(Edward) 

Odakint alkonyodott. Megint.

Ez volt régen a legkedvesebb napszakom. De mostanra már csak egy pillanat maradt. Egy pillanat, ami jelezte az idő múlását. Minden egyes alkonyatkor ráébredtem, hogy még egy napot éltem kedvesem nélkül. És ez most már így is marad. Egy örökkévalóság nélküle. Lehetetlen. Túlélhetetlen.

Kedvem lett volna körbe-körbe rohangálni, a fejemet verni minden falba, és csak üvölteni, ahogy a torkomon kifér. Igen, egy századmásodpercig akartam ezt, de nem volt erőm hozzá. Aztán a következő pillanatban el is múlt.

Felváltotta a vágy. A halál vágya.

Mégis mit hitt Rosalie? Hogy most fogom magam, és fütyörészve hazamegyek? Hogy azt mondom, oké, ennyi volt, lépjünk tovább, és csináljunk mindent úgy, mint régen?

Ez nem így megy. Ő ezt nem érti. Én szeretem Bellát. Tényleg szeretem. Szerettem. Talán neki sosem volt olyan erős a szereleme Emmett iránt, mint nekem Bella felé. Lehet, hogy őket csak a testi vágy hajtja már évtizedek óta, és ezt összetévesztik a szerelemmel. Rosalie nem érti. Nem tudja, mennyire szeretem Bellát. Meghalok nélküle. Meg kell halnom.

Nem tudtam sírni. Nem azért, mert a testem képtelen volt rá. Távolról sem. Egyszerűen belülről voltam üres. Könnyem sem volt. Nem volt semmi.

Egy pillanatra dühös lettem magamra, hogy egy könnycseppet, egy képzeletbeli könnycseppet sem tudok ejteni azért a személyét, akiért a világot áldoztam volna.

Utáltam lényem minden porcikáját. A magam iránt érzett gyűlöletem hatalmasabb volt mindennél. Még az elvesztésének a fájdalmánál is. És ezért csak még jobban megvetettem magam.

Talán csak mindenféle indokot kerestem, hogy ne kelljen felfognom, ami történt. Az önutálat, Rose hibázatása, mind-mind csak terelő-hadművelet, hogy ne kelljen szembenéznem a kőkemény valósággal. Valahol nagyon mélyen tudtam ezt, de próbáltam elnyomni.

Bella. Bellám. Szerettelek. Nem, nem beszélhetek róla múlt időben! Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek, bár te ezt nem tudod.

Elhagytam. Szeretem. Elhagyott. Szeretem. Meghalt. Szeretem.

Valahogy most fontosnak tűnt, hogy minden gondolatomban csak a szerelmem legyen. Az a szerelem, amit iránta éreztem. Talán abban reménykedtem, hogy ez majd feltámasztja. Talán. Reménytelen. Szeretem. Szerelem. Halál.

Kint már sötét volt, az alattam lévő szobákban lakó emberek is mind aludni tértek. Talán el kéne mennem. Talán valami olyan helyre, ahol elhitethetem magammal, hogy ez az egész nem történt meg. Hogy Bella még mindig él, és hogy talán… boldog.

De végső soron mit gondoltam? Előbb vagy utóbb úgyis meghalt volna. Ez a természet törvénye. Csak én, és a magam fajta vagyok törvénytelen. De ő nem. Ő jó, és odaadó. Kedves. Volt.

Persze tudtam, hogy idővel elment volna. Csak arra nem számítottam, hogy ennyire korán. És tudtam, mit fogok csinálni, majd ha egyszer meghal. Megyek utána.

De úgy számoltam, hogy ez 60-70 év múlva lesz. Addig én poshadtam volna egy padláson, pont, mint most. Talán éppen ezen. És ez alatt az idő alatt a családom meg tudta volna szokni, hogy nem vagyok. Talán el is felejtettek volna, bár ez a vámpírmemória miatt lehetetlen.

Felejtés. Milyen jó  lenne most. Elfelejteni az elmúlt hónapokat. Mindent.

