(Jasper szemszöge) 

Vadászni voltunk Alice-szel, amikor hirtelen valaki leütött. Nem is értem, hogy hogyan történt, bár volt egy sejtésem, hogy miért nem éreztem az idegen vámpír illatát. Csak egy vámpírról hallottam eddig életem során, aki ki tudja kapcsolni az érzékeimet. Méghozzá Alec, Aro egyik kis kedvence. Felkeltem, és tekintetemmel azonnal Alice-t kezdtem el keresni, de sehol nem láttam. Viszont az illatát már éreztem. Rögtön az illat irányába indultam. Hogyha egy haja szála is meggörbült a szerelmemnek, akkor egyedül fogom az egész nyavalyás királyi családot cafatokra szaggatni, és elégetni a kastélyukkal együtt.

Néhány perc alatt odaértem, ahonnan éreztem az illatot, de csak kedvesem pulóverét találtam ott. Felvettem, és egy levél pottyant ki belőle. 

Kedves, Jasper! 

Nem bántottuk Alice-t, legalábbis még. Hogyha nem is szeretnéd, hogy a szerelmednek baja essen, akkor vedd fel a köpenyt, ami a kedvesed pulóvere alatt volt, és azonnal gyere Volterrába. Ha megteszel egy szívességet nekem, akkor sértetlenül távozhattok az kastélyból, hacsak nem kívántok csatlakozni hozzánk.

Hogyha értesíted a történetről a családod bármely tagját, akkor egyszerűen megöljük Alice-t. Úgyhogy gondold meg, hogy mit csinálsz! 

Üdvözlettel: Aro Volturi 

Ui.: Elnézést a durva megoldásért, de nem hiszem, hogy máshogy el tudtuk volna csalni látogatóba Alice-t, és téged. 

Azok a nyavalyás vámpírok. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képesek voltak már megint ezt tenni. Egyszer meg akarnak ölni mindenkit a családunkból, aztán meg fogják magukat és elrabolják a feleségemet, hogy segítsek nekik. Azt sem tudom, hogy miben. Jó lenne, hogyha tanulnánk végre egy kis illemet. Egyáltalán eszükbe jutott, hogy megkérjenek? Még az is lehet, hogy segítettem volna magamtól is. Na jó, erre elég kicsi az esély, de akkor is. Mindenesetre felhívom Esmét, és azonnal indulok Volterrába, hogy kihozzam Alice-t.

• Szia, Drágám – szólt bele anyám a telefonba.
• Szia, anya. Alice-szel egy kicsit kiruccanunk a hegyekbe, úgyhogy egy pár napig nem megyünk haza. Tudod, van ott egy házunk. Olyan szép az idő most egy kis kirándulgatáshoz. Legfeljebb egy hét és jövünk – mondtam vidámságot színlelve.
• Rendben, Drágáim. Érezzétek jól magatokat – mondta lágyan.
• Köszönjük. Nemsokára hívunk – mondtam még, majd letettem.

Na, akkor most pedig irány a földi pokol. Felkaptam a köpenyt, bár testem-lelkem nem kívánta, majd futva indultam útnak Olaszországba. Néhány nap alatt oda is értem. Már alig vártam, hogy átlépjem a hatalmas vaskaput. Egyre feszültebb lettem, mert nem tudtam, hogy mi van a szerelmemmel. Amióta megismertem, nem volt távol tőlem, illetve csak a bevásárló körutak alkalmával. Nem bírok létezni sem nélküle. Ahogy beléptem a kapun Demetribe és Félixbe ütköztem.

• Á, a híres Jasper Hale – mondta Félix vigyorogva. – A cicuskád már itt van egy ideje – tette még hozzá. Legszívesebben nekiugrottam volna, de mivel szerelmem veszélyben volt, ezért inkább csak megpróbáltam elengedni a fülem mellett.
• Vezessetek a Mesteretekhez – mondtam közömbösen.
• Tényleg tud uralkodni magán a kiscsávó – folytatta Félix a heccelésemet, de Demetri leintette.
• Szüksége lesz az erejére, úgyhogy szerintem hagyd békén – mondta Demetri Félixnek. – Kövess minket – fordult újra felém. Én pedig csak bólintottam.

Végigsétáltunk a folyosókon, majd egy teremben jutottunk ki, ahol egy ember ücsörgött. Ő lehetett Gianna, akiről Alice-ék meséltek.

• Üdvözöljük, Volterrában – állt fel az asztalától, és biccentett.

