4. fejezet

- Kitalálta már, hogy mit fog kezdeni a lánnyal? – kérdezte Melissa.

- Hipnotizálom, eladom, visszaszökik, újra eladom – mondta Jonathan. A nő először tágra nyílt szemekkel nézett rá, majd nevetni kezdett.

- Mi olyan vicces? –  kérdezte a hadnagy.

- Maga még életében nem próbált elfogni egy vámpírt, igaz? – kacagott még mindig.

- És ha nem? – sértődött meg a rendőr.

- Tisztázzuk! Ő nem egy mesebeli vámpír. Erős, gyors, halhatatlan. Érti, kedves hadnagy? – mosolygott a nő sejtelmesen, majd elkomorodott.

- Értem – bólintott a férfi.

- Nem használ ellene a fokhagyma. És nem porlad el a napon. Halhatatlan. Nem hal meg, mint egy zombi, ha karót döf át a szívén. Szinte lehetetlen elkapni! De nekünk van fegyverünk – mondta magabiztosan.

- Igen? És mégis mi? Én arra számítottam, hogy ha nem engedelmeskedik, kilököm a napra, és viszlát! Erre kiderül, hogy nem – esett kétségbe a rendőr.

- A fegyverünk az ösztöne. Ha emberi vért érez, egyfajta mámorba kerül, amiből nem tud kilábalni. Akkor a legsebezhetőbb. Bár, igazából csak egy másik vámpír képes lefogni. Ez probléma lehet – mondta Melissa nyugodtan.

- Probléma LEHET? Ez az? Én nem vagyok vámpír és te sem! Édes jó istenem. Lehet, hogy fel kell adnom? Pedig már éreztem a köteg vastag bankót a kezemben – siránkozott.

- Nyugalom, Jonathan. Egy áldozatvadász vámpír sokat segíthet nekünk. Őket könnyű alkura bírni. Csak egy teremnyi ember kell neki, és segít – simogatta meg a nő a férfi borostásodni kezdő arcát.

- Akkor jó. Embert szerzünk. Minden rendben – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Addig is, játszunk! –  csillant meg Melissa szeme, majd a férfi ölébe telepedett, aki erre kacéran elmosolyodott.

*********

- Megjöttünk – jelentette ki Rosalie mikor beléptek a házba, ám senki sem felelt.

- Hol a frászban lehetnek? – agyalt Emmett.

- Nem tudom – vont vállat Jasper. – De nem is érdekel. Can, a szobádba?

- Igen, köszi – mosolyodott el a lány.

- Jaj, de utálom, ha mosolyogsz – húzta el a száját Emmett.

- Bocsánat, de miért is? – duzzogott Candy.

- Olyan a mosolyod, mint anyámé meg a húgomé volt – mondta lehajtott fejjel. Candy biztos volt bene, hogyha lett volna szíve, most kihagyott volna.

- Soha nem mondtad, hogy volt húgod – morcoskodott Rosalie.

- Ne haragudjatok – mondta, majd a táskákkal együtt eltűnt a lépcsőn.

- Érdekes – motyogta Alice, majd ő is eltűnt.

- Mennyi furcsa dolog történik mostanság. – csóválta a fejét Rose.

- Sajnálom. Valószínűleg az én hibám. – hajtotta le Candy a fejét. Hosszú haja arcába hullott.

- Mint minden – lépett be Edward.

- Edward Cullen! Elhallgass! – förmedt rá, az éppen leérő Esme.

- Szia – csókolta arcon Rose. – Merre voltál?

- Carlisle-nal beszélgettem – lépett be a konyhába. Rose szépen szedett szemöldöke magasra szökött. Nem hitte, hogy a nagy beszélgetés közepette ne tudtak volna leköszönni, másrészről Esmének semmi dolga nem lehetett a konyhában. Hirtelen egy kép ugrott be neki, de gyorsan kiverte a fejéből.

- Sajnálom – sóhajtotta Candy.

- Ugyan! Nem a te hibád. Ne is figyelj Edwardra – jelent meg Jasper.

- Mind örülünk, hogy velünk vagy. Hogy ment ma? – érkezett le Carlisle is.

- Remekül – mosolyodott el Candy.

- Carlisle. Te tudtad, hogy Emmett-nek volt húga? – kérdezte az éppen leérkező Alice.

