(Bella szemszöge) 

Reggel az óracsörgésre keltem. Kikászálódtam az ágyból, fölvettem a köntösömet, és elindultam a gardróbom felé. Kinyitottam az ablakot. Novemberhez képest jó  idő volt. Fölhúztam egy egyszerű farmert és egy piros háromnegyedes ujjú fölsőt. Rá egy fehér cipzáras fölsőt és mentem is le. Megcsináltam Ash tízóraiját, kiraktam a nappaliban a fotelre a ruháját. Kerestem egy müzli szeletet a szekrényben. Kimentem az előszobába. Belebújtam a sportcipőbe, levettem a mellényemet a fogasról. Fölkaptam a kulcsom a komódról és elindultam a garázs felé. Beültem a Mercedes-embe. Beindítottam a motort és kihajtottam. Balra fordultam és a főút felé hajtottam, majd ráfordultam a főútra. Nemsokára elértem az elágazást és balra fordultam Forks irányába. Kilencvennel mentem. Fél óra múlva a kórházhoz értem. Kiszálltam a kocsiból. Kivettem a táskáimat. Lezártam az autót, a kulcsot a táskámba süllyesztettem. Bementem az épületbe. Megálltam a recepciónál.

• Jó reggelt Dr. Black. – köszöntött Emma
• Jó reggelt. Van nekem valamije? – kérdeztem tőle.
• Nem nincs. Még nem jött a posta.
• Ha megjött a posta és jött nekem valami, akkor föltelefonálna nekem? – kérdeztem.
• Persze Dr. Black.
• Köszönöm. – mondtam és a kantin felé vettem az irányt.
• Jó reggelt Dr. Black. A szokásosat? – kérdezte a büfés.
• Magának is Amanda. Igen köszönöm. – adtam le a rendelést. Gyorsan elkészült a kávém.
• Köszönöm. – mondtam egy mosoly kíséretében.
• Egészségére doktornő. További szép napot.
• Magának is.

A lift felé indultam. Az pont akkor ért le. Beszálltam és megnyomtam a négyes gombot. Közben azon gondolkoztam, hogy ki lehet bent. Mert Emma nem adott kulcsot. Megérkezett a lift. Kiszálltam és elindultam egyenesen. A hatodik ajtónál megálltam. Benyitottam. Antony már bent volt.

      -    Szia Isabella. – köszöntött Antony

      -    Szia Antony. – köszöntem vissza, és leraktam a cuccomat az ajtótól balra lévő asztalra.

      -    És mi újság Everett-ben? – kérdezte.

      -    Semmi. És te hogy vagy? – kérdeztem miközben bevágódtam a székembe.

      -    Jól, köszi. Te?

      -    Meg vagyok. – mondtam és belekortyoltam a kávémba. – Hmm! Ez hiányzott nekem.

      -    Nem jött még a posta? – kérdezte

      -    Nem pedig ilyenkor már itt szokott lenni. Csak nem vársz valamit? – kérdeztem. Nem csak Lily-t viselte meg Antony és Katherine válása. Antony-t is megviselte.

      -    De. Huhú! Hétfő van. November második hétfője.

      -    Ma jön a pszichomagazin nem? – érdeklődtem.

Egy biccentést kaptam válaszul. Közben kipakoltam az aktákat a táskámból. Közben betoppan Helena és Adam. Ekkor megcsörrent a vezetékes telefon.

• Halló? – szóltam bele
• Jó napot Dr. Black. Megjött a posta. – mondta a recepciós. Ránéztem az órára. Még volt negyed óra nyolcig.
• Rögtön megyek. Köszönöm. – és letettem. – Megjött a posta. Hozzam föl valakiét? – kérdeztem.
• Az enyémet fölhoznád? – kérdezte Antony.
• Persze. – mondtam és kiléptem az irodából.

Elindultam a lift felé. Pont megállt, hogy kiszálljanak belőle. Én pedig beléptem. Láttam, hogy világít a F gomb. Rajtam kívül még egy orvos volt bent. Épp egy beteg leletét tanulmányozta. Túlságosan ismerős volt. Remélem, hogy nem ő.

• Bella, tényleg te vagy az? – na, puff. Ki más lehetett volna, mint Dr. Carlisle Cullen az exem apja.
• Igen én. – mondtam és felé fordultam. Barátságosan rám mosolygot, de én csak egy fagyos mosollyal viszonoztam.
• De jó, hogy láttlak. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol. Nem gondoltam volna, hogy „aktakukac” lesz belőled.
• Tévedsz Carlisle. Nem vagyok „aktakukac” – csak hogy a te szavaiddal fogalmazzak-, Milyen modortalan vagyok. Még be sem mutatkoztam. Dr. Isabella Black vagyok.
• Dr.? – kérdezte meglepődve Carlisle
• Igen. Dr. Pontosabban pszichiáter. – mondtam. Láttam rajta, hogy meglepődött. Hoppá dokikám! 1-0 ide. gondoltam magamban.