Nem válaszoltam, csak bólintottam felé egy aprót. Most nincs időm az udvariaskodáshoz. Még legalább egy negyed órát kellett mennünk mindenféle alagutakban, és folyosókon, mire végre kitárták előttem a nagyterem ajtaját. Már éppen itt volt az ideje, mert kezdtem nagyon felhúzni magam.

• Á, Jasper Hale, kedves barátom – állt fel azonnal Aro. – Üdvözöllek minálunk. Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást.
• Meghívást – horkantottam fel. – Hol van a feleségem? – kérdeztem fenyegetően.
• Ne aggódj, nagyon jól érzi magát nálunk – válaszolta Aro. – De mielőtt még láthatnád… - kezdett bele, és megfogta a kezemet. Na persze, tudni akarja, hogy betartottam-e a szabályokat.
• Úgy látom, hogy tényleg nagyon félted a kis Alice-t. Egyébként tájékoztatott minket a kedvesed, hogy mikor érkezel – tette még hozzá.
• Alice magától soha nem mondta volna el nektek a látomását – csattantam fel.
• Magától nem is, de nekem elég hozzáérnem, és ez ellen nem igen tudott mit tenni – mondta Aro mézes mázosan. Hogy én mennyire utálom, ezt a kétszínű disznót.
• Látni akarom, Alice-t – mondtam ellentmondást nem tűrve.
• Te itt nem parancsolsz. Mit képzelsz magadról? – dörrent rám Caius. Ki más kezdene el azon vitatkozni, hogy miért nem porban csúszva térdelek előttük.
• Caius, kedves bátyám. A fiatalember csak aggódik – mondta Aro behízelgőn. – Hozzuk ide a vendégünket, hogy megnyugodjon, azután, pedig tájékoztatom, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy távozhassanak.
• Legyen hát – morgott Caius. – De csak azért egyezem bele, mert más nem tud segíteni.
• Félix, Alec – fordult a csatlósai felé. – Lennétek szívesek?
• Mester – hajoltak meg mindketten, majd eltűntek. Micsoda idióták. Ilyen képességekkel már rég elintézhették volna ezt az egész nyavalyás kócerájt, és szabadok lennének.

Miután Félix és Alec elhagyta a termet az egész helyiségre csend borult. Nagyon idegesített a dolog. Legszívesebb elküldtem volna Arót és családját, valami nagyon kellemetlen helyre, de nem tehettem. Így csak álltam és feszülten vártam, hogy szerelmem feltűnjön valahonnan. Néhány perccel később, végre kinyílt az ajtó, és Alice-t hozta be Alec és Félix láncokon.

• AZONNAL VEGYÉTEK LE RÓLA A LÁNCOKAT! MIRE VOLT EZ JÓ? – üvöltöttem. Hogy merészelték az én egyetlen szerelmemet bilincsbe verni, mint valami bűnözőt.
• Sajnálom, de a kis kincsed nagyon is izgága teremtés. Többször majdnem kiszabadult, ezért valahogy muszáj volt megnehezíteni a dolgát – kért elnézést Aro, már hogyha ezt bocsánatkérésnek lehetett nevezni.
• Ez még nem jogosít fel arra, hogy így bánj vele – mondtam határozottan, majd Alice mellett termettem, és magamhoz öleltem. Már amennyire a láncok, és a két felvigyázója ezt engedte. – Minden rendben lesz, Kicsim – mondtam és nyugtatóan simogatni kezdtem. Éreztem, hogy mennyire fél és feszült. – Mit akartok tőlem? – fordultam Aro felé.
• Egyszerű a kérés. Az egyik tagunk Jane Volturi mostanában nagyon is öntörvényűvé vált. Egyfolytában kínoz mindenkit a képességével. Mivel nem akarjuk megölni, ezért arra gondoltunk, hogy, mivel te értesz az érzelmekhez megpróbálhatnád kideríteni, hogy mi a baja, és akkor megoldódnának a problémáink – magyarázta Aro.
• Mi van, hogyha nem sikerült jobb belátásra bírnom? – kérdeztem kíváncsian.
• Akkor kénytelen leszek megválni Jane-től, és ti is megkapjátok a magatok büntetését. Nem szeretem a kudarcot – mondta Aro.
• Alkut ajánlok – mondtam határozottan.
• Milyen alkut? – kérdezte kíváncsian.
• Hogyha sikerül megzaboláznom Jane-t, akkor mindkettőnket elengedtek, de hogyha nem, Alice-t akkor is elengeded – mondtam határozottan.
• Jasper, ne! Nem akarok nélküled élni – mondta szerelmem zokogva.
• Nem lesz semmi baj – siettem megnyugtatni, bár korántsem voltam biztos magamban.
• Azt majd meglátjuk – mondta Caius gúnyosan. – Aro, menjen már a tömlöcbe Jane-hez, aztán kapjanak két napot. Elegem van ezekből az érzelmi kitörésekből – mondta unottan.
• Rendben, persze haladjunk – egyezett bele Aro. – Demetri – hívta magához az egyik emberét.
• Mester? – hajolt meg az említett. Ez a hajbókolás, már nagyon is bosszantó kezd lenni.
• Kérlek, kísérd a vendégünket Jane-hez. Félix, Alec, ti pedig vigyétek vissza a cellájába a másik vendéget – adta ki a parancsot.
• Szeretlek – csókoltam meg szerelmem gyengéden.
• Én is szeretlek – zokogta, miután eltépték tőlem.
• Milyen megható – forgatta meg a szemeit Caius. A legszívesebben nekiugrottam volna, de nem kockáztathattam Alice életét.
• Gyere utánam – mondta Demetri, én pedig engedelmesen követtem.
• Két nap, Jasper Hale. Ennyi időd van – hallottam még Aro szavait.

