/Alice/ 

„ – Rosalie! Rose, hallasz? Ébredj, Rose!

Emmett térdelt a nővérem mellett, aki az ágyukon feküdt. Szőke haja meg-megcsillant a bágyadt napsugárban. Arca élettelen volt, békés. Olyan, amit napközben sosem lehet látni rajta. Szempillái meg sem rebbentek Em szólongatására.”

Elég érdekes látomásom volt. És a női megérzésem rosszat sugall. Nem lesz ennek jó vége! Valami baj van Rose körül. Olyan misztikum, ami bántalmazni akarja! Ettől megfájdult a fejem… 

De mi is volt ez a látomás?

Tegyük rendbe a dolgokat. Mit láttam?

• Rosalie-t, és mellette Emmettet.
• Rose egy ágyban feküdt, a szeme le volt csukva.
• Emmett kétségbeesett volt.
• Carlisle nem volt velük.

Te jó ég, ha Em kétségbe volt esve, akkor óriási a baj. Rosalie meg lehunyt szemmel fekszik egy ágyon? Mi a ...?

Megpróbáltam többet megtudni a jövőjükről. Erősen koncentráltam, de semmi. Illetve nem semmi, mert halk susmorgást hallottam. Se kép, se motívum, vagy valami, ami alapján elindulhatnék. Csak suttogás, de olyan, mintha egy fal túloldaláról hallgatóznék. Megpróbáltam a hangokra fókuszálni. Sikerült egy szopránt, és két tenort kivennem belőle. De semmi egyéb. Nem értettem meg beszédüket, így csak a sötétben tapogatózhatok.

– Minden rendben? – tette a vállamra a kezét Esme. Kinyitottam a szemem, és nézegettem az előttem elterülő tájat. A kocsi felgyorsított, így még jobban elmosódott a környék. Házak, aztán vörös semmi. Barna homok, sziklák, de lakott területnek nyoma sincs.

Esme vezetett, mert én a jövőt akartam kémlelni, és a kettőt egyszerre elég nehéz, még nekem is. Igazából én akartam vezetni, de addig nyaggatott, míg beláttam, hogy egyszerre nekem is sok lesz, és valamelyik dolgot nem fogom pontosan csinálni. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Épp eleget hibáztunk eddig, de most Jazz élete a tét.

Megráztam a fejem.

– Beszélnem kell Carlisle-al. – mondtam, és már kerestem a mobilom. A gyorshívóba benyomtam a 3-as gombot. A családban mindenki a gyorshívót használja, és nem is vagyunk olyan sokan, hogy ne lehessen. Hármas fontosságú személy, akivel telefonon is szoktam beszélni az Carlisle.

Lomhán tárcsázta a számot, szinte éreztem, ahogy beméri a számot. Aztán a csöngött, csöngött és csöngött.

De a vonal túloldalán egy nő  szólalt meg.

– A hívott szám jelenleg nem elérhető… - és még csiripelte volna a rögzítőre felmondott szöveget, csakhogy én lecsaptam.

Ilyen nincs! Carlisle nem veszi fel a telefont? Ráadásul, ha családtag hívja?

Mi a fene történhetett?

– Valami baj van? – nézett rám Esme. – Mi történt, Alice?

– Ahh, csak a rögzítő vette fel! Hol a fenében lehet? Jajj, istenem pont most nem elérhető? A villám vágjon bele, ebbe a mobilba is! – morogtam. De már hívtam is Emmettet. Ő csak fölveszi. Láttam, otthon vannak! Ha nem, én tömeggyilkosságot fogok rendezni, ha hazaértünk. Még Jasper sem állíthat meg! És a fülükre ragasztom a telefont!

– Halló? – hallottam meg bátyám kókadt hangját a harmadik csöngés után.

– Emmett! – sikoltottam, hogy végre sikerült elérni őt. Az a három csöngés is végtelenül hosszúnak tűnt. A kocsi óráját kezdtem nézni miközben eldaráltam Emmettnek a mondandóm. – Figyelj! Mi történt Carlisle-al? Nem veszi fel a telefonját, és nem tudom elérni. Remélem, tudsz róla valamit, mert eléggé felhúzott. Na, mindegy. Mi van Roslie-val? Miért van lehunyva a szeme? Tudni akarok mindent!

– Hé-hé! Nyugi, hugi! Nem hajt a tatár, nem fog senki sem megenni. Carlisle elment a kórházba, aztán beleássa magát a keresgélésbe! Előkereste az összes orvosismerősének a telefonszámát, és azokat hívogatja.

– Miért? – bukott ki belőlem a következő kérdés.

– Hát… Ezt nem telefonba kéne! – visszakozott Em.

– Emmett Cullen! Most azonnal megmondod, mi van Rosalie-val! – ordítottam.

De olyan történt, amire sosem számítottam volna egy telefonbeszélgetés közben.

Rosalie sikítása szakította félbe Emmett hablatyolását.

– Emmett, nem érdekel, hogy telefonba való-e! Azonnal megmondod, hogy mi van a nővéremmel! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Megadóan sóhajtott.

– Hát, izé… összefutottunk Rose egyik régi ismerősével, nem tudok ki, és honnan, de ismerte. Nem volt valami kedves a csaj… Rosie feldúlt volt, aztán mikor hazajöttünk…. Hát, ömm, nem is tudom…

- Emmett bökd már ki! – buzdítottam.

– Biztos, hogy kíváncsi vagy a hálószobatitkainkra? – kérdezte kételkedve.

