Reggel, mikor felébredtem, olyan kellemes, jóleső érzés töltött el, amelyet már rég nem éreztem. Első dolgom volt, hogy megfordultam arra, amelyre Jake-t sejtettem, de nem volt mellettem. A gyűrött lepedőből arra következtettem, hogy nem álmodtam azt, ami az este történt. De akkor hol van? Tudom, néha túlságosan is paranoiás vagyok, de most hirtelen félni kezdtem. Itt hagyott engem? Felkeltem az ágyból, és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt, hogy hátha meglátom Jake-t, de semmi.
- Engem keresel? - szólalt meg a hátam mögött.
Gyorsan megpördültem, és zavartan szorítottam magamhoz a takarót, amelyet magam köré tekertem. Bár semmi értelme nem volt, hisz Jake már úgyis látott meztelenül.
- Én csak... kinéztem - válaszoltam még mindig zavarban.
Annyira hülyén éreztem magam. Miért kell nekem folyton ennyire aggodalmaskodnom? Jake soha nem hagyná itt, ezzel tisztában vagyok, akkor meg mégis miért vagyok ilyen?
- Készítettél reggelit? - tereltem el inkább magamról a témát a kezében lévő tálcára mutatva.
Felvontam a szemöldököm, ahogy észrevettem, mennyi minden van rajta. Tojás, pirítós kenyér, felvágottak, zöldségek, vaj, és minden egyéb ami egy kiadós reggelihez szükséges. Na meg két bögre forró tea.
- Igen. Tudom, nem igazán eszel emberi ételeket, de gondoltam, azért két személyre csinálok, hátha megéheznél - magyarázta, látva döbbenetem az étel mennyisége láttán.
- Köszönöm, ez kedves tőled, de inkább elmennék vadászni, ha nem nagy gond - feleltem.
Jake elsétált az ágyhoz, és letette rá a tálcát, majd vett magának egy szelet kenyeret.
- Semmi gond - válaszolta, de hallottam a hangján, hogy azért kicsit elszomorodott.
Mivel nem akartam megbántani, és az is közrejátszott, hogy nagyon értékeltem igyekezetét, elvettem én is egy szeletet a pirítósok közül, és nagyot haraptam belé. Semmi bajom nem lesz tőle. Jake elmosolyodott, látva, hogy mégis eszek. Mindketten leültünk az ágyra, és csendben falatoztunk. De a csend nem zavarta egyikünket sem. Kellemes volt, hogy nem hallatszott semmi más, csak a madarak csicsergése.
- Nagyon köszönöm ezt a csodálatos reggelit - háláltam meg neki kedvesen.
- Csak egyet ettél - nevetett fel Jake egy újabb szeletért nyúlva.
- Még hagytam helyett valami másnak! - vigyorodtam el a vadászatra gondolva.
Kezdek egyre szomjasabb lenni, az biztos.
- Elkísérlek, rendben? - kérdezte Jake barátságosan.
Bólintottam, és elindultam a szekrényem felé, ahová megérkezéskor bedobáltam a cuccaim. Egy egyszerű fehér trikót vettem fel és egy farmer gatyát, elvégre csak vadászni megyek. Észre sem vettem, hogy Jake mögöttem áll, így mikor megfordultam, hogy szóljak neki, indulhatunk, a karjaiban találtam magam. Könnyedén húzott magához, és száját az enyémre nyomta.
- Indulhatunk? - kérdezte vigyorogva, mikor nagy sokára leszakadt ajkaimról.
- Hát, persze! - nevettem rá, és lehúztam magam után a lépcsőn.
