(Esme szemszöge) 
 

- Bella? – kérdeztem fojtott hangon. – El sem hiszem. Tényleg te vagy az?

- Igen Esme és vagyok az. – a következő pillanatban már a karjaimba zártam. Én pedig boldogan viszonozta az ölelést. Annyi idő telt el az óta hogy elhagytuk. És hogy megváltozott.

- De hát hogy kerülsz te ide? Hiszen ez lehetetlen. Te is vámpír lettél. – csodálkoztam el.

- Nem önszántamból jöttem. – mondta nekem. – Az óvodában dolgozok. Anthony rosszul lett. És haza kellett hoznom. Szerintem hívd fel Carlislet. Jobban jársz. Anthonynál is elkezdődött. Nem lett volna szabad ma elengednetek itthonról. 
 

Mikor végre sikerül felfognom, hogy mit is mondott rohantam a telefonhoz. Gyorsan beütöttem a számot és már hívtam is. Beletelt néhány másodpercbe, míg felvette.  
 
 

– Carlisle! Megoldható lenne, hogy záros határidőn belül hazaérj? – a hangomból nyilván ki lehetett hallani az aggodalmat és a feszültséget.  

- De hát mi történt Esme? – még csak azt kéne, hogy telefonba mondjam el. – Nyugodj meg!  

- Majd itthon mindent elmagyarázok. Csak kérlek, nagyon siess!  

- Rendben, máris ott vagyok. Te pedig próbálj megnyugodni! – könnyű azt mondani.  

- Siess! – mondtam majd le is tettem. Ekkor láttam, ahogy Bella a karjában behozza Anthonyt. Borzalmas látvány volt.  

- Esme! Hol van a szobája? – kérdezte aggódva.  

- Emmett és Rose szobája mellett. – Mire kimondtam ő már ott is volt és letett Anthonyt az ágyára és szépen betakarta.  

- Ugye van itthon lázcsillapítótok? Meg egy pohár vizet is kérnék szépen, ha lehet. – már lent is voltam a konyhába. Összeszedtem, ami kell és felvittem neki. –  Köszönöm. - Néztem, ahogy ellátja és csodálkoztam, hogy ennyire ért hozzá. Lassan lesétáltam, mert Carlisle nemsokára hazaér.  

- Esme. – szólított meg gyengéden. – Ne aggódj nem lesz semmi baj. Jól van. Nyugodj meg.  

- Honnan tudsz ennyit a félvérekről? – halványan elmosolyodott.  

- Ez most nem lényeges. Akarod, hogy itt maradjak veletek? – én egy aprót bólintottam mire ő leült mellém és átkarolta a vállam. Ez most nagyon jól esett.  

- Felmegyek, megnézem Anthonyt. – nyilvánvalóan ez csak ürügy volt, mert hallottam, hogy Carlisle hazaért. Nyomba fölpattantam a helyemről és az ajtóhoz siettem. Amint belépett a nyakába ugrottam. Ő pedig szorosan átölelt.  

– Mi történt Esme? És kié az a kocsi a ház előtt? – most ezt, hogy magyarázzam el neki? – Nyugodj meg. – én lassan elkezdtem a szék felé húzni és leültünk. Most megpróbálom ezt az egészet higgadtan elmagyarázni.  

- Nos, hol is kezdjem? Először is Anthonyt hazaküldték. – most már kezdett ő is nyugtalan lenni. – Először engem hívtak telefonon, hogy menjek érte, de én itthon hagytam. Az óvónője hozta haza. Most jön az érdekes rész. Mikor ajtót nyitottam még nem létező szívem is szívrohamot kapott, amikor megláttam, hogy ki áll ott. Nem akartam hinni a szememnek. – Carlisle értetlenül nézett rám. – Most kapaszkodj meg! Az ajtóban Bella állt teljes életnagyságban. És ő is vámpír lett. Azt meg ne kérdezd, hogy hogyan. – Carlisle szája szabályosan tátva maradt. - Ő Anthony új óvónője. Én persze roppantul örültem, hogy újra láthatom. De amikor elmondta, hogy Anthonyt hozta haza nagyon megijedtem. Hát még mikor azt is közölte, hogy elkezdődött nála. Utána rögtön téged hívtalak. Addig ő meg ellátta Anthonyt, de úgy mintha világéltében ezt csinálta volna. És mikor meghallotta, hogy hazaértél rögtön felment Anthony szobájába, hogy megnézze. És most itt tartunk. – Carlislénak beletelt néhány percbe mire felfogta, hogy mit is mondtam neki.  

