(Alice szemszöge)

Edward és Carlisle elmentek vadászni, de már vagy 2 órája. Ez nem szokott eddig tartani. Pláne nem mostanában. Edward általában beéri 1-2 szarvassal és aztán már is jön haza. Rossz előérzetem van.  Edward a reptérre tart. Megvesz egy Olaszországi jegyet. - Istenem ugye ez nem igaz?! Az ő érdekében remélem, hogy csak ruhát akar venni nekem. Az Olaszországi reptéren egy kocsi várja. Istenem! Nem ruhát vesz nekem, hanem a Volturihoz megy. Tárgyalnak. De még nem döntenek így Edward kimegy a teremből. Fél öt van. Hallom a toronyórát. látomásom itt véget ért. Most este fél 12 van. Tehát még van időnk. Lerohantam a nappaliba és összehívtam a családot. Mire Carlisle hazaért már mindenki itt volt.

-          Carlisle! Edward - kezdtem volna, de szavamba vágott.

-          Beszéltem vele Nagyon rosszul van, de szerintem túlteszi majd magát.

-          De

-          Alice! Nem kell aggódni annyit érte, hiszen

-          Meghallgatnál végre?!  keltem ki magamból.- Nincs igazad! Nem lesz rendben semmi! Látomásom volt! Edward el akar menni a Volturihoz! Meg akarja ölni magát! Meg kell állítanunk! Nem hagyhatjuk, hogy meg tegyék!

-          Hogy mi?! A Volturihoz? És ők megteszik?!

-          Még nem tudom. Edward még nem ért oda így a Volturi döntését sem láttam. Meg kell állítanunk!

-          Rendben, hajnal1 kor indulunk Olaszországba! Addig mindenki készülődjön  Adta ki az utasítást Carlisle és mindenki elment pakolni a szobájába.

-           Ne aggódj, minden rendben lesz mondta Jasper.

-          Honnan tudod?

-          Onnan hogy Edwardnak van egy ilyen kedves és gondoskodó húga, aki nem hagyja, hogy őrültséget műveljen.

-          És ha nem érünk oda időben? Ha valami miatt nem tudjuk majd megállítani abban, amit tenni készül?

-          Mond csak láttál valami ehhez hasonlót?

-          Nem, de azt sem láttam, hogy megállítottuk volna őt.

-          És azt sem, hogy mi volt Aroék döntése.  valóban  Drágám mi lenne, ha egy kicsit jobban bíznál önmagadban és a képességeidben?

-          Mi? A látomásaimmal nincs is probléma!

-          Én nem is azokra a képességeidre gondoltam. Hanem arra, hogy annak ellenére, hogy vámpír vagy még képes vagy szeretni a testvéreidet és bármit megtennél azért, hogy a család egyben maradjon. Hidd el ez nem mindennapi képesség. Sok vámpírnál láttam azt, hogy átváltozásuk után elfelejtették mi az a szeretet.

-          Jasper Köszönöm- csak ennyit tudtam mondani a torkomat fojtogató sírástól, majd hozzábújtam kedvesemhez.

-          Na, most már tényleg ideje lenne készülnünk különben lemaradunk a gépünkről.  Bólintottam majd turbó sebességgel kezdtem el bedobálni a cuccaimat, hiszen nekem kell majd Edwardnak is becsomagolnom, mert kétlem, hogy túl sok ruhát vitt volna magával. Egy óra múlva már a gépen ültünk.

-          Jasper Amikor a szobában beszéltünk és azt mondtad, hogy láttál már olyant, aki elfelejtett szeretni

-          Igen?

-          Te akkor egy konkrét személyre gondoltál igaz?

-          Hát Tulajdonképpen igen

-          És kire, ha nem titok?

-          Miért, ha titok lenne, nem szednéd ki belőlem?  Vonta fel szemöldökét.

-          De, valószínűleg igen.

-          Rendben van. Ha már úgysem nem hagytál nekem választási lehetőséget Tudod, amikor Edward velünk élt és még nem ismerte Bellát, nem tudta mi az a szeretet. Legalábbis nem érezte olyan erősen, mint a többiek. És azt, hogy mi a szerelem meg végképp nem ismerte. Mindezek az érzések csak akkor jelentek meg nála igazán amikor megismerte Bellát. Ezért is van olyan nagy a bűntudatom amiatt, hogy Edwardnak el kellett hagynia őt, hiszen végre tényleg boldog volt és én tönkretettem a boldogságát Az, hogy ott hagyta Bellát számomra arra utal, hogy annyira szerette, hogy képes volt előnybe helyezni az ő érdekeit és ezért eltávolította az összes veszélyes dolgot mellőle Még önmagát is És ezek után újból nagyon bánatos lett de volt benne valami boldogság is, mert így legalább biztonságban tudhatta a szerelmét. De most, hogy Bella meghalt teljesen összeomlott, hiszen már az sem nyújthat számára vigaszt, hogy a kedvese életben van.

-          Hű - csak ennyi telt tőlem és a repülőút hátralevő részében emésztgettem és elemeztem azt, amit Jasper mondott. Egy óra múlva leszálltunk a reptérről Londonban. Sajnos csak átszállással tudtunk jegyet foglalni olasz országba és a következő gép csak egy óra múlva indul.

-          Alice, attól, hogy most fel alá járkálsz a gép még nem fog hamarabb indulni.  mondta Emmett.

-          Ki tudja?  kérdeztem.

-          Hát az egyetlen, aki ezt tudhatná közülünk az te vagy, hiszen csak te látod a jövőt és kétlem, hogy azt látnád, hogy a gépünk korábban indulna.

-          Na és? Tudod, ahogy a mondás tartja a remény hal meg utoljára.

