(Bella szemszöge)

Ott állt az egész Cullen család. Láttam az arcukon a döbbenetet, csodálkozást és az örömöt. Az örömöt, mert élek. De engem ebben a percben nem érdekelt csak egy valaki. Aranybarna szemei úgy ragyogtak, mint senki másé. Nem tudtam róla levenni a tekintetemet csak néztem és éreztem, a régi szikrákat. Nem Bella ezt felejtsd el most azonnal! Nem érezhetsz iránta semmit, hiszen nem szeret téged! Megmondta! Nem kellek neki! Én nem fogom őt belekényszeríteni egy ilyen helyzetbe! Biztos vagyok benne, hogy csak bűntudatból jött ide! Hagyd Őt békén! –  szóltam magamra. Ezzel végre sikerült elszakítanom tekintetem Edwardétól. Most már Alice-t néztem és gondosan ügyeltem arra, hogy még csak véletlen se nézzek többé Edward felé. Alice most már vigyorgott. Vagyis eljutott a tudatáig, hogy tényleg élek és itt állok előtte. Ahogy elnéztem a többieket nekik ez nem ment ilyen gyorsan.

• Bella! – ugrott a nyakamba Alice – Annyira hiányoztál! De miért vagy még életben? Hiszen ott voltam a temetéseden, láttam a szüleidet és a barátaidat, akik téged gyászoltak.
• Alice ez most nagyon hosszú lenne és én pillanatnyilag nem érek rá. De majd később mindent elmesélek, ígérem.
• Miért, hova sietsz? – kérdezte Carlisle. Remek szóval már neki is leesett, hogy élek.
• Hát… Tudod, Heidi mindjárt megérkezik a „turistacsoporttal” és nekem addigra el kell mennem.
• Na de miért? – kérdezte Emmett.
• Mert Bella még csak 20 éve vámpír és nem bírná végignézni ahogy mi vacsorázunk anélkül, hogy ő is beszállna. És ő neki is meg van az a furcsa elképzelése, hogy nem eszik embert. – mondta Aro. – És mond csak Carlisle, meddig maradtok?
• Öhm, tessék? Még nem tudom. Azzal a fordulattal még Alice sem számolt, hogy Bella életben van. Azt hiszem egy darabig még maradunk – mondta és Edwardra nézett. Nem kellett volna, mert ettől én újra a szemeinek fojtogató rabságába kerültem.
• Ez esetben Bella, drágám elvihetnéd őket is, megmutathatnád a kastélyt és adhatnál nekik szobákat. – mondta Aro, de én meg sem hallottam. Még mindig Edward tekintetének a foglya voltam.
• Bella! Hallasz te engem?
• Tessék? – kérdeztem vissza, de még mindig nem tudtam levenni a szememet Edwardról. És ő sem segített rajtam azzal, hogy elnézett volna. Folyamatosan a szemembe nézett és figyelt. Ha jól láttam rajta ő volt az egyetlen, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy létezem. Eközben Aro még egyszer közölte velem, amire már az előbb is megkért. Most végre sikerült felfognom, hogy el kéne mennünk ezért elszakítottam a tekintetem Edwardétól és kecses lépésekkel kitáncoltam a teremből. Az egész Cullen család követett. Átvittem őket egy másik toronyba, ahol az én szobám is volt és mindenkit elszállásoltam egy-egy szobában. Megint próbáltam távol tartani magamat Edwardtól, ami jól is ment mindaddig, amíg ki nem léptem a szobám ajtajából és egyenesen neki nem ütköztem az említettnek. Ő értetlenül állt előttem valami furcsa fénnyel a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Jaj, ne csak a szemét ne! Kiáltottam magamban és mielőtt teljesen elvesztettem volna az irányítást elkaptam a tekintetem.
• Boccs… - morogtam az orrom alatt. – Nem akartam neked menni. - Ekkor a keze megindult az enyém felé, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy tényleg én vagyok-e. Szóval neki még mindig nem esett le. De mielőtt hozzámérhetett volna Emmett ugrott a nyakamba és Edward visszahúzta a kezét. Ebben a pillanatban imádtam Emmettet, mert megkímélt egy olyan szituációtól, amit nem tudom hogyan kezeltem volna.
• Na, akkor elérkezett a mesedélután ideje! – kiáltotta. Hirtelen az egész családja körülöttünk termett.
• Igaza van! Hiszen megígérted nekem! – kiáltotta Alice is.
• Rendben van. Üljünk le a nappaliba. – mondtam és mindenki elhelyezkedett egy kényelmes fotelbe. – Szóval mire vagytok kíváncsiak? – kérdeztem.
• Most soroljuk? – kérdezett vissza Emmett.
• Például arra, hogy, hogy lettél vámpír, és hogy lehetsz életben? – kérdezte Alice.
• Hát, miután ott hagytatok Forksban Victoria visszatért. Én meg megpróbáltam elmenekülni, de csak Rómáig jutottam. Onnan először bemenekültem a Vatikánba ahová, nem mert utánam jönni a sok ember miatt. De estére elment az összes ember és én egyedül maradtam. Ő ekkor utánam jött, de napkeltéig nem tudott elkapni. És amikor sikerült utolérnie már feljött a nap és az emberek elkezdtek visszajönni. Ekkor jelent meg Jane, aki azt az utasítást kapta, hogy ha Victoria megsebzett, akkor változtasson át. És hát én történetesen tele voltam sérülésekkel. Így lettem vámpír. Jane elhozott ide és azóta itt élek. Néha elküldenek dolgokat intézni, de amúgy nem szoktam elmenni, csak ha vadászok. De a szüleimnek nem akartam elmondani, hogy mi történt velem, hiszen valószínűleg azt hitték volna, hogy teljesen megőrültem. Ezért azt mondtam, hogy olasz országban élek, de ők folyton azt kérték, hogy látogassam meg őket. És az tűnt a leg kézenfekvőbb megoldás, hogy megrendeztük a halálomat. Így a szüleimet nem kell azzal hitegetnem, hogy még élek.