– Oh, hát inkább kímélj meg a szaftos részletektől, ha lehet. – motyogtam, és egy kicsit elszégyelltem magam.

– Tehát, mondjuk úgy, hogy kellemesen töltöttük a délutánt. – Külön megnyomta a kellemesen szócskát. - Aztán mintha kiütötték volna. Nem válaszolt, ilyesmi. Azóta semmi. Nem mond semmit, nem csinál semmit. Még a vásárlást is felajánlottam neki, de semmi változás.

Egy vízió töltötte be a fejemet. Emmett egy papírt olvasott, és Rose keze ökölbe szorult, aztán  újból kinyílt.

A látomás már tova is tűnt, így nem volt sok teendőm.

– Emmett, van valami Rose kezében? Papír, vagy valami hasonló. – kérdeztem sietősen.

– Öööö… de! Egy papírkát szorongat. Kiveszem a kezéből…. – hallottam a papír sercegését, ahogy kinyitotta, és szinte láttam, hogy olvassa. Még véletlenül se hangosan.

Aztán a vészjósló csönd. Egyetlen lélegzetvételt sem hallottam, és Emmett sem zörgött már.

Bennem egyre feljebb és feljebb ment a pumpa, és akár ölni is tudtam volna. Nem lehet igaz, hogy nem olvassa fel hangosan! És már rég befejezte a levelet! Tuti biztos! Csak idegeltem magam, egyre és egyre jobban kezdtem kiakadni. Ha ember lennél, most rákvörösen festene az egész arcom, és a kezem is remegne.

Azon gondolkodtam, talán kivágom az ablakon a telefont, ki a prérire, nem is nézném merre ment. Vidáman fütyörészve száguldanánk tovább az országúton, és minden problémám hirtelen magától megoldódna.

Hirtelen dúdolászni lett kedvem. Elképzeltem egy rétet tele pipacsokkal, és mezei virágokkal. Kezemben piknik kosár, szép piros-fehér kockás terítő. Fejem piros kendő, és dúdolva szökkennék egyik lábamról a másikra. Ugrálnék egy sort, mire megtalálnám pontosan a rét közepét, ott leteríteném a tökéletesen négyzet alakú piros-fehér kockás terítőt. Levenném a fejemről, a piros – szintén tökéletes négyzet alakú – kendőmet. A piknikkosaramat a terítő sarkába helyezném, egyforma távolságra a két szélétől. Leheverednék a terítőre egyenesen, egyvonalban a kockákkal, és a kosárral párhuzamosan. Ha közém, és a kosárka közé egy óriási vonalzót tennénk, akkor éppen derékszöget zárna be.

A tökéletes világ. Ami kocka alakú,  és le lehet esni a peremeiről.

De vissza kell térnem a valóságba! Most azonnal reálisan, és logikusan kell gondolkoznom, hogy Jasper, és Rosalie, no meg Esme, és én is túléljük a mát. Megérjük a holnapot, hogy küzdhessünk.

– Emmett, jobb, ha megmondod – motyogtam a telefonba, ami még mindig néma volt. – Jobban jársz, ha én is tudok segíteni és nem csak egyedül ügyködsz!

A vonal túloldalán még egyszer felhangzott a vérfagyasztó sikoly.

Emmett megadóan sóhajtott. – Rendben van. Felolvasom.

„Cullenek, Rosalie, Emmett!

Tudom, ti nem ismertek engem, de én mindent tudok rólatok. Ja, és halkan megjegyezném, hogy nem előnyös, ha Edward mókusokat gyilkolászik Alaszkában. Visszakanyarodva hozzátok, és az ügyünkhöz. Nem vagyok őrült, és nem ok nélkül támadok neki egy ilyen klánnak, mint ti. Én az igazamat védem, és a bosszú hajt. Nem tudom, mennyit árult el Rosalie egy bizonyos Royce Kingről.”

Royce King? Hát ez meg kicsoda? Rosalie titkai… Ez nem túl bíztató, mit nem tudunk még?

„A lényeg, hogy a barátnőtök kinyírta őt. Royce egy rendes ember volt. És nem mellesleg a barátom. Szerelmem, kiválasztottam. Nem sokat mond nektek a kiválasztott szócska, mert ilyen nem sok van.”

Kiválasztott? Ez vajon mi lehet?

„Pontosan tudom, mik vagytok. Mint említettem mindent tudok rólatok. A vámpír társadalom is rétegekből áll. Az egyik réteg a Diesek. A Dies (ejtsd diész) a társadalom közepe tájékán van. Olyan erőkkel rendelkezem, mint ti. Pl.: gyorsaság, erő, stb. De én több vagyok nálatok. Mindegy, ne is fecséreljünk több szót rám, minden Diesnek van egy Noxa. A Nox a kiválasztottja. Őt védelmezi minden áron. De nem érhetünk a Noxunkhoz. Ez tiltott, mert akkor elporladna a Nox. Ő általában ember, de nagyon cikis, és szerencsétlen helyzetben állat is lehet.

Nekem Royce volt a Noxom. Nem haltam bele az elvesztésébe, de kihasználtam az adottságaimat, és a holttesténél vérbosszút esküdtem. Szegény Rosalie… Vagy inkább Emmettet sajnáljam jobban? Teljesen mindegy. De Rosalie nem fog felébredni; amíg én azt nem parancsolom neki. Nekem viszont eszem ágában sincs ilyen utasítást adni neki. Esetleg majd még beszélünk! …Vagy nem. Minden jót, illetve rosszat!