Ha lenne még egy esélyem, nem így csinálnék semmit. Talán soha nem mentem volna Forksba. Talán az első alkalommal, mikor elszöktem, ott maradtam volna Denaliban. Tanya örömmel fogadta volna. Talán sosem vittem volna el a rétre. Talán sosem mondtam volna el neki, hogy mennyire szeretem. Talán sosem engedtem volna, hogy veszélybe sodorja magát velem. Talán megszerette volna Jacobot. Talán még élne… Talán.

Miért olyan nehéz minden, Istenem?! Miért nem lehet egy kis ideig, csak egy rövid óráig az, amit én akarok? Egy órányi boldogság, félelmek, és következmények nélkül. Olyan nagy kérés ez?

Most tényleg Istenhez beszélek? Egy lelketlen szörnyeteg, aki megölte szerelmét, számon kéri Istent. Ez az év poénja.

Felröhögtem. A fülemet bántotta ez a szenvedő, visítás szerű hang. Aztán egy pillanattal később köhögve és hörögve zokogni kezdtem. Nesze nekem könnyek. Láthatatlan könnyek.

Sírtam. Keservesen sírtam. Úgy éreztem, a mellkasomon egy hatalmas űr tátong. Odaszorítottam a kezem, próbáltam beforrasztani, de nem sikerült. Csak egyre nőtt, és nőtt, a fájdalmamból táplálkozva. Hülye lyuk. Hülye én. Hülye élet. Hülye világ. Hülye minden.

Átfordultam az oldalamra, a karjaimat szorosan magamhoz húzva. Hasztalan.

Eszembe jutott, hogy váltam el tőle. Megbántottam. Földe tiportam az érzéseit. Ez az utolsó emléke rólam. Talán az volt az a pillanat, amikor igazán magamnak látott. Egy szörnyetegnek, aki csak magával törődik. Megbántottam, pedig szerettem.

A lyuk hatalmasra nőtt. Már nem csak a törzsemet borította, hanem mindenem. Kívül-belül egy hatalmas űr voltam.

Bocsánatot akartam kérni tőle. Egészen mostanáig tudtam, biztos voltam benne, hogy bocsánatot fogok kérni. Hogy lesz rá alkalmam. Mert legeslegbelül tisztában voltam vele, hogy nem bírom nélküle. Hogy egy napon majd visszamegyek hozzá könyörögni. A bocsánatáért esedezem, akár az idők végezetéig.

Már az elején tudtam, amikor kimondtam, hogy nem kell, hogy ez nem lesz hosszú távú  döntés. Hogy az önzőségem és a szerelmem egy nap újra visszavezet hozzá. Tudtam, mégis megpróbáltam semmibe venni. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna mindenkinek, ha ott maradok. Alice még mindig nevetne mindenen, és pattogna, Jasper alig győzné nyugtatni. Esme és Carlisle örülne nekünk, Emmett poént csinálna mindenből, Rose pedig lenne önmaga. Hiú és felszínes. De talán egy kicsit elégedett. Charlie boldog lenne a lányával. És Bella… Bella élne. Velem. Boldogok lennénk. Örökre.

Miért nincs második esély ebben a rohadt éltben? Miért csak egy van? Tudom, mindenki a hibáiból tanul. De én ebből mit tanulok? Hogy ha legközelebb szerelmes leszek, ne hagyjam el a lányt? De hát nem lesz legközelebb! Nem leszek többé szerelmes, mert számomra csak ő létezik. Az ő mosolya, az ő nevetése, az ő hangja, az ő érintése. Csak ő.

Az öklömmel hatalmasat csaptam magam mellett a padlóra, miközben könnytelen sírásom rázta a testemet. Azt vártam, hogy beszakad a szerkezet, és lezuhanok a családra. De csak megremegett, és por szállt fel a levegőben. Egy pillanat alatt olyan lett minden, mintha köd lepné el az egész emeletet.

Még egyet csaptam a deszkába. Az megrepedt a kezem nyomán, de még mindig nem tört el. Félre értés ne essék, nem akartam ráesni a békésen alvó családra. Csak törni akartam. El akartam pusztítani körülöttem mindent, ahogy az én lelkemet pusztította el Rose egyetlen mondatával. Lelkemet? Nevetséges. Lényemet. Engem.