Az erdő nem messze volt a kis háztól, amiben laktunk. Hatalmas volt az egész, telis-teli finomabbnál finomabb állatokkal. Jake mellettem felvette farkas alakját, és vidáman ugrándozva megindult az erdő felé. Folyamatosan hátra nézett felém, ki lassan sétálva haladtam mögötte. Sokszor nevető hangot hallatott, ami engem is nevetésre késztetett. Az erdőbe érve azonnal megkezdtem a vadászatot. Jake csak csendesen figyelt engem, mindvégig mellettem volt, de azért tisztás távolban, hogy nehogy elijessze zsákmányaim. Három zamatos szarvas után úgy döntöttem, ennyi elég volt, és odasétáltam a fa mellett üldögélő Jake-hez. A fejével hátrafelé nézegetett a hátára, kérve, hogy üljek fel rá.
- Nem leszek nehéz neked? - viccelődtem, mire Jake farkas nevetésben tört ki, végül vadul megrázta farkas fejét.
Felpattantam a hátára, és Jake futva visszaindult a házhoz.
A napok lassan, lustán teltek el. Jake és én szinte minden egyes délutánt az ágyban töltöttünk, míg reggel a part szélén sétálgattunk, vagy úsztunk egyet. A hét végére viszont teljesen elszomorodtunk, mivel semmiféle hír nem jött a családom felől. Nem tudtunk róluk semmit, és ez mindkettőnket hatalmas aggodalommal töltött el. Jake próbált megnyugtatni, hogy nincsen semmi baj, és csak azért nem hívnak, hogy nehogy a Volturi valahogy rájöjjön erre. Viszont az ő hangján is hallatszott a kételkedés.
- Mi van, ha a Volturi rájuk támadt? - kérdeztem kétségbe esetten Jake-től.
Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát, belül erősen vívódott.
- Biztosan jól vannak, ne aggódj! - fogta meg mindkét kezemet, és kedvesen megszorította őket.
Aggodalomtól csillogó szemekkel meredtem rá.
- Te is tudod, hogy a Volturinak milyen nagy hatalma van. Szerinted anya képes lesz megvédeni az egész családot a pajzsa segítségével? - annyira hihetetlennek tűnt, amit mondtam, hogy szerintem senki sem hitte volna el.
Jake viszont igyekezett engem meggyőzni.
- Elég régóta vámpír. Már volt ideje kifejleszteni az erejét... - válaszolta bizonytalanul.
- Anya soha nem foglalkozott ezzel, mert eddig nem volt rá szükség, hogy tudja használni - ellenkeztem, majd mélyet sóhajtottam.
Jake szorosan magához ölelt. Lehunytam mindkét szemem, és csak arra gondoltam, hogy minden rendben van. Annak kell lennie. Mindenki jól van.
- Menjünk vissza a házba, jó? - kérdeztem.
Jake bólintott, majd kézen fogott, és együtt visszaindultunk. Az út felénél járhattunk, mikor hirtelen erős fájdalom nyilallt a testembe. A fájdalomtól ketté görnyedtem, és összeestem a földön.
- Nessie, Nessie! - hallottam Jake kétségbeesett kiáltozását.
Éreztem, amint karjával megpróbál lábra állítani, de olyan erősen szorongattam fájó hasamat, hogy nem talált ,,fogást" a testemen.
- Jake, nagyon fáj! - nyöszörögtem, és egyre mélyebbeket lélegeztem.
- Nessie, fogd meg a kezem! Beviszlek a házba, csak kérlek, állj fel! Gyere, segítek! - kérlelt, és láttam, teljesen kétségbe van esve.
Pattanásig feszült idegekkel fogta meg a kezem, és felvett a karjába. A fájdalom lassan enyhülni kezdett, míg Jake berohant velem a házba. Mikor lefektetett a kanapéra, már teljesen megszűnt. Csak a sokk maradt utána.
- Jól vagy? - hajolt felém aggodalmasan.
Mélyeket lélegezve tapogattam a hasamat, és vártam, hogy újra érezzem azt a hatalmas fájdalmat, de az nem akart jönni. Végül megkönnyebbülten fordultam Jake felé.
- Azt hiszem igen - sóhajtottam.
Jake óvatosan magához ölelt, hallottam, a szíve mennyire hevesen ver. Mintha ki akarna törni belülről.
