(Carlisle szemszöge) 

Miután felvettem a fekete szmokingot, amit külön erre az alkalomra vásároltam lementem a nappaliba, ahol a ceremónia lesz. Eleazar már ott várt rám. Edward pedig széles mosoly kíséretében felment Esméért, hogy az oltárhoz kísérhesse.

• Ideges vagy? – kérdezte barátom mosolyogva.
• Sokkal inkább izgatott – válaszoltam boldogan.
• Azt nem is csodálom. Nem is hiszed el, hogy a tiéd lesz örökre. Ismerem az érzést – merengett el Eleazar. Valószínűleg visszaemlékezett a saját esküvőjére Carmennel.
• Igen, ebben biztos vagyok – bólintottam rá. Hiszen még emlékszem, hogy Eleazar is mennyire izgatott volt az esküvőjük napján. – Jönnek – hallottam meg a halk lépéseket, és a lépcső csendes neszezését.

Először a lányok jöttek, gyönyörű egyforma ruhában, és apró  csokorral a kezükben. Egyszerűen káprázatosan festettek. Mindig is közel álltak a Denali lányok a szívemhez, mintha csak a sajátjaim lennének. Büszke voltam, hogy a barátjuknak vallhatom magam. Kecsesen lejtettek végig a nappalin, és közben boldogan mosolyogtak. Aztán amikor elérték a helyüket megálltak, és helyet foglaltak. Még láttam, ahogy Carmen rákacsintott a férjére, bekapcsolta a zenét, majd ő is elfoglalta a helyét.

Újra a lépcső felé fordultam, és izgatottságom már a tetőfokára hágott. Végre megláthatom az én tökéletes, és gyönyörű szerelmemet az esküvői ruhájában is. Nem mutattam ki, de elképesztően kíváncsi voltam a ruhára, amit választott. Biztosan csodálatosan fest benne, bár Esme még egy rongyos zsákban is ellenállhatatlan lenne. Lassan jöttek, nagyon lassan. Egy vámpír ennél csak gyorsabb lehetne. Tudom, hogy a zene ritmusára illik lépkedni, de igazán jöhetnének kicsit tempósabban is. Általában türelmes természet vagyok, na de, hogyha figyelembe vesszük a tényt, hogy már több száz éve várok erre a pillanatra, akkor igazán elnézhető nekem ez a türelmetlenség.

Egy pillanattal később végre megláttam őt, és még a lélegzetem is elállt. Még jó, hogy nincs szükségem levegőre, mert ha lenne, akkor itt helyben összeesnék. Egyszerűen csodálatosan nézett ki. Tudtam, hogy gyönyörű lesz, de hogy ennyire az még engem is teljesen letaglózott. Büszkén sétált Edwardba karolva. A tört fehér ruhája tökéletesen megmutatta tökéletes derekát, kerek csípőjét, gömbölyű kebleit. Nem találtam rá szavakat. Ami azonban a legjobban megfogott az a szeme volt. Még soha nem láttam ennyire boldogan csillanni aranyszín szemeit. Őszinte boldogságot és szerelmet sugallt felém, amitől úgy éreztem, hogy halott szívem hevesen dobogni kezd. Mindig is arra vágytam, hogy a nő, akit majd elveszek ilyen boldog legyen, amikor felém sétált az esküvőnk napján.

Amikor szerelmem és fiam már a nappaliban sétáltak a lányok is felálltak a számukra elhelyezett székekről. Már csak néhány lépés választott el bennünket egymástól. Ahogy odaértek hozzám, Edward lágyan felhajtotta Esme fátylát, és megpuszilta az arcát, majd szerelmem kezét az én kezembe helyezte. Én pedig azonnal magam mellé húztam, majd barátom felé fordultunk.

Azt kell, hogy mondjam, hogy Eleazar igazán kitett magáért, mert én még ilyen szép szertartást nem láttam. Minden apró részlet ki volt dolgozva, egyszerűen tökéletes volt. Ezt majd meg kell hálálnom neki. A legjobban azok a szavai hatottak meg, amelyben kifejtette, hogy mennyire boldog, amiért én is megleltem végre a páromat.

