(Bella szemszöge) 

Megkövülten álltam ott továbbra is. Egyszerűen nem tudtam, vagy nem akartam felfogni az értelmét annak, amit mondott. Hogy lenne lehetséges, hogy Anthonyt és Nathalie-t elrabolták? Hiszen La Push határain belül voltak, ráadásul a fiam gondolatolvasó, így elég nehéz meglepni.

• Hogyan történt? – találtam meg a hangomat. – Mikor láttátok őket utoljára? Kettesben voltak? Senki sem sérült meg? Egyáltalán miért is rabolták el őket? A túszejtés nem túl jellemző a fajtánkban – szakadtak ki belőlem a kérdések.
• Bella, nyugodj meg egy pillanatra – mondta Carlisle lágyan. – Kérlek, Billy, mondj el mindent.
• Nem tudom, hogy pontosan hogyan sikerült elrabolniuk őket. Kettesben voltak, mert ma este Nathalie bevésődött Anthonyba, úgyhogy meg akartak beszélni néhány dolgot ezzel kapcsolatban.
• Nathalie bevésődött a fivéretekbe? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.
• Igen, ez történt – bólintott rá Billy.
• Hiszen ez fantasztikus. Végre megtalálta a párját Anthony. Istenem, annyira összeillenek – lelkendeztem, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem róla, hogy elrabolták őket.
• Ez szerintem most egyáltalán nem lényeges, Bella – csattant fel Edward. – A legkevésbé sem érdekel most, hogy a fiamba egy farkas vésődött, ezzel a problémával, majd foglalkozunk később. Most inkább találjuk meg őket, minél előbb.
• De nagyon is fontos, hogy Anthony bevésődés lett, ez kihat az egész hátralévő életére, és megjegyzem, hogy ez a legkevésbé sem probléma. Kezdj el normálisan viselkedni a családommal, vagy ugrott az esélyed – szűrtem a fogaim között. – Kérlek, válaszolj a többi kérdésre is, Billy – fordultam vissza a fiam felé.
• Nem sérült meg senki, pontosabban Anthony és Nath hogylétéről sajnos semmit nem tudok, de vért sehol sem találtunk. Nem tudom azt sem, hogy miért rabolták el őket – hajtotta le Billy a fejét.
• A falka? – tettem fel a következő kérdést.
• Már mindenki őket keresi. Valahol Port Angeles környékén lesznek, mert ott kaptuk el az utolsó nyomokat.
• Rendben, akkor mi is induljunk azonnal – mondtam határozottan, és egy pillanattal később már ki is léptem a bejáraton, és futásnak eredtem. Néhány pillanattal később pedig elárasztott a nyugalom. – Mit szeretnél, Jasper? – sóhajtottam fel.
• Segíteni – vágta rá azonnal. – Jön mindenki, de nem azért üldözlek pont téged. Nem gondolta komolyan, amit mondott, csak aggódik – vette védelmébe Edwardot.
• Nos, ahogy ő mondta, ez most egyáltalán nem lényeges – mondtam gúnyosan. – Ezt a problémát majd megbeszéljük később, hogyha már meglesz Anthony és Nathalie.
• Bella, nem gondolod, hogy egy kicsit szigorú vagy hozzá? – tette fel Jasper az újabb kérdést.
• Nem is kicsit, de megérdemli, éppen itt az ideje, hogy elővegye a határozott énjét, aki nem szúr el állandóan mindent velünk kapcsolatban – válaszoltam egyszerűen. – Ráadásul, hogyha engem vissza akartok kapni, akkor fel kell fognotok, hogy már régóta, csak csomagban vagyok elérhető. Márpedig tetszik, nem tetszik én farkasokkal élek, már több, mint fél évszázada, úgyhogy hozzájuk kell szoknotok, sőt még jobb lenne, hogyha megpróbálnátok kedvelni is egymást.
• Ezekkel a kijelentésekkel sajnos nem tudok vitára kelni – sóhajtott fel Jasper, majd már csak a feladatra koncentrált.

Nem telt bele negyed órába, és már meg is álltunk a falkával szemben. Legnagyobb megdöbbenésemre néhány pillanattal utánunk lefékezett a csapat mellett Gabriella is. Mire Jake halkan felmorgott.