- Nem – lepődött meg Carlisle. – Edward?

- Húga? Ha igen akkor jól titkolta. Soha nem gondolt rá – dőlt el Edward a kanapén, és bekapcsolta a TV-t.

- Én megyek és lefürdöm – zárkózott el a további beszélgetéstől Candy.

- Ne siess úgy! Holnap végleg tesztelünk – mondta Esme.

- Tessék? – lepődött meg a lány.

- Alice arra gondolt, hogy ha esetleg holnap, vagyis pénteken elmennétek bulizni, akkor az lenne a végső teszt. Ha annyi illat ellen is le tudnád győzni a szomjad, akkor nyertél, és járhatsz ide suliba. Majd kitalálunk valami mesét. Aztán akkor örökre velünk maradhatsz – mondta Carlisle.

- Hogy mi? – kérdezte egyszerre Candy és Edward, csak éppen míg Candy hangsúly meglepett, és lelkesedő volt, Edwardé csodálkozó, és dühös. Candy rákapta a szemét. Edward tekintete találkozott a lányéval. Hallotta, amint a lány gondolatban zokog. „ Miért utálsz ennyire, vöröske?” – sírta. Edward úgy döntött, eljátsza a sértődöttet. Idegesem felmordult, és eltűnt a lépcsőn. Aztán már csak az ajtócsapódás hallatszott.

- Ne aggódj! Megbékél – tette a csüggedt lány vállára a kezét Emmett. Candy testét kellemes hullámok járták át.

- Köszi Emmett – mosolygott sötéthajú fiúra, majd a szöszihez fordult. – Neked is, köszi Jasper. Ez most nagyon jól esett.

Majd tényleg fürdeni indult. Mikor végzett, gyorsan elpakolta az új rucikat. Épp a teraszon ült, mikor kopogtak.

- Gyere, Alice – sóhajtotta.

- Szia, nagylány! – ölelte át a vállát. – Na, akkor megyünk holnap bulizni?

- Persze – vigyorgott fel Candy.

- Állati. Nem nagyon járunk, de most mind elmegyünk. Oltári lesz. Én imádok táncolni. Bár Jasper azt mondta ő nem kockáztat – szomorodott el egy kicsit.

- Kár – biggyedt le Can szája is.

- Na, majd táncolunk helyette is. Rosalie nagyon izgul, mert rég volt, és nem tudja, mit fog felvenni. Mit is vártam… Ő Rose – csevegett tovább. Candy mosolygott, de gondolatai a tőle néhány szobára lévő Edwardon jártak.

„Mit vétettem? Mit ártottam neki? Talán nem vagyok szimpatikus neki? Mi a csudáért utál ennyire?” – agyalt, majd ismét Alice fecsegésére koncentrált. Egész este beszélgettek. Pirkadatkor is csak az iskola miatt hagyták abba.

- Suli – nyögte Alice.

- Nehezen – lépett be Jasper.

- Süt a nap! – perdült meg Alice. – Akkor irány vadászni!

- Az sem jó – nyitott be Carlisle. – Vadász szezon van. Meglátnak.

- Ez komoly? – rontott be Emmett. – Megölik az összes… Ez meg mi?

Candy asztalához lépett, és egy nyakláncot emelt fel róla. A nyakláncon egy nap, és egy hold díszelgett.

- Mióta csak az eszemet tudom, megvan. Csak nagyon féltem. – mosolygott bűbájosan Candy. Emmett visszatette a láncot, és nagyot kiáltott:

- Mindenki a nappaliba! Most. Hozd a láncot! – fordult Candyhez, majd kiviharzott. Mind tanácstalanul néztek utána.

*********

- Kedvesem! Hát újra itthon – ölelte át az éppen belépő lányát Mrs. Largett.

- Szia, anya – érzékenyült el Lucy. – Hazajöttem.

- Meddig maradsz? –  érdeklődött az anyja félénken.

- Ameddig csak lehet – mosolygott a lány.

- És a munkád? – lepődött meg a nő.

- Otthagytam. Jövök  örökösnek. – Megpróbált örömöt ültetni a hangjába.

- Édes istenem! Édesapád örülni fog. Mindjárt jön haza. Istenem, de boldog lesz. Ne haragudj majd rá, bármit mond is, rendben? – aggodalmaskodott a nő.