És mint egy végszóra, leért a lift. Ahogy kinyílt elindultam a recepcióra. Bárcsak te tettem volna. Ez a nap nem az én napon. Ugyanis a recepciós pultnál állt. Bronz haja összekócolva. És meglátott. Arany szemeiben döbbenetet láttam.

• Dr. Black itt a postája. – mondta Emma és a kezembe adta a postát.
• Köszönöm. Dr. Montgomery postáját is fölvinném. – mondtam a recepciósnak, ügyelve, hogy ne nézzek a szemébe.
• Parancsoljon. – és ezt is kezembe adta.
• Isabella. – hallottam mögöttem Helena hangját.
• Mondjad. – fordultam meg. Edward tekintete égette a hátamat.
• Vettél már kávét? – kérdezte.
• Igen.
• Megvársz, még én is veszek. – biccentettem, jelezve, hogy igen.

Elindultam a lift felé. 

• Isabella. – kiabált utánam. Megfordultam. – Beszélhetnénk? – kérdezte. Közelebb léptem hozzá, hogy senki se hallja, hogy mit mondok.
• Nekünk nincs miről beszélnünk Edward Cullen. De ha úgy érzed, hogy mégis, akkor négy órakor várlak a kettes pszichiátriai szobában beszélgetésre. – mondtam.

Helena közeledett felém. Közben a lift is megjött. Helena-val beszálltunk a liftbe. Csöndben voltunk. Kiszálltunk a liftből és megindultunk az irodánk irányába.

• Antony itt a postád. – mondtam neki és a kezébe nyomtam.
• Köszi Isabella. – mondta
• Történt valami lent? – kérdezte Adam.
• Nem. Miért? – érdeklődtem.
• Feszültnek látszol.

Nem volt kezelésem csak kilenctől, szóval egyedül voltam az irodában. Ilyen is csak velem történhet meg. Üldöz a múltam. Miért? Muszáj volt megint Forks-ba jönniük? Kopogtatás húzott vissza a való világba.

• Szabad. – mondtam és fölálltam. Az ajtón Carlisle lépett be.
• Bella beszélhetnénk. Munka ügyben.
• Persze. De előtte tisztázzunk valamit. Engem itt mindenki Isabella-nak vagy Dr. Black-nek hív. Kérlek, te is tartsd magad ehhez. 
• Rendben Isabella. Szóval egy betegemről lenne szó.
• Foglalj helyet. – mondtam és én is leültem. – Hallgatlak.
• Nos tehát, egy kislányról van szó. Hat éves. A neve Cassandra Frile. – kezdett bele
• Mi történt vele?
• Beleesett egy medencébe és eltört a karja.
• Milyen pszichézés következményei lettek? – kérdeztem
• Fél a víztől, de olyan szinten, hogy nem iszik, nem fürdik és még hasonlók. – kezdte sorolni.
• Tehát magas fokú víziszony. – diagnosztizáltam. – Várj. Azt mondtad, hogy beleesett egy medencébe. De akkor, hogy tört el a karja?
• Nem volt benne víz.
• Értem. Viszont így nehezen alakulhatott ki víziszony. Szerintem már régebben is víziszonya volt, csak eddig elnyomta magában. De a sokk kihozta belőle. A szüleivel beszéltél? – kérdeztem
• Igen. Mondtam nekik, hogy keressenek egy pszichológust. Ajánlhatlak téged? – kérdezte.
• Nem az én szakterületem a gyermekpszichológia. Inkább Dr. Adam Senter lenne alkalmas. Adok egy névjegykártyát. – mondtam és odamentem Adam asztalához és elvettem egy névjegykártyát. Visszamentem és odaadtam Carlisle-nak.
• Van még időd? Szeretnék veled beszélni.
• Van még egy fél órám. – mondtam és visszaültem a székembe.
• Láttam, hogy beszéltél Edward-dal. – tehát innen fúj a szél.
• Az túlzás. De mondtam neki, hogy ha szeretne velem beszélni, akkor, négykor végzem.
• Nekem mennem kell. Örülök, hogy beszéltünk. Köszönöm a segítségedet. Szia, Be vagyis Isabella.
• Szerbusz Carlisle.