- Akkor ezt most tisztázzuk. – kezdte higgadtan. – Anthonynál elkezdődött. Bella életben van és ráadásul vámpír. És óvónőként dolgozik. Egy városban él velük és ért a félvérekhez. De ez hogy lehetséges? – Bella eközben már ott állt a lépcső tetején de Carlisle nem vette észre. – Esme! Biztos, hogy jó láttad? Mert ez lehetetlen. – Bella itt látta jónak közbelépni.  

- Szervusz Carlisle. Jó  újra látni. – Carlisle szóhoz sem jutott csak bámulta Bellát, aki időközben már leért a lépcsőről és odasétált elénk. – Látom meglepődtél. Még egy ölelést se kapok?  

- Istenem Bella! – mondta majd szorosan a karjába zárta. – De hát hogyan? Ez hogy lehetséges?  

- Majd később elmesélem, inkább menj és nézd meg Anthonyt.  

Carlisle már rohant is fölfelé  hogy lássa, hogy van. Bella pedig leült a kanapéra és szótlanul várta míg Carlisle végez. Engem pedig majd meg ölt az aggodalom hogy mi van vele. Egy jó 10 perc múlva jött csak le. Megnyugtatóan rám mosolygott és ebből tudtam, hogy minden rendbe van.  

- Már alszik! – közölte velünk csendesen miközben leült. – És most Bella halljunk mindent. Honnan tudsz te ennyi mindent a félvérekről, mert Anthonyt elég szakszerűen elláttad. Mesélj!  

- Csak 3 félvért neveltem fel a nővéremmel. Volt időm gyakorolni. Elhihetitek. – mesélte mosolyogva.  

- Hogy micsoda? – meresztettem rá nagy szemeket. – De hát azt hogyan?  

- Na, álljunk csak meg. Kezdjük ezt az egészet szépen az elejéről. – vágott közbe Carlisle.  

– Hát rendben. De ne vágjatok közbe. – mondta és belekezdett a „mesébe”. – Miután ti elmentetek engem Charlie Olaszországba küldött tanulni rokonokhoz mivel már nem bírta elviselni, ahogy szenvedek. Én szépen elmentem abban a hitben, hogy végre sikerül elfelejtenem titeket. Hát nem jártam túl sok sikerrel. Minden emlék fájó volt. 1 hónapig bírtam. Végül kimentem egy hídhoz a folyó fölé.

– Úr isten. Nem gondoltuk, hogy ekkora baj lesz.

– És leugrottam. Tehát öngyilkos lettem.

        De egy vámpír éppen arra járt. Átváltoztatott. Hiába is tiltakoztam ellene. Így csak még többet szenvedtem. Elviselhetetlen volt. Azután hogy átváltoztam minden megváltozott. Susan a nővérem azt hitte sokkal nehezebb dolga lesz velem. De tévedett. Mint azt látjátok, állatvérrel táplálkozunk. Abszolút nem szomjaztam embervérre. Mikor az önuralmamat próbáltuk emberek közelébe undorodtam a vérük szagától. – hát ilyen nincs. Sok furcsaság történik vele. – A képességem meg egyszerűen bámulatba ejtette. Ugyanis 2 képességem van. De ha úgy vesszük 3, mert a gyerekeket nagyon könnyen meg tudom nyugtatni főleg a hangommal. Onnantól kezdve élünk már együtt. Boldog vagyok, hogy annak idején rám talált és megmentett. A többi testvéremre csak később találtunk rá.

       Miközben a nővérem dolgozott én voltam velük és volt időm tanulni. Én neveltem fel őket. De Susan nélkül nem sikerült volna. És onnan jöttek a gondok. Victoria újra elkezdett vadászni rám. És újabban már a családomat támadja nem engem. Tudja, hogy így tud a legtöbb fájdalmat okozni. El se tudom mondani, hogy hány szolgáját öltem már meg. Nem szívesen tettem, de a családom érdekében mindent. – szegény kislány. Mennyi mindenen ment keresztül. - És ha most idejön és megtudja, hogy itt vagytok titeket se fog kímélni. Ráadásul itt vannak a vérfarkasok is. Nekünk is szerződést kéne kötnünk velük. Feltéve, ha még élnek itt. És most itt vagyok, a nővérem a kórházba dolgozik én meg az óvodában. Péntekre várom haza a 2 fiatalabb testvérem. A másiknak már családja van illetve volt. Mikor a férje rájött, hogy 2. gyerekkel terhes elhagyta. Most a család egyik barátjánál van. De valamikor majd ő is hazajön. Remélem. Hát ennyi. Ez az én történetem. – láttam, hogy Carlisle is nagyon elcsodálkozott a történteken. Ő sem hiszi még el.  