- Ismerem, anya – ült le a kanapéra Lucy. Anyja mellé telepedett, és elkezdték átbeszélni a külön töltött éveket. Lucy nem tudatosan bár, de igyekezett nem beszámolni Jonathan hadnagyról, és a vámpírlányról.

*********

- Édesem! Valami baj van? – kérdezte Rosalie meglepetten, a kiabálás hallatán.

- Nappaliban megbeszéljük! – vetette oda Emmett.

- Bella is kell? – dugta ki a szobából Edward a fejét.

- Máris itt van? – jött ki Jasper.

- Végig itt volt – felelte Edward.

- Immunis leszek! – ujjongott Jasper.

- Ügyes vagy, édesem – táncolt utána Alice.

Candy döbbenten, a nyaklánccal a kezében a nappali felé indult. Nem sietett. Meredten bámult maga elé. Belláék mögötte jöttek.

- Edward, előremehetsz – mosolygott rá a lány.

- Nem hagylak vele. Nem bízom benne – mondta Edward.

- Tünés! – parancsolta Bella, mire Edward duzzogva „előrement”.

- Candy! Hogy-hogy ilyen csiga tempóra váltottál? – próbált csicseregni Bella, de mikor meglátta a lány üres tekintetét, nagyot sóhajtott. – Kérlek, ne haragudj Edwardra! Csak kicsit hűvös, meg minden, hidd el, én tudom, de nagyon kedves is tud lenni.

- Nem haragszom – kapta fel a fejét Candy, mire Bella hátraugrott.

- Jaj, ne haragudj! Elfelejtettem, hogy még félsz egy kissé tőlem – mentegetőzött a lány.

- Semmi baj. Nem félek, csak még szokatlan a gyorsaság – mosolygott Bella is.

- Akkor csukd be a szemed – kapta föl Candy, Bella pedig engedelmesen lehunyta pilláit. Mikor egy másodperccel később kinyitotta, már Edward karjaiban feküdt a kanapén.

- Köszi – mosolygott Candy-re.

- Most, hogy mindeni itt van, halljuk Emmett, miért vagy ilyen feszült – nézett kérdő  tekintettel fogadott fiára, ám ezúttal apaként, Carlisle.

- Először is. Edward, mássz ki a fejemből! Köszönöm. Másodszor. Soha nem mondtam nektek, és ezért ne haragudjatok, de míg ember voltam, pontosabban mielőtt megtámadott a medve, nem egyedül voltam. A barátaimmal mentünk sátorozni, és jött velünk a szintén eltitkolt húgom. Mikor Rosalie megtalált Edwarddal, akkor már megléptem a medve elől egyszer, de egy másik karjaiba futottam. A fiúk valószínűleg hazamentek, és azt mondták, meghaltam. Akkoriban a húgom 11 éves volt – mesélte Emmett, de háttal állt a többieknek. Nem mert a szemükbe nézni. Nagy levegőt vett, és folytatta:

- A húgom nagyon szép volt. Anyámra ütött. Leszámítva a szemeit, azokat apámtól örökölte. Olyan sötét, fekete volt, hogy nem is látszott ki belőle a pupilla. Mikor eltűntem, nem tudom hova lett. Azt viszont tudom, hogy születésekor, kapott egy ezüstláncra fűzött medált, ami pontosan megegyezett Candyével. Gondolom, innen rájöttök – hajtotta le a fejét.

- Mielőtt kijelentenénk, hogy Candy a húgod, ki tudja hány ilyen nyaklánc van még a világon – próbálkozott Edward.

- Csak ez az egy – sóhajtotta Emmett. – Külön neki készítette a nagyapám.

- Állj! – kiáltott fel Candy, mire Bella megugrott, Edward pedig szorosan magához húzta.

- Parancsolj – fordult felé Emmett.

- Ez azt jelenti, hogy te a bátyám vagy? Azt jelenti, hogy van még élő rokonom? Hogy nem vagyok egyedül? – meredt rá a lány.

- Igen – nyögte a fiú. – Ne haragudjatok. Csak eddig eszembe sem jutott a régi családom. Úgy voltam vele, hogy nekem már itt van Rosalie, meg ti, és tényleg eszembe sem jutott ezen gondolkodni. Meg tudtok bocsátani?

- De hisz nem haragszunk – mosolygott Rose. – Semmi baj. Igazam van?