Gyorsan leértünk a tömlöcökhöz, és Demetri azonnal belökött az egyikbe. A hirtelen jött sötéttől nem is láttam semmit.

• Mondtam már, hogy hagyjatok békén, vagy öljetek meg – mondta egy vékony, dühös hang, majd a fájdalom átjárta a testemet. Alice-t láttam, ahogy Félix és Alec térdre kényszeríti láncra vert szerelmemet Aro előtt, és a vezető élvezettel az arcán tépi szét az életem egyetlen értelmét. Ezek a képek jelentek meg előttem egyfolytában, lassan kiemelve minden szenvedést.
• Elég – kiabáltam, mire abbamaradt a fájdalom.
• Mindenki ezt mondja, de néha még ennél is többet kéne adnom – mondta a vékony hang dühösen.
• Mi a bajod a Mestereddel, Jane? – kérdeztem, miután sikerült felkelnem a földről.
• Semmi közöd hozzá – mondta dühösen, majd újra kínozni kezdett.
• Állj le, kérlek – könyörögtem, de nem hagyta abba. Több órán át vetítette elém a szerelmem lehetséges elhalálozási módjait, és mosolyogva figyelte a hatást. – Jane, így nem tudok rajtad segíteni.
• Segíteni? – kérdezte döbbenten. – Rajtam már senki nem tud segíteni – mondta keserűen. – Nézz rám. Mit látsz?
• Egy vámpírt, aki megelégelte, hogy a Volturihoz tartozik? – kérdeztem kíváncsian.
• Nem, egy vámpírt, aki megelégelte, hogy mindenki kislánynak nézi. Az egyik legerősebb vámpír vagyok a világon. A Mester gyűjteményének éke.
• Az a bajod, hogy a külsőd alapján ítélnek meg? – kérdeztem döbbenten.
• A fenébe is, te is csak egy férfi vagy – csattant fel Jane. – Nézz rám, mit látsz? Mit érzel? Vágysz rám? Kívánatos vagyok?
• Tessék? – döbbentem meg.
• Majdnem mindenkinek van párja már a családban, csak nekem nincs. Az nem baj, hogy Alec annyi idős, mint én, ő attól még feleségül vehet valakit, de én, aki fiatal kislány vagyok mindenki szerint, nekem nem kell párt találnom a Mester szerint. Elmúltam több száz éves a fenébe is. Magányos vagyok, és senki nem ért meg – fakadt ki Jane. Bár be kell vallanom, hogy ebben jelentős része van a képességemnek. Hogyha szabályozom az érzelmeit sokkal egyszerűbb rávennem, hogy elmondjon nekem mindent, ami bántja.
• Nos, valóban elég fiatal vagy… - kezdtem bele, de befejezni már nem tudtam, mert már megint a földön feküdtem kínok között.
• NEM ÉRDEKEL A VÉLEMÉNYETEK – üvöltött magából kikelve. – ATTÓL, HOGY NAGYON FIATALNAK NÉZEK KI, MÉG VANNAK VÁGYAIM ÉS ÉRZÉSEIM. AKAROK EGY TÁRSAT! MIÉRT NEM LEHET EZT FELFOGNI? NEM ÉN TEHETEK RÓLA, HOGY ILYEN FIATALON KELLETT VÁMPÍRRÁ VÁLNOM. NEM ÉN AKARTAM!
• Őt is így kínoznád? A szerelmedet? – kérdeztem miután abbahagyta a kínzásomat.
• Nem, őt szeretném, és figyelnék, hogy ne essen baja. Az sem zavarna, hogyha nem lenne képessége, csak szeressen engem. Még a képességem ellenére is – mondta komolyan.
• Akkor hol itt a gond? – kérdeztem értetlenül. – Menj, és keress magadnak társat – mondtam egyszerűen. – Hidd el, hogy meg fogod találni azt, akit neked szánt a sors.