• Nem érdekel, Jacob. Azt mondtam, hogy segíteni szeretnék, és fogok is. Gyors vagyok, és erős, most már tudok vigyázni magamra – nézett rá komolyan a farkasára. Mire fiam, csak lekonyította a füleit és nyüszíteni kezdett. - Ne nyafogj, mondtam már, hogy van saját akaratom. Attól, hogy szeretlek, még nem te döntesz mindenben – folytatta tovább Gaby a nevelést.
• Nem nyafogott, csak próbálta jelezni, hogy nem akarja, hogy bajod essen – mondta Edward meglepően kedvesen.
• Ó, az más – mosolyodott el Gabriella, és Jake-hez szökkent. – Megígérem, hogy vigyázok magamra, és nem tágítok mellőled – ígérte lágyan, majd végigsimított Jacob bundáján. Fiam pedig finoman hozzádörgölőzött, hogy ne borítsa fel, majd megnyalta a kezét.

Edward felkuncogott, de ezt egy köhögő roham mögé próbálta elrejteni. Mindenki értetlenül nézett rá, de ő csak megrázta a fejét.

• Mi ilyen vicces? – tettem fel én a mindenkit foglalkoztató kérdést.
• Nagyon aranyosak a gondolataik – mutatott a kis gerléink felé. Majd hirtelen Billy felé fordította a tekintetét.
• Billy, azt kéri, hogy tolmácsoljak. Szóval ők elvállalnák a terület keleti és északi részét, mert azokat jobban ismerik, ránk maradna a nyugati és a déli terület – mondta Edward.
• Nem jó – vetette közbe Jasper. – A város északi és déli peremén sokkal több ember van, hogyha véletlenül meglátják az óriási farkasokat, akkor kitör a pánik, hogyha viszont minket látnak meg, akkor nem történik semmi – magyarázta a kijelentését.

Azonnal Billyre pillantottam, aki úgy látszott, hogy mérlegelni próbálja a helyzetet, mert fel alá járkált két fa között. Majd szemeit újra Edward felé fordította.

• Beleegyezik – bólintott Edward.
• Akkor mi északra és délre, ti pedig keletre és nyugatra – néztem én is a fiamra, aki bólintott. – Vigyázzatok magatokra – szökkentem Billy és Jacob elé, majd megöleltem mindkettőjüket. Majd miután kiegyenesedtem Gabyt is. Végül is már ő is a családhoz tartozott. Éppen indulni készültünk, amikor zajokat hallottunk meg nem messze.
• Csak Sam az – tolmácsolta Edward. – Induljunk, minden perc számít – tette még hozzá, majd legnagyobb meglepetésemre kézen ragadott, és futni kezdett velem észak felé. Még visszapillantottam, és láttam, hogy mindenki elindult a kutatási területe felé. Alice és Jasper pedig a mi nyomunkba szegődött.

Miénk lett így az északi terület. Carlisle, Esme, Emmett és Rose voltak délen, a farkasok pedig Gabriellával kiegészülve két csoportban keleten és nyugaton. Csak remélni mertem, hogy minden rendben lesz, mert nem veszíthetem el egyik fiamat sem. Ők a mindenem. Miattuk vagyok még életben, és csakis velük együtt lehet boldog életem, akárhol is vagyok.

• Minden rendben lesz, Bella, csak higgadj le egy kicsit – mondta Jasper kedvesen, majd küldött felénk egy hatalmas nyugalomhullámot. - Most pedig váljunk ketté. A miénk az északi sugárút, a tiétek minden párhuzamos kis utca és sikátor. Hogyha itt akarták elrejteni őket, akkor Edward meghallhatja a gondolataikat. Így több lenne az esélyünk.
• Anthony gondolatait nem hallom. Pont olyan pajzsa van, mint Bellának – mondta Edward kétségbeesetten.
• A farkasét viszont igen. Figyelj fel minden ideges, vagy ijedt gondolatra, és a gondolataiban megláthatod vele a fiadat is. Próbálj meg egy kicsit ésszerűen gondolkozni. Most arra van szükség. Tudom, hogy aggódtok, de megtaláljuk a fiatokat – mondta Jasper határozottan. Én pedig gondolkodás nélkül bíztam benne. Hiszen tapasztalt harcos, ráadásul kiváló stratéga. Minden rendben lesz. – Oké, akkor gyerünk – tette még hozzá, majd emberi tempóban kisétált Alice-szel a főútra. Mi pedig Edwarddal a sikátorokat kezdtük járni.

Lassan haladtunk, és Edward úgy koncentrált, ahogy csak tudott. Mindent meghallott, még azt is, amit nagyon nem akart.

