki előttem az ajtót. 
 
 

Én boldogan követtem, bár még féltem egy kicsit, de amint beléptem az ajtón ez a félelem el is múlott. Azt a sok mosolygó arcot látva eszembe jutott miért szeretem annyira a munkámat. De emellett elfogott valami különös érzés is. Mélyen a levegőbe szippantottam és akkor vámpírszagot éreztem. De az nem lehet. Hiszen nem tudok róla, hogy itt élnek más vámpírok is. És ez határozottan egy félvér illata volt. Egy gyerek vámpír járna az óvodába? Ez lehetetlen. Na, mind egy, biztos csak képzelődök. Úgy látszik, mégsem kellett volna visszajönnöm. Az agyamra ment a múltam. 
 
 

- Gyerekek egy kis figyelmet kérek! - kezdett bele. - Szeretném nektek bemutatni az új óvónőtöket. Ő itt Isabella White. 

- Jó reggelt!- zengték kórusban a gyerekek. 

- Szervusztok, gyerekek! - mosolyogtam rájuk. 

- Nos, az új óvónőtök azt kéri, hogy tegezzétek őt, és ne nézzétek olyan öregnek.-folytatta.-Tehát hívjátok nyugodtan Bellának. Azonban aki mégsem akarja tegezni annak Ms. White. Ő fog veletek foglalkozni egész évben. Úgyhogy légyszives viselkedjetek rendesen. Még új itt a környéken, de a gyerekekhez nagyon ért. Van 2 fiatalabb testvére, egy ikertestvére és egy nővére. A szülei már korábban meghaltak ezért ő gondoskodik róluk a nővérével. Ezért is dolgozik nálunk. Alaszkából költöztek ide.-hogy ez mennyit bír beszélni.- Na, akkor, most akinek mondom a nevét, az álljon fel. 
 
 

Angela elment ki a névsorért mivel kint felejtette. Végre egy ki csönd. Hála istennek. A gyerekek csöndben és türelmesen várták, amíg visszajön. 
 
 

-Nos, akkor itt is vagyok.-kezdte. -Bella! Ő itt: Jacob, Elisabeth, Lily, Peter, Krisztiana… és végül Anthony.- Anthony. Már itt is a múltam kísért. Ez nem lehet igaz. Ez Edward második keresztneve. Miért nem tudom már végre elfelejteni. - Akkor hát most magatokra is hagylak benneteket, hogy megismerkedjetek egymással. –mondta Angela majd sarkon fordult és elment. 
 
 

Nagyon jól ment minden. A gyerekek is tündériek bár nem mindegyik tudja eldönteni, hogy, tegezzen e vagy sem. Egy idő után majd biztos megszokják. Még új nekik ez a helyzet. De ahogy mondani szokták: türelem rózsát terem. Töprengésemből egy kislány hangja ébresztett fel.

- Ms. White! Kimehetek a mosdóba? - kérdezte. 

- Kössünk alkut. Ha mostantól tegezel, akkor kimehetsz. – szabtam meg a feltételeket. Rámosolyogtam a lányra ő meg vissza. 

- Rendben. Akkor Bella kimehetek a mosdóba? 

- Így már mindjárt más. Na, futás. 
 
 

§*§*§*§ 
 
 

Már két nap telt el. De gyorsan repül az idő. Ma van szerda tehát holnapra itt is vannak a gyerekeim. De jó lesz nekem. Pedig milyen jó csönd volt. A mai nap viszont kicsit sem ment zökkenőmentesen. Sőt borzalmas volt. Katasztrófa. Az egész olyan dél fele kezdődhetett. Nyugodtan ülök és nézem a gyerekeket, ahogy játszanak kint az udvaron. Egyszer csak Angela áll oda elém.   
 
 

 – Bella! Velem tudnál jönni egy pár percre? Anthony rosszul lett. És szerintem még lázas is. Haza kellene vinned. Senki nem veszi fel náluk a telefont. Addig majd én, helyettesítelek. – Na, hála istennek. Remélem nem laknak messze. – Itt van a címük leírtam neked. Lehet, hogy nehezen fogsz odatalálni. Eléggé eldugott kis hely. – Elvettem tőle a cetlit, és amikor megláttam, hogy melyik cím áll a papíron, kis híján szívrohamot kaptam. Ez nem lehet igaz. Mondja valaki hogy az csak egy rossz vicc! Csak nekem lehet ilyen pechem.  

- Angela! Mond, hogy nem Cullen Anthony vezetékneve! – Mennyi az esélye annak, hogy ugyanabba a városba élünk? Kismilliárd esős, borongós hely van még  és nekik pont ide kellett visszajönniük?  

- Márpedig az! Miért? Mi a baj Bella? Most még sápadtabb lettél, mint szoktál. – Naná hogy az lettem. Ha tudná, amit én akkor ő is így nézne ki. – Jól vagy?  

- Persze! Csak egy kicsit meglepődtem. Ismerem a családot! – Várjunk csak! Ők vámpírok. De akkor Anthony viszont félvér. Biztos örökbe fogadták.  És éppen hat éves. Na, az nem lehet. Lehet, hogy épp most van abba a szakaszba, amikor a szervezete befogadja a vámpír énét? De hát ezt Carlislénak fel kellett volna ismernie. Ilyen szerencsém is csak nekem lehet. – Idehívnád Anthonyt? Mert akkor hazavinném. Könnyen oda fogok találni. Nem messze lakunk mi is. Ha meg nincs otthon senki, akkor megnézem a korházba az apját. Ha jól tudom, ott dolgozik ugye?  