• Esme Platt, fogadod, hogy örökké szeretni, tisztelni, becsülni fogod az itt megjelent Carlisle Cullent? – kérdezte barátom szerelmemtől.
• Igen, fogadom – válaszolta Esme boldogan.
• Carlisle Cullen, ezennel hites feleségeddé fogadod az itt megjelent Esme Plattet? Szeretni és óvni fogod az örökkévalóság hátralévő részében? – fordult Eleazar most felém.
• Igen, fogadom – mondtam határozottan és lágyan rá mosolyogtam.
• Kérem a gyűrűket – mondta Eleazar, és Edward egy pillanat múlva ott termett két gyönyörű karikával a kezében. – Húzzátok fel egymás ujjára a gyűrűket, amely a végtelen szerelmeteket jelképezi a mai naptól fogva. Eme gyűrűknek nincs kezdete és vége, örök állandóságot jelképeznek, amivel most megpecsételitek eskütöket.

Mi pedig úgy tettünk, ahogy Eleazar kérte. Először én húztam fel Esme ujjára az arany karikát, és meg is csókoltam, ahogy a helyére került. Nem akartam túl érzelgősnek tűnni, de annyira vártam már ezt a pillanatot, hogy azt az emberek nagy része el sem tudja képzelni. Esme is ugyanolyan odaadással adta rám a hitvesi gyűrűt.

• Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket – mondta Eleazar boldogan. – Megcsókolhatod a menyasszonyt, barátom.

Én pedig egy pillanatig sem késlekedtem. Azonnal felhajtottam a feleségem fátylát, és szenvedélyesen megcsókoltam. Mhm… feleség. Mrs. Cullen. Esme Cullen. Mindenhogyan tökéletesen illik Esméhez. Próbáltam belesűríteni a csókba minden érzelmemet, bár ez elég nehéz volt, hiszen benne kellett lennie a szerelemnek, a tiszteletnek, vágynak, szenvedélynek, boldogságnak, összetartozásnak, és még rengeteg másnak is. Azt hiszem, hogy határozottan kijelenthetem, hogy ez életem legszebb napja.

Hangos tapsvihar törte meg a romantikus pillanatot, és mi mosolyogva fordultunk barátaink, és családunk felé. Először természetesen Edward termett előttünk, és szorosan megölelgetett mindkettőnket. Eközben Kate gyorsan elkattintott egy fényképet, hogy megörökítse a szép családi pillanatot. Ezután Eleazar és a lányok is kinyilvánították örömüket, és gratuláltak a házasságkötésünkhöz, majd elkezdődött a tánc. Fiunk egy pillanat alatt kicserélte a lemezt és igazi kellemes tánczenét tett fel. A párválasztás nem volt éppen egyszerű feladat a tánchoz, hiszen a lányok többségben voltak, de azért megoldottuk. Már előre megbeszéltük Edwarddal és Eleazarral, hogy mindenképpen megtáncoltatjuk az összes lányt. Nem árulhatnak petrezselymet.

A nyitótánc természetesen Esméé és az enyém volt. Lágyan keringtünk a keringő kellemes dallamára, majd a többiek is csatlakoztak hozzánk. Eleazar természetesen Carmennel táncolt, míg Edward először Tanyát kérte fel, ami biztosan bölcs gondolat volt, hiszen, ahogy Tanyát ismerem személyes sértésnek vette volna, hogyha nem vele táncol először. Viszont ezután fiam azonnal felkérte Irinát és Kate-t is. Természetesen én is megtáncoltattam a lányokat, ahogy Eleazar is. A lassú, szerelmes dallamokra azonban mindig visszatértünk a párunkhoz. Éppen kedvesemmel táncoltam, amikor barátom lépett mellénk.