Mind hevesen bólogattak, leszámítva Candyt. Ő még mindig Emmettre meredt.

- Kérlek, nézd el nekem, de most el kell mennem – nyögte ki nagy nehezen.

- Micsoda? – kérdezték egy személyként.

- Nekem most el kell mennem – suttogta Can.

- De hát miért? – szomorodott el Emmett.

- Fel kell dolgoznom.

- Most ne menj sehova, kérlek – szólalt meg Edward. Candy kérdőn nézett rá.

- Vadásznak – felelt Esme.

- Akkor is el kell innen tűnnöm egy időre – rogyott össze a lány. Alice azonnal mellette termett.

- Ha tényleg így érzed, akkor elviheted a BMW-t – ajánlotta fel Rosalie.

- Elmehetne Tanyáékhoz – vetette fel Jasper.

- Csak ha szeretne – emelte fel az ujját Esme.

- Ki az a Tanya? – hallatszott Candy hangja a földről. Alice gyorsan elmondta ki is Tanya, és a családja.

- Könnyebb lenne, mert nem esnél vissza – jegyezte meg Carlisle.

- Ez egy remek ötlet – nyögte a lány. - Holnap indulok, de a kocsidat itt hagyom, Rose.

- Akkor vidd a Volvót – mondta Edward lehajtott fejjel. Candyt meglepte a felajánlás.

- Vidd valamelyiket. A Volvo tényleg jó lenne – mondta Carlisle. Mind bólogattak.

- Rendben - egyezett bele Candy. Emmett sokkoltan állt, és a lányt bámulta.

- Ne haragudj! – fakadt ki. – Ha tudom, hogy így reagálsz, nem mondom el.

- Ugyan, kérlek. Nem a te hibád. Köszönöm, hogy elmondtad… Bátyus! – ölelte át mackó termetű bátyját Can. Emmett először nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel, ám egy kis totojázás után magához szorította Can törékenynek tűnő testét.

- Ígérd meg, hogy visszajössz – suttogta.

- Mindenképpen. Vissza kell hoznom a kocsit – nevetett fel a lány.

Bella elérzékenyülten bújt Edward karjaiba.

- Kimegyünk ma a tisztásra? – kérdezte suttogva, lehunyt szemmel.

- Természetesen, ha szeretnél – csókolta homlokon a fiú.

Bella és Edward kinn töltötte a napot, Alice Jasper társaságának örült a patakparton, egy árnyékot nyújtó fa ágán. Rosalie és Emmett a szobájukban múlatták az időt. Candy kitakarította a szobáját, de mivel nagyon hamar végzett vele, Esmének segített a további takarításban. Carlisle egy kicsit segített, majd olvasni vonult.

/// Most szépen le fogom írni, hogy az, aki nem otthon volt, mit csinált. Legalábbis egy részét biztosan. – a szerk.///

///Rosalie & Emmett///

A szobájukban ültek, a kanapén. Bár a TV ment, de egyikőjük sem törődött vele.

- Mi a baj, édesem? –  bújt Emmett ölébe Rose.

- Csak nem tudom, mit kezdjek most. Olyan mintha késztetést éreznék, arra, hogy itt tartsam, és hogy megvédjem – sóhajtotta a fiú.

- Kedvesem, ez normális. Ez a védelmező ösztönöd – csókolta meg a karját.

- Biztos? Ez nem önzés, vagy ilyesmi? – aggodalmaskodott.

- Biztos. Ne aggódj érte. Tud magára vigyázni – ült föl Rosalie, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára.

- Ha te mondod – nyugodott meg egy kicsit.

- Inkább találjuk föl magunkat. – Barátnője kacér vigyora láttán elszállt minden aggodalma. Forrón megcsókolta a lányt, majd karjában az ágyhoz vitte.

///Alice & Jasper///

- Vajon mikor jön majd vissza? – gondolkodott Jasper.

- Nem tudom. Nem láttam időpontot. Azt viszont tudom, hogy nemsokára nagy vihar lesz, és játszhatunk – mosolygott Alice.

- Nahát! Ez remek – lelkesedett be Jasper. – Végre visszaadhatom Emmett-nek a múltkorit. Lesöpörjük őket.

- Lehetséges. De addig még látogatóink lesznek – nyögte Alice.

