(Bella szemszöge) 

• Szóval miről van szó? – kérdezte Sam
• Ha azt mondom, hogy üldöz a múltam akkor, tudod, mire gondolok? – kérdeztem
• Visszajöttek? – kérdezte. A hangja nyugodt volt. Én csak bólintottam. – Tehát bejött a megérzésem.
• Ez volt a megérzésed? – kérdeztem meglepődve
• Igen, ez volt. Beszéltél velük? – faggatott
• Carlisle-lal és Edward-dal. Carlisle-lal munkaügyben.
• És Edward-dal?
• Beszélni akartam velem. Én pedig beszéltem vele. Tisztázzam vele a múltat. Megmondtam neki, hogy nekem már nem jelent semmit. – mondtam neki.
• Helyes. Büszke vagyok rád. Nem biztos, hogy mindenki meg tudta volna csinálni. -
• Köszi. Az alfa tud már róluk? – érdeklődtem.
• Igen. Tegnap jelentkeztek. A szerződés megmaradt. A feltételek ugyanazok. Bár mondjuk, neked sokat nem segít. Mert ugye te a kórházban bármikor összefuthatsz velük. – jegyezte meg. Sam-nél ez annyit jelen. „Nem örülök, hogy ott dolgozol”
• Túl fogom élni. – mondtam. – Viszont nekem mennem kell. Szükségem van pihenésre a mai nap után.
• Rendben. – észre se vettem, hogy a házunk előtt állunk.
• Köszi, hogy meghallgattál.
• Ez csak természetes, hisz a húgom vagy. Na, megyek. Szia.
• Szia.

Mikor hazaértem Ashley már elaludt. Szerelmem a nappaliban ült. Megint meccs volt. Én pedig fölmentem, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.  

(Edward szemszöge) 

Miután Bellával beszéltem hazaindultam. Beültem az autómba. Gyorsan hajtottam. Otthon beálltam a garázsba. Egyenesen a szobámba mentem. Nem volt kedvem a többiek kérdéseire válaszolni. Szánalmasnak éreztem magam. Egy szánalmas alaknak. Aki teljesen elrontotta az életét. Nem gondoltam bele, mi lesz az eltűnésünk következménye. De ezt csak magamnak köszönhetem. Az én pocsék döntésem volt. Nekem kell viselnem a következményeit. Megértem Bellát. Én is utálom magam ez miatt. Miattam lett farkas. Miattam hevert romokban az élete. Ha nem vagyok önfejű, akkor talán most is együtt lennénk. Talán még át is változtattam volna. Ez volt az utolsó dolog, amiről beszéltünk. Volt olyan hét, amikor minden nap veszekedtünk. Miattam veszekedett folyton a bátyával. Amikor itt hagytam, reméltem, hogy jobb élete lesz nélkülem. Ez be is jött nekem. Ha nem makacskodom, akkor már Cullen lenne. De nem ő most Black. Jacob mindig is közel ált hozzá. Szerintem már várta az alkalmat, hogy lecsaphasson rá. Gondolkodásomból kopogtatás zökkentett ki.

