És innen jön, amit én írtam. 
 
 

A temetésen. Temetés. Halál. Bella halála. Az én halálom. A szerelmünk halála.

Nem lehet. Nem halhatott meg! Olyan világ nincs, amiben ő nem létezik.

Csak meredten bámultam magam elé.

Vége. Meghalt. Halál.

Már tudtam az információt, de az agyam még nem fogta fel. Nem tudtam elhinni, hogy Bella, az én Bellám meghalt. Megölte magát. Leugrott egy szikláról.

De hát miért csinálta? Megígérte, hogy nem fogja! Megígérte, hogy vigyáz magára, úgy ahogy nekem kellett volna. Persze nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege.

Halál. Miért ilyen ez a szó? Mintha tőrt döfnének nem dobogó a szívembe. Halál. Megforgatják a tőrt. Bella halála. Kitépik a tőrt, vele együtt a szívemet, a szerelmemet, a józan eszemet.

Nem tudom, mikor terültem el a földön. Arra eszméltem, hogy ott fekszem érzéketlenül a poros padláson. Én is meghaltam.

A világ fokozatosan szűnt meg körülöttem. Először eltűntek a hangok, majd a színek, az illatok, a fény, a sötétség. Nem maradt semmi.

Halál. Mi a halál? Az embereknek lehetőség egy jobb életre. Az örök boldogságra. A halál csak egy pillanat, aztán már semmi sem fáj. Egy embernek.

Na de egy vámpírnak? Neki mi a halál? Nekem mi a halál? Megváltás? Kizárt. Engem nem lehet megváltani. Nincs az a vér, ami tisztára mosná az én bűneimet. Kínszenvedés? Ezt se tudtam elképzelni. Ennél nagyobb gyötrődés nincs.

Feküdtem, és bámultam a lyukas tetőt a fejem felett. Nem pislogtam, nem lélegeztem. Létezésember először igazán üresnek éreztem magam. Halottnak.

A por lassan leszállt, beterítve engem is. A szememen egyre vastagabb felhő keletkezett, zavarta a látásom. Zavarnia kellett volna. A tetőnek, az égnek mögötte, és mindennek el kellett volna homályosodnia. De én azokat már régen nem láttam.

A szemem előtt csak Bella arca lebegett.