- Igen. Carlisle mit szólt hozzá? – érdeklődött a szöszi.

- Reméli, hogy nem lesz baj belőle.

- Mint mindnyájan.

- Na, igen. És most mit csináljunk? – csillant meg Alice szeme.

- Azt, amit mindig, ha kettesben sikerül maradnunk – csókolta meg Jasper.

///Candy & Esme & Carlisle///

- Lányok, ezt hova tegyem? – kérdezte Carlisle, és felmutatott egy dobozt.

- Padlás – felelte Esme. Éppen a garázsban selejteztek. Kocsit mostak, portalanítottak, pókhálót szedtek le. Fürgén, ruganyosan mozogtak. Candy kissé vizesen jött vissza a kocsi mosásból.

- Mit csináltál? –  kérdezte nevetve Carlisle.

- Fürödtem – nyögte a lány összehúzott szemekkel.

- Este szokás, vagy reggel, bár ha te napközben szeretsz – vont vállat játékosan a doktor.

- Nagyon vicces – duzzogott Candy. – Inkább gyertek ki és nézzétek meg őket.

Azzal már kinn is volt. Esme Carlisle-ba karolt. Így indultak meg. Amint kilépek az ajtón, egy vödör víz zúdult a nyakukba.

- Most már ti is mehettek fürdeni! – nevetett Candy a tetőn.

- Édes istenem. Micsoda rosszaság – csóválta a fejét Esme

- Látszik, hogy kamasz – rázta meg a fejét Carlisle, és arcon csókolta feleségét. Mindketten fürdeni mentek, Candy pedig magára maradt a gondolataival.

Este mind a nappaliban ültek. Candy már összepakolt, és most egy trikóban, és egy pizsamanadrágban ült a többiekkel. Egy Adam Sandler film ment éppen. Nagyokat nevettek.

- Biztos nem maradsz? - hallatszott a reklám alatt Alice szomorkás hangja.

- Jaj, ne már! Sietek vissza, csak kell egy kis friss levegő – ölelte át Candy. Alice és Jasper a földön kuporogtak, összebújva, egymás közelségét élvezve.

Rosalie Emmett ölében foglalt helyet a fotelben. Esme pedig Carlisle vállán pihentette a fejét a kanapén. Candy, és Edward szintén a hatalmas kanapén ültek.

- Hogy-hogy Bella ma nem ment iskolába? – kérdezte Carlisle.

- Nem tudom. Azt mondta, ma nem megy be – vont vállat Edward.

- Ellógott? – hökkent meg Esme.

- Nem. Orvoshoz vittem reggel. Csak aztán mentünk a rétre. Ne aggódjatok, csak egy vérvétel. Bár a nővér kétszer is elrontotta a bökés helyét, és Bella félájultan jött ki. Viszont a tisztáson felélénkült – vigyorgott Edward.

- Benn voltál? – kérdezte Alice.

- Nem. Kinn megvártam. Így is szívbajt kaptam volna, mert egy vérző embert eltoltak mellettem. Büdös volt a vére, de a vér az vér – borzongott meg Edward. A film végéig nem esett több szó.

- Mi a ma esti program? –  kérdezte Rose.

- Aki amit akar – mondta Esme, és felállt, hogy kinyújtóztassa izmait.

- Minek a pizsama? –  kérdezte Emmett a húgát.

- Jobb benne meditálni – vont vállat a lány.

- Meditálni? – lepődött meg Jasper.

- Persze. Olyan, mint az alvás, csak közben ülök, és nem gondolkozok – adott magyarázatot Can.

- Értem – mondta Carlisle.

- Jó éjszakát! –  Candy mindenki arcára gyors puszit nyomott, ám Edwardnál megtorpant. A fiú hallotta a rágódást. A lány nem tudta eldönteni, merjen-e puszit adni neki. Elmosolyodott, és megenyhülten állt fel. Candy-hez hajolt. A lány elvigyorodott, és gyors puszit nyomott az arcára. Fenn a szobájában még mindig táncolt a lelke. Boldogan telepedett le az ágyára. Lótuszülésbe helyezte lábait, és kiürítette a fejét. Kiürítette a gondolatait, és csak egy érzés maradt benne: az a még sohasem érzett bizsergés, amit akkor érzett, mikor Edwardot arcon csókolta.

*********

Az ajtó nyílt, és egy ősz férfi lépett be rajta.