• Te teljesen idióta vagy? – kérdezte éllel a hangjában. – Én a Volturihoz tartozom, itt nincs szabad akarat, csak parancsok – mondta elkeseredetten. – Aro pedig nem kíván engem kiházasítani. Szerinte túl fiatal vagyok a szexualitáshoz.
• Beszéltél már bárkivel is erről értelmesen, vagy mindig csak megkínzod az aktuális idetévedőt?
• Általában inkább kínzok. Azt sem tudom, hogy te hogyan cselezted ki a képességemet – mondta elgondolkodva.
• Ez már legyen az én titkom – vigyorogtam rá.
• Pf… a titkok nem illenek ide, mert semmi sem marad rejtve.
• Átvitt értelemben gondoltam – kuncogtam fel. Egy picit karót nyelt a lány, de egyébként nagyon aranyos. Az érzelmei pedig szimpatikusak. Valakibe szerelmes az ifjú hölgy, legalábbis úgy érzem.
• Ki lopta el a szívedet? – kérdeztem kíváncsian.
• Nem tartozik rád – vágta rá azonnal.
• Nagyon is rám tartozik, mert én segítek, hogy begyógyuljanak a sebeid. Bízz bennem egy kicsit, és megoldjuk a dolgokat.
• Miért vagy ilyen kedves? – kérdezte döbbenten.
• Azért, mert arra kértek, hogy segítsek neked leküzdeni a problémáidat – mondtam komolyan.
• Mivel fenyegettek meg, hogy szóba állj velem? Hiszen engem mindenki utál – mondta elkeseredetten.
• Nézd, most hazudhatnék, ha azt mondanám, hogy kedvellek téged, hiszen legutóbb a családom életér törtetek, de most egész más vagy, mint akkor voltál. Szépen lassan haladunk, hogy ne legyen dühkitörésed többet – próbáltam kitérni a kérdés elől.
• Hol van a többi Cullen? – kérdezte ingerülten. – A családoddal zsarolnak, igaz?
• Nincsenek itt – vágtam rá azonnal. A francba, úgyis ki fogja deríteni. Úgy látom, hogy nagyon elszánt.
• Hogyha te őszinte leszel, akkor én is az leszek. Szóval mivel, vagy kivel fenyegettek meg?
• Azzal, hogy megölik életem szerelmét – adtam meg magam. Nem jutunk előrébb, hogyha nem enged valamelyikünk.
• Hmm… így már érthető, hogy miért vagy hajlandó velem több, mint két napig közös cellában élni.
• Jane, ha hiszed, ha nem, én kezdelek megkedvelni, pedig nem sok jót tettél velem. Sőt – mondtam komolyan. 
• Én is kedvellek téged – csúszott ki a száján. – Én nem úgy értettem – kezdett bele a mentegetőzésbe.
• Semmi baj. Nem értettem félre, úgyhogy nem kell emiatt aggódnod. Szerintem vágjunk bele végre. Tehát ott tartottál, hogy a kislányos külsőd, megakadályoz abban, hogy végre megtaláld a párodat. Ráadásul ettől feszült vagy, és bántasz mindenkit, aki csak az közeledbe férkőzik – foglaltam össze a tényeket.
• Igen, így van. Nagyon kiábrándító tud lenni, amikor tudom, hogy soha az életemben nem lesz senki, aki magához szorítson. Csókot leheljen az ajkaimra. Egyszerűen csak legyen egy melegszívű, romantikus férfi. Én csak egy lány vagyok. Szeretem a romantikus történeteket. Jane Austin mániás vagyok az fenébe is. Miért nem fogja fel senki, hogy egy nő, akkor is nő, hogyha csak tizenéves?
• Értem a helyzetet – mondtam határozottan.