– Igen. Ott dolgozik. Máris idehívom. – mondta és már el is ment. Nemsokára Anthonyval a kezében tért vissza. – Itt is vagyok. – Miközben átvettem tőle belenéztem Anthony szemébe és elborzadva láttam, hogy az fekete. Tehát igazam volt. Ez is az egyik jele annak. – Bella. Szerintem neked már nem is kell visszajönnöd. El fog tartani egy darabig.  

- Rendben Angela. Na, akkor indulás. – Összeszedtem a holmimat és beültettem Anthonyt a kocsiba. Aggódva figyeltem minden mozdulatát. – Jól vagy Anthony? Nem fázol?  

- Nem köszönöm! Kérdezhetek valamit? – Bólintottam egyet. - Miért ilyen hideg a kezed? – mintha ne tudná azt magától is.  

- Tudod te azt nagyon jól.   

- Vámpír vagy te is igaz? Mint a nagyiék. – milyen kis ártatlan.  

- Had találjam ki. Az hogy Carlisle és Esme a szüleid az csak egy fedő sztori. Téged is örökbe fogadtak, de a szüleid Rosalie és Emmett. Eltaláltam?  

- Honnét tudod a nevüket? – Most nagyon meglepődött. – Ismered őket?  

- Ez egy nagyon hosszú  és bonyolult történet. Majd egyszer, ha nagyobb leszel, kérd meg őket, hogy meséljék el. – a hangomból érezni lehetett a szomorúságot. Anthony hozzámért és láthatóan nagyon elcsodálkozott valamin.  

- Nem hat rád a képességem. – hát persze hogy nem.  

- Meglepődtél ugye? Ez az én képességem. Ha akarom, egy fajta pajzs jön létre körülöttem. 

– Anya és apa mesélt nekem egy olyan lányról, akire soha nem hatottak a képességek annak ellenére, hogy ember volt. Edward bácsi állandóan szomorú miatta, mert nagyon régen szerelmes volt belé, de el kellett hagynia, mert nem akarta bántani. – hát persze. Nem voltam neki elég jó. Még a gyereknek is hazudik.  

- Szerintem a múltat nem kéne felhánytorgatni többé. Elég probléma nekem a jelen is. – hoppá. Lehet, hogy elszóltam egy kicsit magam.  

- Miért? Most épp olyan szomorú  képet vágsz, mint Edward. – Hanyagoljuk már ezt a témát.  

- Mit szólnál, ha nem Edwardról cseverésznénk, hm? Mert én nagyon boldog lennék.  

- Rendben. Valahonnan nagyon ismerős vagy nekem. De honnan? – lenne egy tippem. Csak nehogy neki is eszébe jusson. – Megvan! – épp ettől féltem. – Láttalak egy képen Alice szobájában.    

- Az ki van zárva! –  próbáltam tiltakozni. Nem sok sikerrel. – Összekeversz valakivel.  

- Biztos, hogy nem. Szóval ki vagy te? – milyen kis okos. – Ki vele!  

- Egy valamit jól jegyezz meg. Az a lány, akit a képen láttál nincs többé! Világos? És ha már mindenáron tudni akarod, akkor az a lány akiről Emmették meséltek, aki a fényképen van, és aki most éppen téged próbál hazajuttatni egy és ugyanaz. Így már érthető? – szegénykém erre aztán tényleg nem számított. – És ha bárkinek is elmered mondani a családból hogy én élek, ráadásul itt lakok a környéken akkor nem állok jó magamért!  

- A nagyi sokat szokott rólad mesélni. – hogy mi? Énrólam. De arról volt szó, hogy elfelejtenek? – Nagyon fog örülni, hogy újra láthat.  

- Hogy micsoda? – tényleg el is felejtettem, hogy muszáj lesz vele összefutnom.  

- Kénytelen leszel vele összefutni. – hallottam, ahogy a hangja egyre kimerültem így gyorsabb tempóra kapcsoltam. Csak el ne ájuljon.  

- Tarts ki, mindjárt otthon vagyunk. – felelőtlenség volt most oviba engedni őt. 
 
 

Szegénykémnek már biztos, hogy vagy 38 fokos láza volt. Ez így nagyon nem jó. Még gyorsabban száguldottam hogy odaérjek. Amikor azonban elértem a házat elfogott a pánik. Vajon mit fog majd szólni Esme? Biztos nagyon meglepődik. De ezen nem tudtam tovább gondolkozni, mert már oda is értem. Nagy levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból. Anthonyt egyelőre még a kocsiba hagytam- Elindultam fel a lépcsőn és becsöngettem. Egy másodperc múlva nyílt is az ajtó és Esme csodálkozó arcával találtam magam szembe. Alig hitt a szemének.  
 
 

- Bella? – kérdezte fojtott hangon. – El sem hiszem. Tényleg te vagy az?  

- Igen Esme és vagyok az. – a következő pillanatban Esme már a karjába is zárt. Én pedig boldogan viszonoztam az ölelést. Hogy hiányzott ez már.  

- De hát hogy kerülsz te ide? Hiszen ez lehetetlen. Te is vámpír lettél. – micsoda remek megállapítás.  

- Nem önszántamból jöttem. – mondtam neki. – Az óvodában dolgozok. Anthony rosszul lett. És haza kellett hoznom. Szerintem hívd fel Carlisle-t. Jobban jársz. Anthonynál is elkezdődött. Nem lett volna szabad ma elengednetek itthonról. 
 
 

Ő pedig azonnal rohant a telefonér én pedig elindultam a kocsimhoz és bevittem Anthonyt a házba. Esme addigra már végzett a telefonálással. Ha ember lett volna most egészen biztos, hogy szívrohamot kap.