-          Jaj, kérlek, menj már ezekkel a közhelyekkel. erre kinyújtottam a nyelvem és folytattam a mászkálást. Jasper közben folyamatosan próbált nyugtatni kevés sikerrel.

-          Mennyi az idő? kérdeztem Rosalie-tól aki unalmában a körmeit tanulmányozta

-          4 el több mint a legutóbb. mondta majd újból a körmeivel kezdett foglalkozni. Hála Istennek nemsokára felszállhattunk. Nagyon remélem, hogy sikerül időben megérkeznünk. Nagyon szeretem a bátyámat annak ellenére is, hogy folyton rejtegetnem kell a gondolataimat a közelében. De sajnos Bella elveszése tényleg nagyon megviselte. Vajon ha most sikerül is megmentenünk a halálból el tudja őt felejteni? A választ persze magamtól is tudom. Nem. És meg is értem őt. Ha én elveszteném Jaspert valószínűleg sose tenném magamat túl rajta. Bella valami olyat adott neki, amit senki más nem tudott és nem is fog tudni adni neki. Az a baj, hogy ha oda is érünk, majd időben soha többé nem láthatjuk majd a régi Edwardot. De meg kell próbálnunk! Nem adhatjuk fel a reményt. Talán az idő begyógyítja a sebeit.

-          Alice Mindjárt megérkezünk Olaszországba.  mondta Rose majd leült mellém.

-          Szerinted sikerül majd megmentenünk?  kérdezte. Nem tudtam mit mondjak. Hiszen én magam sem voltam abban biztos, hogy mi lesz.

-          Tudod én nem láttam, hogy mi lesz ennek a vége.

-          Én nem is azt kérdeztem, hogy mit láttál. Hanem, hogy te, hogy gondolod, képesek leszünk megmenteni Edwardot, hogy olyan legyen, mint régen?  Sikerült úgy feltennie a kérdést, hogy ne tudjak rá válaszolni. Mert a választ tudtam, de ha kimondtam volna, hogy csak a testét tudjuk megmenteni, de a lelkét nem akkor az egész túl valóságossá vált volna és én nem akartam, hogy ez megtörténjen. Azonban hazudni sem akartam neki. Tétovázásomat látva mindketten csendes némaságba burkolóztunk. Így telt az idő, amíg meg nem érkeztünk Rómába. Azonban itt egy újabb problémánk akadt. Vagyis igazából kettő. Az egyik az, hogy június vége van és Rómában ilyenkor egy esőfelhő foszlányt sem lehet látni. Így hát mindannyiunknak fel kellett teljesen öltözni nehogy valaki meglássa a csillogó bőrünket. A másik és nagyobb problémánk pedig az volt, hogy nem volt kocsink. A futás ki volt zárva, hiszen ebben a turistáktól hemzsegő városban kizárt, hogy nem szúrtak volna ki. Tehát muszáj valahonnan kocsit szereznünk. A vevés szóba sem jöhet, mert az túl sokáig tartana. A lopás sem túl ésszerű mivel, ha 2 kocsit is ellopunk azt még az emberek is észreveszik. Tehát maradt a kölcsönzés. Kaptunk 2 Porsche 997 GT2 kocsit és indulhattunk is. Az egyik kocsit én a másikat Carlisle vezette. Végigszáguldoztunk az autópályákon és a városokban is, ahol az emberek nem túl jó szemmel néztek ránk, de ez engem pillanatnyilag teljesen hidegen hagyott. A testvérem élete fontosabb ezeknél az apróságoknál. Fél öt előtt 10 perccel megláttuk Volterrát de még mindig nagyon messze voltunk tőle. Ezért még jobban beletapostam a gázba. 4 perc múlva már gyalog kellett rohannunk (persze sajnos csak emberi tempóban) mert a kocsit nem engedték be a város központjába. Végre valahára sikerült elérnünk a Volturi főhadiszállását. Bent Felix várt ránk.

-          Oh, már ti is? Sziasztok! Mi járatban erre?

-          Szia, Felix boccs de most nincs időnk a bájcsevegésre.  ezzel félrelöktem az útból és elindultam. Csakhogy rövid időn belül eltévedtem a hatalmas kastélyban.

-          Csak nem eltévedtél?  kérdezte Felix.  Talán ha kiengesztelnél az előbbi viselkedésed miatta

-          Felix fogd be. Mutasd, hogy merre kell menni!  kiáltottam rá.

-          Alice, drágám tőled nem ezt a modort szoktam meg.

-          A szokások változnak!

-          Ez nem szép. De azt hiszem Aro örülne, ha látna titeket szóval segítek neked. Gyertek csak utánam. - Mondta és elindult.

-          Nem tudnánk egy kicsit gyorsabban menni? kérdeztem és ekkor meghallottam az óratorony hangját. Fél öt van.

-          Jaj, Alice, hova ez a nagy sietség? Hiszen vámpírok vagyunk. Időnk, mint a tenger!

-          Talán neked, mint a tenger, de én most nem nagyon érek rá.

-          Jól van! Nyugi! Mindjárt ott vagyunk!  mondta majd beléptünk egy nagy folyosóra. Innen egy nagy ajtón keresztül egy hatalmas szobába léptünk, majd egy újabba. Itt már hallottuk a hangokat ezért az egész család futásnak eredt. Amikor elértük azt a termet ahol Edward is volt elordítottam magam.

-          Elég! Nem hagyjuk, hogy megöljétek Edwardot!

-          Nem is terveztük!mondta egy sötétbarna hajú lány. Első nézésre velem egykorúnak tűnt. De pár másodperc múlva már tudtam is, hogy kivel állok szemben. Egy régi ismerőssel, akiről nem hittem volna, hogy valaha még találkozok vele.

-          Bella  sikítottam pár perc múlva majd a nyakába ugrottam.