Talán el kéne mennem innen. Már másodszorra fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. De attól, hogy távol vagyok, attól még nem lesz meg nem történt. Ugyanúgy valóság marad.

Valószínűleg egyszerűbb lenne most is gyáván elfutni, mint hónapokkal ezelőtt, de egyvalamit tényleg megtanultam. Soha, soha, soha többé nem leszek gyáva.

Szöszmötölést hallottam magam alól, amihez gondolatok is társultak. Felkelt a ház ura a dörömbölésemre. Feljön.

Nem mozdultam. Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy ki kéne ugranom a padlásablakon. De az gyávaság lenne. És épp az előbb fogadtam meg, hogy nem leszek gyáva. És talán jobb is, hogyha megtalál. Úgyis azt hinné, hogy halott vagyok, kihívná a rendőrséget, engem pedig eltemetnének.

De mi lenne utána? Örök időkig a föld alatt feküdnék, és várnám a halált, ami számomra sosem jön el? Nem tudtam.

Egy szinttel lejjebb a férj már felvette a köntösét, és szerzett valahonnan egy vadászpuskát. Nem sokat ér ellenem. A golyónak nagyobb baja lesz, mint nekem, ha belém lő.

Nem féltem. Nem volt semmilyen érzésem, csak a fájdalom, és a tátongó üresség bennem, ami egyre csak nőtt, bár én azt hittem, ez már lehetetlen.

- Tűnj már innen! – Mintha csak az ő hangját hallanám. Hallucinálok. De még ez is jobb, mint a semmi. – Ott az ablak! Ugorj ki!

Megfogalmazódott bennem egy gondolat. Ha az életében nem jártam a kedvében, a halálában miért ne tehetném? Elmegyek. Csak miatta. Érte.

Minden energiámat összegyűjtve megpróbáltam talpra állni. Nem ment. Nem volt erőm. Még a fejemet sem tudtam megmozdítani.

- Gyerünk már! – kiabált rám a hangja újra.

Lentről ajtónyitódást, majd csukódást hallottam. Elindult.

Megint megpróbáltam összekaparni magam. Kezeimmel magam mellett kotorásztam valami biztos pont után kutatva, amiben megkapaszkodhatok. De nem volt semmi, csak a lecsiszolt, ősrégi deszkalapok.

Megint ajtónyitódás.

Remegő térdekkel valahogy talpra álltam, de ahogy ránehezedtem a lábamra, abban a pillanatban rongybabaként estem össze. Egy vámpír, amint összeesik. Még vicces is lett volna, valaki mással, valami más helyzetben.

Óvatosan rálépett valaki a lépcsőre. Mindjárt itt van. Nem akart zajt csapni, meglepetés szerűen akart rajtam ütni. Vagyis szerinte a betörőn.

Megint felálltam. Kicsit könnyebben ment, mint az előbb. Megkapaszkodva az egyik tartógerendában talpon is maradtam.

Már majdnem felért. Nem szűrődött ki fény az ajtó alól, aminek a másik oldalán ott tántorogtam én. Végiggondolta, hol van a villanykapcsoló.

Megpróbáltam elmenni az ablakig, de amint léptem egyet megint összecsuklottam. Hangosan. Pontosan mégis mi a fenéért csinálom ezt? Belláért… - súgta a bensőm.

- Belláért – motyogtam én is magamnak.

Hallotta a zajt, ahogy elestem. Már biztos volt benne, hogy van itt valaki.

A padlón csúsztam oda az ablakig. Máshogy nem ment. A keretben nem volt üveg. Köszönöm. Legalább azzal nem kell zörögnöm.

A férfi remegve tette a kezét a kilincsre, míg a másikban egy kattanással kibiztosította a fegyvert.

Az ablakkeretbe kapaszkodva megint vízszintesbe tornáztam magam. Megpróbáltam átlendíteni a lábam a csípőig érő párkányon, de nem ment. Gyenge voltam. És vesztes.

Lenyomta a kilincset. A családjára gondolt, és arra, hogy mennyire fél. Nem attól fél, hogy ő  meghal. Hanem, hogy a családjának baja esik. Tanulhatnék tőle.