• Lekérhetem a hölgyet? – kérdezte mosolyogva.
• Természetesen, de csak kölcsön adom – intettem játékosan.
• Igazán köszönöm – mosolygott rám Eleazar.
• Nincs mit – biccentettem, és már ott sem voltam. Gondoltam, hogy addig felkérem az egyik lányt egy fordulóra. – Szabad? – léptem mosolyogva Carmen elé. Aki azonnal nyújtotta is a kezét, és velem tartott a parkettre. Még csak néhány másodperce keringtünk, amikor Carmen megszólalt.
• Örülök, hogy boldog vagy – mosolygott rám lágyan. – Esme csodálatos nő. Tökéletesen összeilletek – mondta komolyan.
• Igen, én is így gondolom – helyeseltem.
• Nagyon szép családod lett, Carlisle. Légy rá büszke, hiszen mindig is ezt akartad. Őszinte leszek, én egy kicsit féltem, hogy nem sikerül. Nem könnyű megtalálni a párunkat, hogyha ezt az életmódot folytatjuk, bár kétségkívül megérte várni az igazira – pillantottunk el Esme és Eleazar felé.
• Köszönöm. Büszke is vagyok rájuk, ebben biztos lehetsz – mondtam határozottan.
• Helyes – mosolyodott el Carmen, majd puszit nyomott az arcomra.

A dalnak lassan vége, én pedig meghajoltam Carmen előtt, így köszönve meg a táncot, ő pedig egy aprót pukedlizett, majd Eleazar karjaiba sietett. Én pedig azonnal magamhoz húztam Esmét. Még órákon át táncoltunk, egészen addig, amíg kedvesem úgy nem határozott, hogy itt az ideje a hagyományokhoz híven elhajítania a csokrot. Felszaladt a lépcsőn, majd a lányokat a nappali közepébe invitálta.

• Szóval lányok, akkor háromra – mondta Esme mosolyogva, majd elfordult a lányoktól, és lengetni kezdte a csokrát. – Egy…kettő…három – számolt lassan, majd átdobta a csokrot a feje felett, és kíváncsian megfordult. Kate volt a szerencsés, aki elkapta a csokrot, és láthatóan nagyon örült neki. A mi korunkban, és határozottan hittek abban, hogy az lesz a következő, aki elkapja a csokrot, és mivel már Kate is elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen a hagyományra, így nyilván felcsillant előtte a remény, hogy végre meglelhesse a párját.

Nem sokkal a csokor eldobása után pedig már indulnunk is kellett a nászutunkra. Na nem, mintha ez teher lett volna a számomra. Sőt. Már alig vártam, hogy meglássam szerelmem arcát, amikor odaérünk az ő saját szigetére. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki. Igazság szerint egy kicsit izgulok, hiszen Esme elég szerény teremtés, és általában én sem ragadtatom el magam. Na jó, a feleségemmel kapcsolatban el szokott ragadni a hév, de ő mindent megérdemel.

• Most pedig az utolsó tánc következik, mert az ifjú párnak hamarosan indulnia kell – szólalt fel Edward, és betette nekünk a kedvenc dalunkat.

Azonnal a karjaimba zártam Esmét, és lágyan mozogtunk a zene ütemére. Örökké  is képes lettem volna így maradni, és táncolni, de kétségkívül nem volt ellenemre az előttünk álló néhány hét sem.

• Indulhatunk, Szerelmem? – búgtam a fülébe, miután véget ért a dal.
• Igen, mehetünk – mosolygott rám izgatottan.

Gyorsan felszaladt az emeletre átöltözni, én pedig addig kivittem a csomagjainkat. Mindenkitől elbúcsúztunk a végére hagyva Edwardot. A fiunkat szorosan megölelgettük, Esme pedig ráadásként össze-vissza puszilgatta is, amit Edward hősiesen tűrt. Szerelmem úgy búcsúzkodott fiunktól, mintha nem látná legalább évekig.

Néhány perccel később azonban már úton voltunk a nászutunk felé. Már alig vártam, hogy odaérjünk. Hetekig kettesben Esmével, mi lehetne még ennél is csodálatosabb. Természetesen Edward hiányozni fog nekünk, de ez mégis csak a nászutunk, aminek az a lényege, hogy csak mi ketten létezzünk.