• Bella, én sajnálom, amit mondtam – szólalt meg hirtelen.
• Ezt majd később megbeszéljük – válaszoltam idegesen. – Előbb találjuk meg őket.
• Rendben – sóhajtott fel megadóan.
• Nem haragszom rád, Edward, de legközelebb gondolkozz, mielőtt beszélnél – mondtam békülékenyen néhány perc hallgatás után.
• Ígérem, nem fordul elő többet – mondta komolyan.

Órákon át folytattuk a keresést, és már Port Angeles minden eldugott részén jártunk, de nem találtunk semmit. Hogyha fogva is tartják őket, akkor egyértelműen nem a városon belül. Hacsak más nem akadt a nyomukra. Szerintem a város mellett csak elhaladtak, és máshol tartják fogva őket.

• Nincsenek itt – mondtam kétségbeesetten, és belerúgtam az első felém jövő tárgyba, ami momentán egy szép nagy betontömb volt.
• Bella – fogott le Edward. – Próbálj meg uralkodni magadon, én is aggódom, de hogyha leleplezel minket, akkor sem lesz jobb. Sőt.
• Hogy a fenébe nyugodjak meg, amikor a fiunk éppen raboskodik valahol, nem tudjuk, hogy miért, hogy kik vitték el, és hogy mit akarnak – üvöltöttem. – Hogy nyugodjak meg?
• Nem lesz semmi baja. Te nevelted fel, úgyhogy egy igazi túlélő, ebben biztos vagyok. Még azt is el tudom képzelni, hogy mire visszaérünk Forks környékére már régen ott lesznek és nem értik, hogy hova tűntünk – ölelt magához. Kedves, hogy próbál nyugtatni, de kétlem, hogy egy szót is komolyan gondolt volna.
• Ezt te sem hiszed el – mondtam miközben próbáltam mélyeket lélegezni. Az illata még ilyen sok idő után is elképesztően nyugtató hatással volt rám.
• Nem Port Angelesben vannak – hallottam meg Jasper hangját nem messze. – Hogyha itt lennének, akkor már megtaláltuk volna őket. Úgyhogy szerintem menjünk vissza az utolsó nyomokhoz – ajánlotta a lehetőséget.
• Rendben, bízom benned – bólintottam rá, és kicsusszantam Edward karjai közül.
• Köszönöm, nem fogok csalódást okozni. Akkor menjünk – mondta, és már mutatta is az utat, hogy merre vannak a többiek.

Csupán néhány percet vett igénybe, hogy újra együtt legyen mindenki. Reménykedve néztem körbe a csoporton, de mindenki csak szomorú arccal nézett vissza rám, tehát senki sem talált még csak nyomot sem. Jacob és Billy azonnal mellém sétált, Edward pedig azonnal hátrált néhány lépést.

• Nagyon szeretlek titeket – simogattam meg a bundájukat. – Nem a te hibád volt, Billy – fűztem még hozzá.
• Köszöni, hogy nem hibáztatod, de azt üzeni, hogy az ő felelőssége La Push védelme, úgyhogy igenis ő a hibás – tolmácsolta Edward.
• Hát ez pazar. Akkor most be is mutathatlak titeket egymásnak – forgattam meg a szemeimet. – Mr. Mindig minden az én hibám, Edward Cullen, és Mr. Mostantól önsanyargató életmódot folytató Billy Black. Azt hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással – mondtam idegesen. Mire Emmett hangos röhögésben tört ki, a többiek pedig felkuncogtak.

Billy morgolódott egy sort az orra alatt, ugyanúgy, ahogy Edward is. Emmett pedig elismerően felkapott és megpörgetett. Nagyon tetszett neki a poén.

• Igazad van – hallottam meg hirtelen Edward hangját.
• Nocsak? – néztem rá meglepetten. Ilyen is ritkán van, de végre egyetért benne, hogy állandóan süt belőle a bűntudat.
• Igen, szerintem is – szólalt meg újból. Várjunk csak, nem is hozzám beszél.
• Te most kivel beszélsz? – tettem fel a kérdést kíváncsian.
• Természetesen Billyvel beszélgetünk, és megállapítjuk, hogy egyáltalán nem vagy vicces – mondta határozottan.
• Dehogynem, csak fáj az igazság, öcsi – mondta Emmett vigyorogva.

