(Edward szemszöge)

5 éve hagytam ott Bellát  Forksban. Akkor, aznap hoztam meg életem legnehezebb döntését, de nem bánom, amíg ezzel megvédhetem őt. Ő volt az, aki életet adott nekem, és aki elvette azt tőlem, amikor magára hagytam. Sosem hittem volna, hogy ilyesmit érezhetek akárki iránt is. A hiánya elemi erővel akar felemészteni. De mindez nem számít, mert amíg tudom, hogy ő boldog, addig én is az vagyok. Legalábbis ezzel próbálom vigasztalni magamat. Hiszen hogy lehetnék boldog egy olyan életben ahol ő nincs mellettem? – tettem fel magamban a költői kérdést, de a választ már rég tudtam. Sehogy… És ha a saját érzelmeim nem lenne, elég büntetés itt vannak még a többiek is. Nap, mint nap kell szembenéznem Alice fájdalmas arcával, Esme aggódó pillantásával és Jasper gyászos gondolataival. Azóta ilyen letörtek, mióta nem találkoztak Bellával. Persze nekik vannak jobb napjaik nem úgy, mint nekem. Nem telik el úgy nap… óra… perc hogy ne gondolnék rá. Mindenegyes másodpercben érzem a fájdalmat a mellkasomban, ami még a vámpírrá válásomnál is kínzóbb, égetőbb fájdalom…