Feleségem igen türelmes természet volt, aminek nagyon örültem, de a második átszállásunk után, már nem bírta ki.

• Nem kaphatnék esetleg egy icipici támpontot? – nézett rám könyörgő szemekkel.
• Nem lehet, akkor már nem lenne az igazi a meglepetés – ráztam meg a fejem.
• Soká érünk még oda? – kérdezte izgatottan. – Mennyi idő? Átszállunk még?
• Még egyszer szállunk át, és néhány órán belül odaérünk – simogattam meg a karját. – Többet viszont nem szedsz ki belőlem. Nemsokára megtudod, hogy hová megyünk.
• Rendben – sóhajtott fel Esme. – Addig viszont elterelhetnéd a figyelmemet valahogyan – bújt hozzám közelebb.
• Valóban? Mégis mire gondoltál? – szálltam be a játékba. Mint két tinédzser. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer újra feltörnek bennem a hormonok, mármint átvitt értelemben.
• Hát nem is tudom – tette az ártatlant Esme. – Friss házasok vagyunk. Azt hiszem, hogy turbékolnunk kéne, vagy, hogy is szokták mondani – simította kezét a tarkómra.
• Értem, szóval turbékolni – mosolyogtam rá. – Hát rajtam ne múljék – tettem még hozzá, majd megcsókoltam.

Amikor legközelebb eljutott hozzánk a külvilág már ott is voltunk. Innen már csak csónakon kell tovább mennünk a szigetig.

• Drágám, megérkeztünk – szakítottam meg a csókot.
• Máris? – nézett rám döbbenten. – Úgy tűnik, hogy a figyelemelterelés hatásosabb volt, mint hittem volna – mondta szemlesütve. Még mindig hajlamos volt egy kicsit szégyenlősködni, ami minden kétséget kizáróan nagyon aranyos tulajdonság volt.
• Nagyon igyekeztem – mondtam komolyan.
• Ez kétségkívül így van – bólogatott szerelmem hevesen, majd megigazította az enyhén felgyűrt felsőjét.

Felvettük a csomagjainkat, pontosabban én vittem a csomagokat, Esme pedig a válltáskáját. Hiszen a feleségem nem cipelhet bőröndöket. Majd azonnal elindultunk a kikötő felé, ahol már ott várt ránk a kis hajó, amit kifejezetten erre az utazásra vettem.

• Beszállás – néztem szerelmemre mosolyogva.
• Hajóval megyünk? – nézett rám izgatottan.
• Igen – bólintottam lelkesen. Imádtam a hajózást, mindig is. Még akkor szerettem meg, amikor ember voltam.
• Még soha nem utaztam hajóval, de mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet – mondta mosolyogva, majd felsietett a hajónkra.
• Tetszeni fog, Kedvesem – léptem fel én is utána.

Nem sokkal ezután pedig már száguldottunk is a hullámok hátán. Esme nagyon élvezte a hajózást, akárcsak én. Előreszaladt a hajó orrába és onnan kémlelte az éjszakai tájat. Bár sejtettem, hogy mit keres annyira. Még mindig nagyon kíváncsi volt rá, hogy hová megyünk.

• Hamarosan megérkezünk – kiabáltam előre, és kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltam.
• Már alig várom – fordult felém Esme. – De a hajózást is nagyon élvezem – tette még hozzá.
• Ennek örülök – mosolyogtam rá. – Ha gondolod a nászutunk alatt még bármikor elmehetünk hajókázni, ha úgy tartja kedvünk – ajánlottam. Reméltem, hogy igent fog mondani, de mielőtt még válaszolhatott volna megláttam a szigetet.
• Drágám – szóltam neki előre, ő pedig egy pillanat alatt mellettem termett.
• Igen? – kérdezte hozzám bújva.
• Ott van – mutattam a sziget irányába, és kíváncsian vártam szerelmem reakcióját.