• És miért nem jöttél hozzánk? Mi szívesen befogadtunk volna. – mondta Esme.
• Tartozom a Volturinak. Ők mentettek meg, a halál torkából. – mondtam mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga.
• És milyen képességed van? – kérdezte Carlisle.
• Hát elsősorban van egy bizonyos pajzsom, ami miatt sem Aro sem Edward nem tud a gondolataimban olvasni és Jane sem tud a képességével kínozni. És ezen kívül még tudom használni a körülöttem lévő egyes vámpírok erejét.
• Egyes?
• Igen, egyes. De én eddig még nem találtam benne semmiféle logikát. Egyszerűen valaki erejét tudom használni valakiét meg nem.
• És közülünk most tudod használni valaki erejét? – kérdezte Jasper.
• Hát nem érzem az érzéseiteket és a gondolataitokat sem hallom. Eddig látomásom sem volt, de ez nem jelent semmit. Az még lehet, hogy Alice erejét tudom használni.
• És mióta vagy vámpír?
• Hát olyan húsz éve kb.
• Értem. – nyugtázta válaszom Carlisle. Edward még egy szót sem szólt mióta meglátott, de tekintetét folyton magamon éreztem.
• Szóval akkor gondolom, nem fogsz velünk élni, igaz? – kérdezte Emmett.
• Hát nem valószínű… - mondtam mire Em kissé lelombozódott.
• Na és mennyi ruhád van? – Alice… mindig a legfontosabb dolgokkal törődik.
• Hát a szobámban van egy viszonylag nagy gardrób, de a tiéd nyomába sem ér.
• Nem baj majd kihozunk ebből is valamit! - mondta Alice és berángatott engem és Roset a szobámba.
• Úgy hiányoztál! – mondta Alice már 3-adszor mióta rászabadult a gardróbomra. Hát a helyiség körülbelül úgy nézett már ki mintha valaki egy bombát robbantott volna ott. Alice és Rose sorban hozták a ruhákat, amit fel kellett próbálnom és közben ők is folyamatosan átöltöztek.
• Tudom Alice ti is nagyon hiányoztatok nekem. Az egész családod. Tudod annyira jó, hogy végre van valaki más is, aki nem ember véren él. A többiek között néha annyira másnak éreztem magam.
• Mert más is vagy! De a másság nem azt jelenti, hogy rosszabb vagy náluk csak azt, hogy nem vagy unalmas. – Jelentette ki Rose.
• Kössz. – motyogtam. Rosalie nagyon meglepett ma. Amikor még Edwarddal voltam folyton ellenséges volt velem. De most mintha teljesen mással beszélnék, mint 20 évvel ezelőtt.
• Rose! Ha nem haragszol megkérdezhetem, hogy mivel érdemeltem ki a kedvességedet?
• Nem értem mire gondolsz. – mondta miközben egy narancssárga ujjatlan felsőt nyomott a kezembe.
• Hát arra, hogy régen mindig olyan távolságtartó és hűvös voltál velem.
• Ja, arra gondolsz. Régen az zavart benned, hogy ember létedre túl sokat tudtál rólunk. Nem voltam abban biztos… Pontosabban biztos voltam benne, hogy egyszer direkt vagy véletlen, de el fog járni a szád és akkor a titkunknak lőttek volna. De most, hogy már te is vámpír vagy már nem félek ettől. És ezen kívül… Én sosem akartam az lenni, ami vagyok. Nekem annyira furcsa volt, hogy egy emberrel kellett közösködnöm a testvéremen. – Na, ne! Ezt a témát kerülni akartam!
• És mostanában hol laktok? – kérdeztem terelve az Edward témát.
• Hát pillanatnyilag Calgary-ban élünk, Észak Amerikában. – a válasz végénél éreztem, ahogy a szemem éjfeketévé válik. Valóban már vagy egy hete nem voltam vadászni és ez a sok izgalom most kihozta belőlem.
• Ha megbocsájtotok, én most elmennék vadászni. – mondtam és elnézést kérően pillantottam a lányokra.
• Mi is megyünk! – jelentették ki egyszerre.
• Annyira kíváncsi vagyok, hogy te hogy vadászhatsz! – sikítozta Alice.
• Pont úgy, mint bármelyik más vegetáriánus vámpír. – mondtam. Nem értem mi ezen akkora nagy szám.
• Én meg arra lennék kíváncsi, hogy errefelé mi a választék. – mondta Emmett. Emmett? Oh, szóval már ők is itt vannak. Megfordultam és az egész Cullen családdal találtam magamat szemben.
• Ha nem lenne nagy probléma mi is szeretnénk veletek menni – mondta Carlisle.
• Persze… Nem probléma. – mondtam és elindultam kifelé a kastélyból. Egy idő után Carlisle vezetett minket (hiszen ő már élt itt évekkel ezelőtt, tudja, hogy mi merre van). Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy leghátul megyek Edward mellett, aki legújabb szokásával volt elfoglalva. Engem bámult…