- Lenne még egy pár kérdésem. – mondta szerelmem. Na, azok nekem is lennének. – Nem baj ugye?  

- Csak nyugodtan. Semmi gond. – láttam, rajta hogy őszintén örül, hogy újra láthat minket. – Ki vele.  

- Mik a képességeid? Bár az egyiket már sejtem. Egy egyfajta pajzs van körülötted, ami véd a képességektől. Igazam van?  

- Eltaláltad. Ez persze sokat segít. Victoria majd megőrül, hogy nem hatnak rám a katonái képességei. – hát azt elhiszem. – De ha akarom meg is tudom szüntetni. A másikat pedig inkább megmutatom. Figyeljetek! – felállt ás odasétált az ablakpárkányhoz. – Esme. Ezeket a virágokat mikor ültetted?   

- Egy hete miért? –  ezt most nem értem.  

- Ezért. – elhúzta a kezét a virágok fölött és azok sorra kinyíltak. – Föld. – odasétált a konyhapulthoz és megérintette a vizeskancsót, amiben a víz nyomban megfagyott majd újra folyékony lett. –  Víz. – most odajött elénk és a tenyerében lángok jelentek meg. – Tűz. – Majd ez asztalról a papír felemelkedett és elkezdett a levegőben kőrözni. – Levegő. –  fantasztikus. – Egyszóval a másik erőm a né.. 

 – A négy elem. – vágott közbe Carlisle. – Bámulatos. Ilyet még soha nem láttam.  

- Hát az már biztos. Ha mostanában Alice látomásai hibásak az időjárással kapcsolatban, akkor ne csodálkozzatok, mert én szoktam belekontárkodni egy kicsit. De most majd jobban vigyázok. – mondta mosolyogva.  

- Mire szoktál vadászni? – jött a következő.  

- Lássuk csak. Egy valamit nem vagyok hajlandó megölni. A hegyi oroszlánt. Azt semmiképp. – Edward. Vajon miatta nem? – A többiben nem vagyok válogatós, de a kedvencem a grizzly. – Carlisléval egyszerre tört belőlünk ki a nevetés. – Tudom elég vicces.  

- Nem. Abszolút megértjük. Csak Emmett jutott eszünkbe. – magyaráztam. – Állandóan azon nyavalyog, hogy mi milyen válogatósak vagyunk, hogy nem szeretjük a grizzlyt. Ha megtudja nagyon boldog lesz.  

- Azt már nem! – most meg mi a baj? – Nem szabad megtudniuk, hogy én itt vagyok és  élek.  

- Bella! Nézd ennek semmi értelme. Egy városban élünk nem is olyan messze egymástól. – próbálta meggyőzni Carlisle. – Ráadásul érezni fogják a szagodat, Edward meg gondolatolvasó. Se perc alatt kiderítik.  

- Jó, jó! Igazatok van. De nem szeretnék, itt lenni mikor közlitek velük. – adta meg a feltételeket. – Úgyhogy én most megyek is haza. Sok még a dolgom.  

- Rendben, de ugye tudod, hogy itt mindig szívesen látunk. Ugye egyszer kétszer eljössz majd? –  és remélem, ismét egymásra találnak Edwarddal. – Örülnénk neki.  

- Nem tudom Esme. Nem biztos, hogy ennek a többiek is örülnének. – majd kiugranak majd a bőrükből. – Kérhetek egy darab papírt? – odaadtam a kezébe ő meg leírt egy címet. – Ha Alice látni akar, akkor itt lakom. Ha megkérlek, odaadnád neki? Mond meg neki, hogy nem muszáj eljönnie, de én várom. És mindenki nagyon hiányzott. 

- Hát persze. Nagyon boldog lesz. – Mondtam mire ő már el is indult az ajtó  felé.  

- Örülök, hogy újra láttalak titeket. – mondta is kilépett az ajtón.  

- Mi is Bella mi is! –  beszállt a kocsijába és már el is ment.  

- Ezt el sem merem hinni. Tényleg ő volt az? – nézett rám nagy szemekkel Carlisle. –  Úgy megváltozott. Nem az, akinek megismertük. Valahogy olyan más lett. 

- Ne csodáld! Amiken keresztül ment szegény kislány. Nem kellett volna elhagynunk.  

- Hogy fogjuk ezt beadni a gyerekeinknek, mert mindjárt hazaérnek – nem lesz egy egyszerű  menet.  