- Megjöttem, drágám. – A hangja szinte dalolt.

- Szia, kedves. Nézd csak, kit hozott a szél – lépett elé Mrs. Largett Lucy kezét fogva.

- Micsoda meglepetés – csókolta meg nejét, és vonta magához lányát a férfi.

- Szia, apa – ölelte át pocakosodó apját.

- És mikor rabol el a szél ismét tőlünk? – érdeklődött finoman.

- Jó darabig szélcsend lesz – nyugtatta meg. – Persze, csak akkor, ha vállalod, hogy megismerteted velem a jövőbeli munkahelyem ügyes-bajos dolgait.

- Tessék? Ne haragudj, de úgy értettem, mintha át akarnád venni a helyemet a hotelben – értetlenkedett édesapja.

- Igen, ez a tervem. És az, hogy gondoskodom rólatok – mosolygott a lány.

- Ez nagyszerű! –  lelkesedett Mr. Largett. – Gyere. Vacsorázzunk, aztán már kezdhetjük is.

*********

- Tehát tárgyalni akartok velem – vonta föl a szemöldökét a Jonathan előtt ülő, hófehér bőrű, vörös szemű férfi.

- Igen – bólintott Melissa magabiztosan.

- Most el kell mennem. Egy óra, és jövök. Addig a többiek szórakoztatnak titeket. Nem fognak bántani – állt föl és a körülötte elhelyezkedő nőkre pillantott.

- Inkább távoznánk addig – mosolygott Melissa.

- Ahogy óhajtod. Egy óra. Se több, se kevesebb. – Azzal a férfi távozott. Melissa, és Jonathan a kocsijukhoz mentek.

- Biztos, hogy ő Reginald? – kérdezte a férfi bizonytalanul.

- Meglepett a sok nősténye? – nevetett fel mellette a nő.

- Eléggé – vallotta be Jonathan.

- Ugyan már Jon. Nem is voltak olyan sokan – vigyorgott még mindig.

- Persze. Harminc gyönyörű, szinte meztelen vámpírlány nem sok – jegyezte meg gúnyosan. Melissa arcáról még a kávézóban is sütött az elégedettség.

*********

Candy kora hajnalban felöltözött, és berakta maradék cuccát a bőröndbe, majd elindult a garázs felé. Miután berakta a bőröndjeit, még visszament, és mindenkitől elköszönt.

Esme sokáig szorongatta, és apró puszikkal halmozta el. Carlisle sokatmondó pillantást vetett rá, majd arcon csókolta. Jasper átölelte, és mélyen beszívta az illatát. Alice úgy tűnt sosem akarja elengedni, míg Rosalie egész hamar elvált tőle. Candy direkt hagyta utoljára Emmettet.

- Hát akkor, jó utat – vakargatta a tarkóját a fiú.

- Köszönöm – mondta a lány, majd kis gondolkodás után magához szorította, és arcon csókolta a bátyját.

- Vigyázz magadra, kölyök  – kacsintott még rá. Candy kisétált a kocsihoz. Már éppen be kart ülni, mikor kis híján szívinfarktust kapott.

- Ne menj! – kulcsolódott a csuklójára egy erős, hideg kéz. Hátrakapta a fejét, mire Edward aranybarna tekintete nyílvesszőként fúródott a szemébe.

- De… de elmegyek – dadogta. – De majd visszajövök.

- Tudom, hogy bunkó voltam, de szeretném, ha maradnál – hajtotta le a fejét a fiú, majd vöröses hajába fúrta ujjait. – Nem tudlak már itt tartani, látom.

- Nem nagyon – ismerte be a lány.

- Akkor jó utat, de mielőtt elengedlek, ígérd meg, hogy sietsz vissza – kérte.

- Megígérem – mosolyodott el Candy.

- Helyes – bólintott Edward, és magához rántotta a lányt. Egy percig némán szorította magához, és mélyen beszívta az illatát. Hatalmas sóhaj szakadt ki a tüdejéből a levegő kifújásakor. Eltartotta magától a lányt, majd homlokon csókolta, és még mielőtt Candy feleszmélhetett volna, eltűnt, mint a kámfor. A lány sokkoltan állt, majd öt perc tétlenség után beszállt az autóba, és elindult, hogy felkeresse Tanya családját Alaszkában.