• Fontos? – kérdeztem.
• Igen. Szeretnénk tudni mit beszéltél Bellával. – kaptam meg a választ Esme-től.
• És ha azt mondom, hogy nem akarom elmondani?
• És mi lenne, ha abbahagynád az önmarcangolást? – hiába. Alice túl jól ismert. Föltápászkodtam. Lementem a nappaliba. Leültem a kanapéra.
• Mire vagytok kíváncsiak? – érdeklődtem.
• Hogy, hogy még él? Haragszik rád? – kérdezte Alice
• Mondjuk úgy, hogy vérfarkas lett belőle. Már nem alakváltó. Állítólag az akkor irántam érzett gyűlölete váltotta ki belőle. Haragszik?! Egyenesen utál. – mondtam keserűen. – Amikor itt hagytuk depressziós lett. A „kedves” Jacob Black pedig kapott az alkalmon és segített neki talpra állni.
• A személyisége megváltozott? – kérdezte Esme
• Chh...  A megváltozott enyhe kifejezés. Az a Bella, akivel én ma beszéltem az nem az a Bella, akit mi itt hagytunk. Isabella-nak kell hívni. Rideg, távolságtartó. Teljesen megváltozott. Kemény. Nem az a törékeny lány, aki volt. Ha nem ismerném, a múltját nem mondanám meg, hogy valaha szeretet.
• Még is mit vártál? – kérdezte Rosalie. – Hogy odamész, előadod a „Nagyon sajnálom, ami régen volt, de akkor ez volt a leghelyesebb, amit tehettem” szövegedet és ő mindjárt a karjaidba borul? Ezt te sem gondolhatod komolyan?
• Mit is mondtál mi lett belőle? – kérdezte Jasper
• Pszichológus. A mi Bellánk ma már a forksi kórház Dr. Isabella Black-je.
• Black? Na, ne. Ez komoly? – kérdezte sopánkodva Alice
• Igen. Hozzáment Jacob-hoz. Gondolom az impiriting-nek is köze lehet hozzá. Ja, és a legjobb részt kihagytam. Van egy négyéves lánya.
• Lánya? És láttad is? – kérdezte Emmett Nem tudom elképzelni Bellát, anyaként. Mondjuk téged is pátyolgatott néha. Kíváncsi vagyok arra a kiscsajra. Lehet, hogy tiszta Bella. bombázott Emmett a gondolataival.
• Igen és nem. – mondtam. Ha mázlid van, akkor inkább Bellára hasonlít. – folytatta tovább Emmett.
• Most egyáltalán nem ez a lényeg. – mondtam Emmett-nek dühösen. Ekkor toppan be Carlisle.
• Sziasztok. Összeült a családi kupaktanács? – kérdezte és leült Esme mellé. – Miről van szó?
• Belláról. – mondta Alice.
• Szóval beszéltél vele. – inkább megállapítás volt, mint kérdés.
• Igen, de honnan tudsz róla? – kérdeztem meglepve.
• Amint elmondtad, hogy mi beszéltetetek én is elmondom.
• Egyszerű. Bella kidobta Edward-ot, mint egy rongyot. – röhögött rajtam Emmett.
• Nekem nem mondott semmi hasonlót. Bár az Isabella-n kicsit kiadtam. – osztotta meg velünk tapasztalatát Carlisle
• Mikor beszéltél vele? – érdeklődött Esme.
• Az Edward-dal való viharos találkozása után. Munka ügyben beszéltünk. Említette, hogy megbeszéltetek egy találkozót. Azon kívül nem mondott semmit.
• Végülis a fejemhez vágta, hogy mit tettem vele, amikor itt hagytam. Elmondta, hogy már nem jelentek számára semmit. Szóval röviden ennyi.
• És most lesz az, hogy az érzelmeidtől megint a plafonon leszek, mert mindenért magadat fogod hibáztatni. – fintorodott el Jasper. Emmett megint rajtam röhögött. Szánalmas vagy Edward. üzent gondolatban Rosalie és elindult föl.
• Kösz Rose. Szeretem, amikor így bíztatsz. Különbenis te most kinek a pártján állsz? – kérdeztem kissé ingerültem.
• Szívesen bármikor. – mondta higgadtan – Egyébként Bellát valahogy jobban meg tudom érteni, mint téged. Ez van. – mondta és eltűnt a szobájában.
• Hihetetlen. Nektek muszáj mindenen összevesznetek? – forgatta a szemeit Esme.
• Szerintem annak se örülnél, ha mindenben egyetértenének. – mondta Carlisle.
• Igen. Képzeld még a végén Rosalie Edward-ot magával cipelné vásárolni és kikérné a véleményét. És Edward még élvezné is. – röhögött tovább Emmett.