- Fogalmam sincs Carlisle! Nem tudom! – majd csak megoldjuk.  

- Szerintem már meg is jöttek. – és valóban. Kér kocsi fordult be a garázsba. Csak most segíts istenem. Nevetgélve és vidáman jöttek be az ajtón. Rég láttam már ilyet. Amikor azonban megláttak minket az arcukra fagyott a mosoly.  

- Carlisle. Te hogyhogy itthon vagy? – nézett rá Rose. – Valami baj van?  

- Anthonyt haza hozták. Jól gondoltuk. Nem lett volna szabad elengedni az óvodába. – Rosalie és Emmett már indultak is volna a lépcső felé. –  De ne aggódjatok, jól van. Már alszik. – hát ez őket, egy cseppet sem nyugtatta meg. Felmentek megnézni őt. Kb. 5 perc múlva tértek vissza.  

- Anya. Miért érzek idegen vámpírszagot? És ki volt az, aki innen hajtott ki azzal az Ezüst Mercedesszel? – érdeklődött Jasper.  

- Erről szeretnénk veletek beszélni. – kezdett bele Carlisle. – Az új óvónő  volt. Ő hozta haza Anthonyt. És az ő szagát érzitek.  

- Tessék? – meresztett ránk nagy szemeket Alice. – Egy vámpír? De ez hogy lehetséges?????  

- Méghozzá nem is akármilyen. 
 

( Alice szemszöge) 

Az út hazafelé nagyon jól telt. Emmett már megint jött nekünk ott a grizzly macis melodrámájával. Meg hisztizett is még hozzá egy sort. Irtó vicces volt. Még Edwardot is sikerült megnevettetnie, ami nagy szó. Azóta hogy elhagytuk Bellát nem sokat mosolyog. Szegény Bella. Annyira hiányzik. Ilyen hangulatba léptünk be a házba is de amint meg láttuk Esmééket torkunkon akadt a nevetés. 

- Carlisle. Te hogyhogy itthon vagy? – nézett rá nővérem. – Valami baj van?  

- Anthonyt haza hozták. Jól gondoltuk. Nem lett volna szabad elengedni az óvodába. – Rosalie és Emmett már indultak is volna a lépcső felé. –  De ne aggódjatok, jól van. Már alszik. - te jó isten mi történhetett? 

- Anya. Miért érzek idegen vámpírszagot? És ki volt az, aki innen hajtott ki azzal az Ezüst Mercedesszel? – érdeklődött Jasper.  

- Erről szeretnénk veletek beszélni. – kezdett bele Carlisle. – Az új óvónő  volt. Ő hozta haza Anthonyt. És az ő szagát érzitek.  

- Tessék? – meresztettem rájuk nagy szemeket – Egy vámpír? De ez hogy lehetséges?????  

- Méghozzá nem is akármilyen. Szerintem jobb lesz, ha leültök. – kezdek megijedni. –  Nem lesz egyszerű ezt elmondani nektek.  

- Esme, Carlisle nyugodjatok már le. Annyi érzelem sugárzik belőletek, hogy fel fogok robbanni, ha ez így megy tovább. –szegény Jazz.  

- Nos, hol is tartottunk? Ja, igen meg is van! – most minek húzza Carlisle az időt. – Ott hogy egy új vámpírcsalád költözött a környékre. Öten vannak. Négy nő egy férfi.   

- Szegény fiú. Már most sajnálom. Hogy bírja ezt ki? – Emmett már csak ilyen.  

- Az egyikőjük Anthony új  óvónője. Ő hozta haza. Nem akartunk hinni az szemünknek mikor megláttuk, hogy ki az. – most mit csigázzák még a kedélyeket. Jasper így is eléggé kivan.  

- Apa, anya! Mondjátok már, hogy mi van vagy engedjétek, hogy kiolvassam a fejetekből és ne a nemzeti induló fordítsátok le nekem görög nyelvre. – Hú de ideges ma a drága bátyám.  

- Azt ajánlom, hogy ne szemtelenkedj, mert téged fog a legjobban sokkolni. – na, hát azt erősen kétlem. Akkor minimum Belláról kéne, hogy szóljon.  

- Na, akkor fojtatom, ha nem szóltok közben. Az a nő, aki hazahozta Bella volt. – mi?? Ezt nem hiszem el. De hát az lehetetlen.   

- Hogy micsoda? – kiáltottuk egyszerre Edwarddal.   

- Pedig tényleg ő volt az! Saját szemünkkel láttuk. – mondta Carlisle.  

–  Nekem? Rögtön felugrottam a kanapéról és elvettem tőle.