A nap hátralévő  részében nagyon sokat beszélgettünk, és kezdtem megismerni egy Volturi jobbik oldalát. Egyáltalán nem volt olyan, mint a klasszikus, általam elképzeld vérszomjas katona. Jó, persze, tisztában vagyok vele, hogy sérthetetlen, de akkor is. Voltak érzései, és gondolatai. Nem csak egy gép volt, aki egyfolytában eszik, és parancsot teljesít. 

(Jane szemszöge) 

Lassan letelik a két nap, amit Jasper kapott Arótól. Már nagyon régóta várja szegény, hogy láthassa a szerelmét. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora galibát okozhatok a viselkedésemmel. Micsoda felfordulás. Alice-t elrabolják, engem tömlöcbe vetnek, Jaspert pedig megfenyegetik, hogy segítsen nekem. Jasper az egész élettörténetét elmesélte nekem, és arra jutottam, hogy van annál rosszabb is, mint hogyha nincs párod. Legalább családom az van. Gondolkodtam el.

• Hogy érzed magad? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
• Tűrhetően – sóhajtottam. - Még mindig nem érzem úgy, hogy jobb lenne, de már nem vagyok dühös – mondtam határozottan.
• Meg fogod találni a párodat – mondta Jasper komolyan. – Erős független nő vagy, és ezt a többi családtagodnak is meg kell értenie. Hidd el, hogy rád talál a boldogság, ahogy már rám is rám talált. 
• Köszönöm – öleltem meg újdonsült barátomat. Igazából, amikor belépett ide a cellámba, akkor gyűlöltem, mint egész létezésem során mindenkit. Hiszen senki nem látott engem, csak a kegyetlen bestiát, aki mindig kínoz mindenkit. Istenem, ha belegondolok, hogy nem is olyan régen még a Forks melletti tisztáson álltunk, és meg akartuk ölni Renesmee-t és a Culleneket egyszerűen elborzadok. Hiszen ez a család a jelek szerint valóban annyira szeretnivaló, ahogy azt hallottam már többektől is.
• Mindjárt letelik az idő – hallottuk meg Justin hangját kintről. Hirtelen zihálva kezdtem kapkodni a levegőt, és megigazítottam a koszos ruhámat. Justin volt a legújabb családtagunk. Tizenhét évesen változtatták át, még a tizenhatodik században, de csak most került hozzánk. Hihetetlenül jóképű volt.
• Lám-lám – suttogta Jasper a fülembe. - Úgy látom, hogy megvan a szíved választottja – jegyezte meg nagyon halkan.
• Jasper, kérlek. Nem akarom, hogy kinevessen. Hiszen ő annyira erős, izmos, és annyira jóképű. Soha nem lesz az enyém, csak kinevetne – mondtam elkeseredetten.
• Hogyha nem tudja meg, hogy mit érzel, akkor nem tudhatod, hogy mit érez – mondta Jasper határozottan.
• De te viszont tudhatod – mondtam vigyorogva.
• Nem tetszene a válaszom – mondta kicsit félve.
• Tehát utál – mondtam lehajtott fejjel.
• Inkább csak fél tőled – válaszolta. – Hányszor kínoztad meg? – kérdezte kíváncsian.
• Úgy ötször-hatszor – motyogtam lehajtott fejjel.
• És mióta van itt? – forgatta meg a szemeit Jasper.
• Nyolc napja – mondtam lesütött szemekkel.
• Mit vétet? – kérdezte barátom.
• Semmit, én csak fel akartam hívni magamra a figyelmét – tördeltem az ujjaimat. Lehet, hogy nem így kellett volna?
• Hát azt sikerült – kuncogott fel Jasper.
• EZ NEM VICCES – csattantam fel, de nem támadtam rá.
• Megy ez – mondta elismerően. – Még csak rám se támadtál, pedig feldühítettelek.
• Tényleg – néztem rá mosolyogva. – Köszönöm – öleltem meg hirtelen.
• Szívesen – ölelt vissza, és puszit nyomott a fejem búbjára.
• Indulás, a Mester már vár titeket! – csattant fel Justin. Mi pedig követtük a parancsot. Jobb híján.

Végigmentünk újra a folyosókon, amik a nagyterembe vezettek, és csalódottan figyeltem, hogy Justin próbál minél távolabb húzódni tőlem. Nyilvánvalóan félt. Hiszen rászolgáltam. Nem lett volna szabad ilyen gyerekesen viselkednem, hiszen úgy nem fog megszeretni, hogyha megkínzom.