Néhány percre mindenki kikapcsolódott. Igaz, hogy nem feltétlenül az volt a célom, hogy vicceljek, hiszen én teljesen komolyan gondoltam a szavaimat, de azért nem ártott a csapatnak egy pillanatnyi kihagyás. Miután lecsillapodtunk egy picit Jasper kiadta az utasításokat és mi azonnal elkezdtük a kutatást az utasítások szerint.  

(Anthony szemszöge) 

Nem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, vagy, hogy mi történt velem, de azt tudtam, hogy nem jó helyen. A padló, amin feküdtem nyirkos volt és hideg, ráadásul dohos szag terjengett mindenfelé. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy egy puha kis kéz szorította az enyémet. Ahogy kezdtem magamhoz térni már emlékeztem. La Push, Nathalie, elraboltak minket, aztán út közben kezdtem magamhoz térni, és el akartam szökni Nath-tal együtt, de leütöttek. Annyi időm azonban volt, hogy még elhagyjam a családi karkötőm, és az anyától kapott nyakláncomat nyomként. A farkasok, és anya biztosan megtalálnak bennünket. Ráadásul valószínűleg nagyapáék sem hagynának sorsomra. Lassan kinyitottam a szemem, és egy rémült, sírástól vörös szempárral találtam szembe magam.

• Végre felébredtél – sóhajtott fel. – Már azt hittem, hogy ezek az őrültek valami komolyabb kárt tettek benned – tette még hozzá, majd zokogva borult a mellkasomra. Én pedig szorosan magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem a hátát.
• Nem olyan könnyű bennem kárt tenni, ne aggódj – mondtam nyugtatóan. – Tudod, hogy merre lehetünk?
• Fogalmam sincs – nézett fel rám. – De igenis kárt tettek benned, ugyanis vérzett a fejed. Nem fáj? – kérdezte aggódva. Én pedig azonnal felemeltem a szabad kezem, és megtapogattam. Nem találtam semmit, azon kívül, hogy be volt kötözve egy része a fejemnek, de nem fájt, vagy nem tűnt fel, hogy vérzett volna.
• Te kötöttél be? – kérdeztem csöndesen.
• Igen, eltéptem az inged, sajnálom, de jobb ötletem nem volt – mutatta meg a leszakított ujjat.
• Semmi baj, köszönöm – mondtam hálásan.
• Bármikor – mosolyodott el halványan, de a szeme egy pillanattal később újra könnybe lábadt.
• Ne félj, kijutunk innen – mondtam teljes meggyőződéssel, és szorosan megöleltem. – Hallottad, hogy mit akarnak tőlünk? – kérdeztem kíváncsian.
• Valami olyasmit motyogtak, hogy mi majd biztosítjuk, hogy visszakapják a családjuk egy tagját, de nem tudom, hogy kiről beszéltek. Valami női vámpírról, azt hiszem, hogy úgy hívják, hogy Jess.
• Értem. Tehát váltságdíj lennénk. Ki kell jutnunk valahogy. Kell lennie sebezhető pontnak ebben a cellában, vagy mi ez – ültem fel, és körbekémleltem a helyiséget.
• Szerintem nincs. Ez csak egy sötét pince – nézett körbe Nathalie is.
• Ez igaz, de egy pincének is kell, hogy legyen gyenge pontja – mondtam komolyan. Nem lehet, hogy ne tudjunk innen kijutni. Meg kell mentenem magunkat. – Mindjárt körbenézek – mondtam határozottan, majd felkeltem a földről Nathalie-t is magammal húzva.

Azonnal elkezdtem körbekémlelni a helyiséget. Mindent megtapogattam, de nem igazán találtam vékonyabb pontot, és még csak ablakot sem. Ezen nem tudunk kijutni. Hacsak nem tudom valahogy kitörni a falat, de egy ilyen vastagságú falhoz, a lehetőséghez képest sokkal több hely kéne, hogy rendesen nekifuthassak, és ne csak visszapattanjak.