- Nagyon megijesztettél. Mi történt? Biztosan jól vagy? - kérdezgette.
Bólintottam.
- Semmi bajom. De, hogy mi történt, arról fogalmam sincs. Egyszer csak... nem is tudom... elkezdett fájni a hasam... - meséltem.
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Hogy az én hasam fájjon? Lehetetlen! Az egy dolog, hogy félvér vagyok, de akkor sem történhet meg ez! Nem lehetek beteg, nem fájdulhat meg csak így a hasam. Még a menstruáció miatt sem. Amiatt soha nem fájt még. De talán megváltozott volna? Azért fájt ennyire mert meg fog jönni? Nem hinném...
- Felhívom Carlisle-t! - válaszolta hevesen Jake, és már rohant is a telefonhoz.
Nem is hagyta, hogy ellenkezzek, pedig az lett volna a szándékom. Semmi szükség Carlisle-ra. Nem akarok még több bajt okozni. Ez csak egy kis fájdalom volt, semmi több. Nekik van így is épp elég gondjuk, nem kell még emiatt is aggódniuk.
- Nessie, Carlisle beszélni akar veled! - nyújtotta felém a telefont Jake.
Kelletlenül kivettem a telefont a kezéből, és gyenge hangon beleszóltam.
- Igen?
- Nessie, mondj el mindent! Tudni akarok mindenről! - sürgetett.
Elmeséltem neki a fájdalmamat, hogy mennyire hirtelen tört rám, és hogy milyen elképesztő erejű volt. Carlisle végig csak hallgatott.
- Nem jött meg? - kérdezte.
Zavartan megköszörültem a torkom. Nem szerettem erről a témáról beszélni.
- Nem hinném... - motyogtam.
- Mi az, hogy nem hinnéd? Nessie, ez komoly dolog! - Carlisle hangja most furcsán nyugtalannak tűnt.
- Oké, sajnálom. Nem, nem jött meg, biztosan - válaszoltam.
A vonal végéről egy percig semmilyen hang nem jött, majd végül Carlisle megszólalt, nyugodt, csendes hangon.
- Nyugodj meg Nessie. Maradj ágyban, lehetőleg ne járkálj el sehová, és táplálkozz rendesen. Lehet, hogy csak az idegesség miatt történt ez veled, ahhoz, hogy tudjam itt kellene lenned, hogy megvizsgáljalak... - magyarázta.
- Arra nem lenne semmi szükség! Jól vagyok, tényleg. És köszönöm a segítséget! Szia! - nyomtam ki a telefont.
Csak utána jutott eszembe, hogy én hülye nem kérdeztem meg, hogy mi van velük és a Volturival. Jake felé pillantottam, aki karba tett kézzel, mereven állt az ajtónak támaszkodva.
- Jake, jól vagy? - kérdeztem.
- Nem vigyáztam rád eléggé... - suttogta maga elé.
Én magamban azonnal egy hosszú ,,jaj"-t mondtam, mert már megint itt tartunk.
- Fejezd be, még mielőtt elkezdenéd! Nem a te hibád! Senkié! Azt sem tudjuk mi volt ez, de nem is számít! - bosszankodtam.
- Nekem igen is számít az egészséged! - ellenkezett.
Nagyot sóhajtottam, és fejemet a párnára fektettem. Jake nem mozdult meg. Mintha egész éjszaka, amíg én gondolkoztam magamon, és azon ami ma történt, ott állt volna egy helyben, karba tett kézzel, és főtt volna a bűntudatban.
- Jake, gyere ide! - szóltam neki, pedig nem is láttam, hogy merre van.
Hallottam, amint elindul, és a következő pillanatban már ott is térdelt előttem. Kezemet a tenyérébe fektettem, és az arcomhoz húztam kezét, hogy megpuszilhassam. Jake felmászott mellém az ágyra, és karját védelmezően átvetette testemen. Sikerült kissé megnyugtatnia a közelségével, de aggodalmam még mindig nem szűnt meg.