• Á, Jasper, és Jane. Nagyszerű. Mire jutottatok? – kérdezte a Mester a szokásos nyájasságával.
• Jane-nek lennének igényei, amiket nem elégít ki a családja – kezdett bele Jasper, de részleteket udvariasan nem árult el.
• Vajon milyen igényei lehetnek? – kérdezte Caius ironikusan.
• Társra vágyom. Valakire, aki szeret – mondtam szégyenlősen.
• Ugyan ki szeretne téged? – kérdezte Caius nevetve.
• Jane igenis szeretnivaló, csak meg kell ismerni – mondta Jasper határozottan.
• Mondod ezt két nap után – nézett rá Aro döbbenten.
• Nézd meg magad, és megtudod – nyújtotta a kezét a Mester felé.
• Ne… - nyögtem alig hallhatóan.
• Nem lesz semmi baj – mondta Jasper lágyan.

A következő  pillanatban pedig kíváncsian figyeltem a Mester reakcióit az elmúlt két napról. Sokáig tanulmányozta a történteket, majd elengedte Jasper, és elégedetten rám mosolygott.

• Látom, megváltoztál, Jane – mondta mosolyogva.
• Igyekszem, Mester – hajoltam meg. Hogyha jó kislány leszek, akkor talán elengedi Alice-t és Jaspert.
• Valóban ennyire vágysz egy társra? – kérdezte komolyan.
• Igen, Mester – mondtam lesunyt fejjel. Még soha nem kértem semmit, pedig már hosszú ideje szolgálom a Volturit.
• Nos, ez esetben, azt hiszem, hogy adnom kell neked egy esélyt. Justin, mostantól Jane jegyese vagy. Viszont, hogyha a kis hölgy bánt téged, vagy engedetlen lesz, akkor felbontom az eljegyzést. Két hónapot kapsz, Jane, hogy nekem is bizonyíts, ahogy Jaspernek tetted – mondta határozottan.
• Köszönöm, Mester – néztem rá hálásan.
• Az egyik legjobb testőröm vagy, hogyha egy társtól még jobb leszel, akkor megkapod – válaszolta Aro. – Ti pedig elmehettek, ahogy ígértem – fordult most Jasper felé. – Félix, Alec, hozzátok ide Alice-t – adta ki a parancsot. – Láncok nélkül – fűzte még hozzá.
• Igen, Mester – hajoltak meg, majd eltűntek.

Néhány perccel később pedig már meg is jelentek Jasper kedvesével. Alice azonnal odafutott szerelméhez, aki tárt karokkal várta, majd szorosan magához ölelte és megcsókolta. Bárcsak nekem is részem lenne egyszer ilyesmiben.

• Hiányoztál, kedvesem – suttogta Jasper Alice fülébe, amikor elváltak.
• Te is nekem – mondta Alice boldogan.

Milyen szépek. Félve Justinra pillantottam, aki nem volt túl lelkes, és elfordította a tekintetét. Vajon képes lesz valaha szeretni egy olyan lányt, mint én? Mindent el fogok követni, hogy jól menjenek a dolgaink.

• Távozhattok, hogyha nem kívántok csatlakozni hozzánk – mondta a Mester Jaspernek és Alice-nek.
• Nem kívánunk – válaszolta Jasper azonnal. Milyen kár, pedig legalább lenne valaki, aki kedvel is.

Újdonsült barátom hirtelen előttem termett, és magához ölelt. Meglepődtem a dolgon, ahogy mindenki, de igazából nagyon is jól esett a gesztus.

• Esetleg, meglátogathatlak titeket? Majd valamikor? – kérdeztem kissé félve a választól.
• Bármikor szívesen látunk – válaszolta Jasper, Alice pedig bólintott.
• Köszönöm – mondtam hálásan, majd egy puszit nyomtam az arcára.

Néhány perccel később pedig már a folyósokat róttuk. A Mester megengedte, hogy én kísérjem őket ki a főkapuig. Kicsit fájt, hogy elmennek, hiszen még soha senki nem akart engem megérteni. Hiányozni fognak a beszélgetéseink.

• Légy kedves Justinhoz, add magad, mint nekem és minden rendben lesz – mondta még Jazz, majd búcsúzóul kaptam egy puszit.
• Köszönöm, és vigyázzatok magatokra és egymásra – mondtam komolyan.
• Úgy lesz, Jane, és sok szerencsét – mondta Alice kedvesen, majd megölelt.
• Ég veletek – intettem még nekik. Ők visszaintegettek, majd futásnak eredtek. Én pedig elindultam a vár felé egy boldogabb jövő reményében.