• Ne is próbálkozz többet, nagylegény. Innen nem jutsz ki, se te, se a kis korcsod – mondta nevetve a férfi. – Hogy vagy képes egyáltalán a közelében lenni, hiszen elképesztően büdös.
• Majd megmutatom én neked, hogy ki a büdös – rontottam a rácsoknak. – Csak így nagy a szád. Harcolni gyáva vagy a nőstényeddel együtt – üvöltöttem rá.
• Nem vagyunk gyávák, kisöreg, csak élve kelletettek, ennyi. Különben nagyon boldogan szétmarcangoltunk volna titeket – mondta gúnyosan. – Hogyha azt hiszed, hogy le tudsz minket győzni, akkor erősen tévedsz. Te nem vagy normális vámpír ez biztos, valami korcs vagy, éppen úgy, mint a cicuskád. Hogyha a falkátok együttműködik velünk, akkor talán az egyikőtök megmenekül, mindkettőtök semmiképp, mert nem vagyunk oda a boldog végkifejletekért, legalábbis akkor, hogyha másokról van szó. Számunkra sokkal szórakoztatóbb, hogyha valaki szenved.
• Majd meglátjuk – morogtam dühösen.
• Ki akarod próbálni, hogy mire vagyok képes a kislánnyal? Mivel farkas túléli, legalábbis az első alkalmat biztosan – kacsintott rá Nathalie-ra.
• Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, akkor nem lesz többé meg az alibid, ami miatt férfinak nevezheted magad – tört fel mély morgás a torkom mélyéről, és magam mögé húztam Nathalie-t, hogy eltakarjam előle. Még soha nem kerekedett ennyire felül rajtam a vámpír énem, de most végső soron eszemben sem volt visszatartani magam. Sőt, sokkal inkább fel akartam bőszülni, mert így talán félelmetesebbnek hatok.
• Ezt te sem gondoltad komolyan, de azért kaptok egy kis büntetést. A te vacsorádat mára megvonom – bökött rám vigyorogva. - A kislány azért kaphat egy szelet kenyeret, meg egy pohár vizet – nyújtott felém egy tálcát. – Szerintem gyorsan fogadd el, mert később nem fogom újra felajánlani – tette még hozzá, mire én kivettem a kezéből az ételt. Ezután egy szempillantás alatt eltűnt az elrablónk. Még jó, hogy nem tudja, hogy gondolatolvasó vagyok. Így most már tudom, hogy be vagyunk kamerázva itt a cellában, és azt is, hogy a húgát akarja visszakapni. Minden bizonnyal azt a vámpírt, akit Jacob intézett el, mi pedig máglyára vetettük. Legalábbis a lány a gondolataiban nagyon hasonlít arra a vámpírra. Úgyhogy ez a csere, attól tartok nem fog létrejönni.
• Tessék, Nathalie, egyél egy kicsit – nyújtottam felé a tálcát.
• Semmi pénzért. Mi van, hogyha megmérgezték? Vagy, hogyha tettek bele valami kábítószert. Nem fogok enni itt egy falatot sem – mondta határozottan.
• Szükséged lesz az erődre, és ennek az ételnek itt, nincs semmi különös szaga. Nem tettek bele semmit – mondtam komolyan.
• Nem lehetsz benne biztos – makacsolta meg magát Nathalie. – Kibírom, amíg megtalálnak minket. Billy, és a falka nemsokára itt lesz értünk. Talán egy-két nap az egész, annyit túlélek étel nélkül is – legyintett magabiztosan, de a szemei elárulták, hogy nagyon is fél.
• Rendben, de hogyha két napon belül nem kerülünk ki innen, akkor enni fogsz. Megegyeztünk? Nem akarom, hogy teljesen legyengülj – mondtam aggódva. Nem hiszem, hogy egy friss farkasnak jót tenne az ételmegvonás.
• Megegyeztünk – bólintott rá. – Két nap alatt biztos ideérnek – mondta határozottan, és volt egy olyan érzésem, hogy inkább csak saját magát próbálja meg megnyugtatni.
• Gyere ide – tártam szét a karjaimat hívogatóan. Ő pedig azonnal belesimult az ölelésembe.

Finoman a karjaimba vettem, majd leültem vele a földre, Nathalie-t az ölembe húzva. Miután kényelmesebben elhelyezkedtünk elkezdtem dúdolni neki az altatót, amit anya is mindig szokott, és közben lágyan simogattam a hátát. Szerettem volna megnyugtatni a karjaimban tartott lányt, és nem volt jobb ötletem, úgyhogy gondoltam a legjobb az lenne, hogyha aludna egy kicsit. Addig sem gondol arra, hogy hol vagyunk. A tervem pedig tökéletesen bevált, mert Nathalie gondolatai egyre kuszábbak lettek, a légzése pedig egyre inkább egyenletes. Néhány perc múlva, pedig már édesen szuszogott a nyakamba csimpaszkodva.