Megvártam még kimegy. Én pedig összeszedtem a dolgaimat a kezelésre. Elindultam a kettes szoba irányába. Bent Frank Detrony ült, aki depresszióba süllyedt mikor a felesége beadta a válókeresetet. Ez volt az én asztalom. A válás, szakítás, egy szerettünk elvesztése. Frank kezelése egy órás volt. Utána visszamentem. Leraktam az asztalomra a Detrony akták és megkerestem a Zeils akták és mentem vissza. Bent Diana Zeils ült. Ő a bátya elvesztése miatt került hozzám. Vele is egy órát töltöttem. Ekkor már tizenegy óra volt. Tehát délelőtt már nem lesz több betegem. Negyed óra múlva megyek haza. Bementem az irodába. Körbenéztem a kollágimon. Itt van Dr. Antony Montgomery. Antony a csapat férfi komolysága Családpszichiáter. Mondjuk, az ő családja is tönkre ment. Erre szokták mondani, hogy: aki nem tudja, az tanítja. Ebben az esetben tanácsolja. Mi lenne velünk Dr. Adam Senter nélkül. Adam viselkedést néha egy kamasz is megirigyelhetné. A csapat legkomolytalanabb tagja.  Ő Gyermek pszichiáter. Igaz még nincs gyereke, de szerintem két éven belül Adam-ből büszke apuka lesz. Most vőlegény. Három hónap múlva lesz az esküvője. Ne feledkezzünk meg Dr. Helena Gwire-ról sokkpszichiáterről. Helena is komolytalan, akárcsak Adam. Bár Helena tud komoly is lenni. És ugye itt vagyok én, Dr. Isabella Black. Az én területem a kapcsolatok vége. Ezen a téren van tapasztalatom. Én vagyok a csapat női komolysága. Na de én megyek, mert még ebédelni is szeretnék.

• Na, én megyek. Sziasztok. – mondtam és a lift felé mentem. Gyorsan beszálltam. Leértem, és elindultam a kijárat felé.
• Ha valaki keres ebédelni, vagyok. Egy órára itt leszek. – mondtam Emmának.
• Rendben Dr. Black.

Kimentem a parkolóba. Beültem a kocsimba és a gázra léptem. Húsz perc múlva otthon voltam. Nem álltam be a garázsba csak megálltam a kocsi feljárón.  Az ajtó be volt zárva. Megkerestem a kulcsomat. Kinyitottam az ajtót. Bent csöndvolt. A komódon egy cetlit találtam.

Elmentünk az üzletbe. Délután jövünk.

Szeretlek. Jacob. 

Gyorsan megebédeltem, és már indultam is vissza.  Hamar beértem. Ahogy betettem a lában megcsörrent a telefonom. Nathalie hívott, hogy nem tudd jönni. Pazar, van egy szabad órám.

Közben azon gondolkoztam, hogy Edward el-e fog jönni délután. Biztos. Nem fogja kihagyni az alkalmat, hogy kimagyarázza magát. De engem nem fog érdekelni. A gondolkozással eltelt egy óra. Két órától kezelés volt. Megkerestem Peltane aktát és átmentem a kettes szobába. Bent Billy Peltane várt. Az édesanyja elvesztése nagyon megviselte. Miután Billy elment és visszamentem. Az órára néztem. Már három óra volt. Mikor beértem a kettesbe Jemina Holms már bent volt. Ő is úgy járt, mint én. Az ő barátja is lelépett. Szegény, teljesen összetört. Jemina volt mára az utolsó. Négy óra volt. Összeszedtem a holmimat, de nem vittem magammal.

• Isabella, van még ma beteged? – kérdezte Adam.
• Így is fogalmazhatunk. – válaszoltam.

Elindultam ismét a kettes felé. Mikor beértem még nem volt bent. Ránéztem az órámra. Még van egy perc négyig. Ahogy a nagy mutató a tizenkettesre ért, kopogtak.