Most a másik lábamat akartam átrakni a fagerendákon. Felemeltem, és rátettem, de tovább nem ment. Megfogtam a kezemmel a fejem felett lévő deszkákat, és felfelé húzva magamat kényszerítettem a testem, hogy a párkányra guggoljon.

A férj óvatosan beljebb tolta az ajtót. Elhelyezkedett, hogy az egyensúlya tökéletes legyen, ha lőnie kell. Hallottam, és a gondolatain keresztül éreztem, ahogy a szíve a torkában dobog. Remegett a gyomra, de határozott volt. Létezésemben talán először nem vonzott a vér, ahogy őrült tempóban száguldozik valaki ereiben. Semennyire. Csak Belláét akartam érezni. Mit érdekel engem, hogyha ég a torkom, csak lehessek vele! De ez már sosem lesz.

Vettem egy mély levegőt. A zokogásom erőtlen sírássá tompult. A testem már nem remegett, és nem is látszott rajtam semmi. Csak éreztem. Mint amikor egy embernek a szemébe nézel, és csak onnan tudod, hogy sír, hogy látod a könnyeit egyenként végigfolyni az arcán. De más jel nem utal rá. Nálam még a könnyek se.

Pont abban a pillanatban, amikor belökte az ajtót, és felnyomta a kapcsolót, én kiugrottam az ablakon. Illetve kizuhantam.

Az ajtó a falnak csapódott maga mögött, és ezzel elnyomta érkezésem zaját.

Nehézkesen odakuporodtam a ház tövéhez, és vártam. Azt, hogy elmenjen, azt, hogy legyen erőm, a világvégét. Bármit.

Láttam a férfi gondolatai között, ahogy a szobát pásztázza betolakodó után kutatva. Sehol semmi. Aztán megakadt a szeme valamin. Az ablak. És tudta, hogyha ezt a menekülési módot választja a betörő, akkor még itt fekszik a földön. És milyen igaza volt.

Nem tudtam arrébb menni. Az ablakon való kimászás leszívta az összes energiám. Pedig a vámpírerő elméletileg végtelen. Csak nem nálam. Úgy látszik, ebben is defektes vagyok.

- Nem, most már nem adhatod fel! – szólalt meg ismét Bella hangja a fejemben. Imádom az érzékcsalódásaimat. Mintha itt lenne mellettem, és úgy ordibálna rám. Fantasztikus.

Erőtlen mosoly húzódott a számra.

Kiabálj még Bella! Kérlek!

- Edward! Edward, azonnal menj be a bokorba! – utasított.

A férfi a fejünk…  a fejem fölött elindult az ablak irányába. Én még mindig csak ültem, és mosolyogtam.

- Gyerünk már Edward! Indulj! – És mintha lökdösni kezdett volna. De ott, ahol hozzámért nem volt semmi. Pedig régen elindultak az elektromos szikrák, meg a vibrálás. Most ez miért nincs? Nem akar engem? Nem szeret?

- Én szeretlek Bella – motyogtam, és oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát. De nem volt ott semmi. Csak a kert, a virágágyás, meg néhány fa. De Bella sehol. Hova tűnt?

A férfi már nagyon közel volt az ablakhoz, de még nem mert kinézni. Megtorpant. És talán ez a torpanás kellett ahhoz, hogy kijózanodjak. Bella nincs itt. Nem is volt. Meghalt. Én meg itt képzelődök.

Elindultam a legközelebbi bokor irányába. Követtem a képzeletbeli Bella utasításait.

Bemásztam az ágak közé,  és pont elhalt a levelek sistergése, mikor a férj a padláson elég bátorságot gyűjtött, és kinézett.

Megint nem talált semmit. Ezen meglepődött, de rövid gondokozás után elkönyvelte annak, hogy biztos csak az állatok voltak. Elindult visszafelé, lekapcsolta a villanyt és becsukta az ajtót, de lefelé a lépcsőn még megjegyezte, hogy holnap ki kell szórni a patkánymérget.

Innentől nem érdekeltek a gondolatai. Kiszálltam a fejéből. Az övéből, és mindenkiéből. Örökre. Soha többé nem akartam gondolatokat hallani.