Hideg, de mégis meleg karokban ébredtem. De éreztem hogy ez nem Rosalié. 
Csak nem ő az? 
 
 
-Bocsáss meg, kérlek!-suttogta az ismerős hang a fülembe 
- Miért hagytál itt? Miért mentél el? Olyan rossz volt nélküled. Elképzelni sem tudod mennyire. –borultam a karjaiba miközben a könnyeimmel küszködtem 
- Igazad volt…nem kellett volna ugyanazt a hibát még egyszer elkövetnem. Nagyon sajnálom,hidd el. És ha már nem szeretsz megértem. Ez..ez egy megbocsájthatatlan hiba volt részemről. De kérdezhetek valamit? Hogy küldtél nekem üzenetet?-kérdezte Edward szomorkásan 
- Még jó hogy szeretlek..hogy gondolhatsz ilyen butaságot?! Amúgy Rosalie rájött hogy gondolatküldés a képessége, de légyszives ezt ne áruld el senkinek. Szeretné ha titokban maradna. De tényleg olyan rossz volt nélküled..hol voltál?-kérdeztem majd adtam egy puszit az arcára. 
- A Volturihoz akartam menni. Akkor kaptam meg az üzenetet mikor a nagy ajtójukban álltam. Hirtelen átgondoltam az egészet és rájöttem hogy tényleg hülyeség amit csinálok. Nem akarom tönkretenni az életedet. És tiszta szívből szeretlek . 
- Én is szeretlek. És nem akarlak mégegyszer elveszíteni.De nincs elfelejtve. Harmadjára már nem követheted el ugyanazt a hibát. –mondtam pityeregve majd nyomott egy puszit a homlokomra 
- Bella? Hogyvan?-kérdezte 
- Hát..megtámadott és Alicék elvitték a Denali-klánhoz. Szerinted meglátogathatom?Már nagyon hiányzik.-majd legördült egy könnycsepp az arcomon 
- Hát.. szerintem megnézhetjük őket!-mondta Edward elgondolkozva 
 
Én azthiszem anyu már nem fog bántani. És én vagyok a hibás a történtekért. De remélem minden rendben van vele. ÓÓH aligvárom hogy elinduljunk. Irány Anyu! 
 
- A többiek tudják hogy visszajöttél? 
- Nem… te voltál az első. Azt hiszem üdvözölni kéne őket.- majd ahogy kimondta elkezdtem hívni Roset és a többieket 
- Oké! Rose..rose gyere!!Itthon van Edward!Emmett!!Esme! Carlisle!Gyertek! –elhelyezkedtem Edward ölelésében és vártam hogy ideérjenek! 
 
- Ó De örülök hogy hazajöttél öcsi! Hiányoztál! –mondta Rose és Emmett de emmett adott neki egy kis vállbabokszolást is! 
- Ó fiam. Mért mentél el? Azt hittem sohasem látlak viszont! 
- Tudtam hogy vissszajössz- mondta Carlisle az ajtófélfának dőlve mosolyogva 
 
Mikor végevolt a nagy üdvözlésnek elkezdtem a mondanivalóm. 
 
- Tudjátok arra gondoltunk hogy meglátogatnánk Anyáékat! Megengeditek?-kérdeztem lelkesedve az ügyért remélve hogy igent mondanak 
- Hát persze…tudjuk milyen fontos az anya-lánya szeretet- mondta Esme 
 
Egy kis szomorúságot véltem felfedezni Rose arcán. Láttam hogy „sír”. 
Muszáj kinyomoznom mi van vele. Addig nem megyek el. 
 
Miután kimentek a többiek bementem Rose szobájába. Láttam hogy még mindig sír. Odaültem mellé az ágyra. 
- Mi a baj? kérdeztem és csendesen átöleltem. 
- Mikor Esme az anya-lánya szeretetről beszélt akkor arra gondoltam hogy mi lenne ha nekem is lenne egy gyönyörű kisbabám. Szeretnék magamnak egy gyönyörű kislányt. De ez vámpírként sohasem adathat meg nekem. 
- Ne félj. Majd kitalálunk valamit. Nekünk semmi sem lehetetlen. Együtt mindent megoldunk. Ne aggódj neked is lesz kislányod ha rajtam múlik! 
- Biztos? –kérdezte még mindig szomorúan 
- Hát persze! Elkísérsz minket?-kérdeztem 
- Szívesen. Legalább elterelődik a figyelmem a kisbabámról. 
 
 
Két nap múlva el is indultunk Anyuékhoz.