• Szabad! – szóltam ki és kifújtam a levegőt. Belépett. Sima fekete farmer volt rajta fekete inggel.
• Szia, Bella! – köszöntött.
• Isabella. – javítottam ki – és szerbusz, Edward.
• Sosem szeretted, ha így hívnak. – idézte fel a múltat.
• Az már régen volt. – mondtam és leültem az egyik székre. – Foglalj helyett!
• Kösz. – és leült.
• Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem és a bal kezemet föltettem az asztalra. Láttam rajta, hogy meglepődött.
• Férjnél vagy? – kérdezte.
• Igen.
• Figyelj, én tudom, hogy te most gyűlölsz, de én csak a te érdekedben tettem, amit tettem. Várj, ha nem vagy vámpír, akkor, hogy, hogy még csak húsznak nézel ki.
• Egyszerű. Nem vámpír, hanem valami rosszabb. Gondolj csak bele. Én ULEY vagyok.
• Az nem lehet. – hüledezett.
• De lehet. A gyűlölet, amit irántad éreztem, kihozta belőlem. És mielőtt megkérdeznéd nem. Már öt éve nem vagyok alakváltó.
• Hihetetlen. – mondta. – Teljesen megváltoztál. Aki velem szemben ül az nem az a Bella, akit én itt hagytam.
• Még mindig Isabella. Az a Bella, akit te itt hagytál nem létezik. Az a Bella lelkileg összetört a bátya és egy barátja segítségével összekaparta megát. Vérfarkas lett belőle. Eleinte utálta, de elfogadta. Végülis ez hozta el neki az igaz szerelmet. Majd pszichiáternek tanult. Volt egy tökéletes esküvője. Öt éve nem alakváltó. Van egy négyéves tüneményes kislánya. Mi hiányzik a meséből? – kérdeztem kissé cinikusan.
• Én. – kockáztatta meg.
• Pontosan. Igazából meg kellene köszönöm neked, hogy ezt tetted velem. Mert miután ti eltüntetek, összetörtem. Tudod, hogy amikor még együtt voltunk akkor sokat veszekedtem Sam-mel. De miután itt hagytál nem is beszéltem vele. Nem sok kellett volna. hogy utánad menjen. Ha nem állítom le, addig nem maradt volna nyugton, amíg darabokban nem lát.
• Tudom, hogy mindenért engem hibáztatsz, meg is van rá az okod. – mondta
• Végülis ami nem öl meg az megerősít nem? – kérdeztem. - Tudod mit tettél velem?
• Nem, de úgy is a fejemhez fogod vágni. – mondta
• Egy idegroncsot csináltál belőlem. Három hónapig nem beszéltem senkivel. Álmomban sikítoztam. Utáltalak. És mint már mondtam ez kihozta belőlem a vérfarkast. Miután ti elmentetek tizennégy hét múlva átváltoztam. Szerinted? Az egész életem romokban hevert. – vágtam a fejéhez.
• Én, megértelek, de nekem sem volt könnyű. Tudod hányszor fordult meg a fejemben, hogy visszajöjjek?
• Jobb, hogy nem tetted. – mondtam neki. Erre megszólalt a telefonom. Nem néztem meg, hogy ki hív.
• Dr. Isabella Black. – szóltam bele. A hangom zaklatott volt.
• Szia, szívem. Figyelj, el tudsz értünk jönni a bolthoz? – kérdezte férjem.
• Persze. Tíz perc és ott vagyok. Szia. – mondtam és leraktam.
• Nekem ennyi időm volt mára. Az életemnek azt a fejezetét lezártam. Nekem családom van. És a családomnak szüksége van rám. És, hogy ha most nem haragszol, akkor én megyek. – és kimentem.

Elindultam a lifthez. Megnyomtam a hívás gombot. Gyorsan odaért. Beszálltam és megnyomtam a földszint gombot. Amint leért már mentem is.

• Viszlát, Dr. Black. – köszönt el Emma
• Viszlát, Emma.

Siettem a bolthoz. Kimentem a parkolóba. Beszálltam a BMW-be. Nem hajtottam gyorsan, mégis hamar odaértem. Nem szálltam ki csak dudáltam. Nemsokára megjelent Jake és Ash. A kislányunkat berakta a gyerekülésbe, ő pedig az anyósülésre ült.

• Szia, anya. – köszönt Ash
• Szia, Bella. – üdvözölt Jake.
• Sziasztok. – mondtam. A hangom még mindig zaklatott volt.
• Valami baj van? – kérdezte szerelmem.
• Baj? Enyhe kifejezés. – mondtam miközben elindultam a La Push felé. -  Üldöz a múltam. Amúgy semmi.
• Mire gondolsz? – jött a következő kérdés.
• Inkább kire, vagyis inkább kikre. – mondtam neki, hátha leesik
• Nem. Az nem lehet. – hüledezett.
• De lehet. Beszéltem is velük. – mondtam
• Te tudod. De nem szeretnélek megint olyan állapotban látni. – jelentette ki.
• Oké. Viszont nekem beszélnem kell Sam-mel.
• Én is megyek. – mondta Ash.
• Ashley minek szeretnél jönni? David-nek edzése van Samanta pedig már alszik.
• Akkor nem megyek. – mondta letörten.

Gyorsan hazaértünk. Beálltam a garázsba. Kiszálltunk, Jake és Ashley bementek és pedig kivettem a táskámat és elindultam a bátyámék felé gyalog. Hamar odaértem. Csöngettem. Sam nyitott ajtót.

• Szia! Valami baj van? Zaklatottnak tűnsz. – kérdezte. Néha engem is úgy kezelt mintha a lánya lennék.
• Szia. Beszélhetnénk? Négyszemközt. – kértem.
• Persze. Bejössz vagy sétáljunk egyet? – kérdezte.
• Sétáljunk.
• Rögtön jövök. – mondta. Bement szólt Emilynek, hogy elmegy. Fölkapta a kabátját és jött.
• Mehetünk.