Melissa, és Jonathan egy óra múlva visszamentek Reginaldhoz. A férfi most is a trónnak használt székben ült. A lábai előtt azonban most csak kettő, teljesen ugyanolyan vámpírhölgy ült. Kihívó pillantásokkal bombázták Jonathant, miközben Reginald lábai előtt vonaglottak.

- Nos, Melissa. Vezesd elő  kérésed. És ne aggódj. Az ikrek előtt nyugodtan beszélhetsz – legyintett a vámpír nagyvonalúan.

- Mélyen tisztelt uram – kezdte Melissa, és elmondta tervüket. Reginald arca végig kifejezéstelen maradt.

- Szóval, azt kívánod tőlem, hogy kapjam el és hatástalanítsam a vámpírt, majd vegyem rá, hogy térjen vissza hozzátok, bárhova kerül is. És ezért kaphatok egy teremnyi embert – foglalta össze a hallottakat.

- Igen, nagyúr – bólintott a nő.

- Értem. Gyertek vissza holnap, pontban este kilenc órára. Addig megvitatjuk. – A férfi ennyivel be is fejezte, lehajolt, és forrón megcsókolta az egyik vámpírlányt, majd a másikhoz fordult. Melissa meghajolt, és kihátrált.

- Miért ugrálsz úgy, ahogy ő fütyül? – érdeklődött a kocsiban Jonathan.

- Mert bármikor végezhetne velünk – suttogta a nő.

- Baj van? – aggódott a férfi.

- Csak azon agyalok, mihez kezdünk, ha nemet mond – hunyta le a szemét a nő. Ezen Jonathan is elgondolkozott.

Az apró motelben rögtön aludni mentek, mivel már elég késő volt. A másnap tétlenül telt számukra, és pontban este kilenckor megjelentek Reginaldnál.

- Pontosak vagytok. Mérlegeltünk, és úgy gondoltuk, segítünk nektek – jelentette ki a férfi.

- Köszönjük – csendült Melissa megkönnyebbült hangja. – Hálásak vagyunk neked. El sem tudod képzelni mennyire.

- Azok is lehettek. Egy feltételem van. Derítsétek föl. – Reginald szeme gonoszan csillant.

- Igenis, nagyúr. Ha megvan, azonnal értesítünk – hajolt meg Melissa, és elkezdett kihátrálni.

- Remek. Kimberly, Lillian. – A két említett, az ikrek azonnal felpattantak, de olyan sebesen, hogy Jonathan nem tudta követi a mozdulataikat.

- Parancsolj nekünk – mondták alig hallhatóan, de teljesen egyszerre.

- Szeretném, ha kikísérnétek a vendégeinket – vigyorgott Reginald. Az ikrek bólintottak, és máris mellettük termettek.

- Hogy hívnak, szépfiú?  – kérdezte az egyik.

- Jonathan vagyok – mondta a férfi.

- Rendőr, hadnagy, pénzéhes – sorolta az egyik lány. Jonathan ledöbbent. Melissára meredt, aki egy szemvillanással jelezte, hogy ne szóljon többet. Az utat a nagykapuig csendben tették meg.

- Viszlát – mosolyogtak a lányok.

- Viszlát – mosolygott vissza Melissa.

- Hölgyeim – Jonathan kezet csókolt a lányoknak, akik felvihogtak, majd eltűntek.

Melissa és Jonathan azonban hiába kereste a lányt, sehol sem találta.

*********

Candy hamar megtette a hosszú  utat Alaszkába, és pár hónapig ott is maradt. Nagyon jól összebarátkozott velük, főleg Shirley-vel. Shirley kreol bőrű, fekete hajú, zöld szemű lány volt régen. Bár a kreol árnyalat megmaradt, arca sápadt lett, zöld szeme pedig aranybarna színben pompázott. Nagyon jóban lettek. Minden békésen ment, és Candy úgy gondolta, egy évet biztosan marad. Alig két hét múlva sikerült feldolgoznia a sok új információt. Elégedett volt magával, és tetszett neki a sok hozzá hasonló. Voltak jó páran, akik több évnyi, évtizednyi, esetleg évszázadnyi embervér fogyasztás után váltak „vegetáriánusokká”.

Már két hete Tanya családjának vendégszeretetét élvezte, mikor egy sötét bőrű férfi érkezett, azzal a kéréssel, hogy segítsenek neki átállni. Candy látta rajta, hogy nem lesz ez így rendben, a férfi nem fogja magát teljesen tartani a „diétához”, ám ennek a gyanújának nem adott hangot.

Egyszer hosszan beszélgetett a férfival, akit Laurentnek hívtak. Mikor meghallotta, honnan jött, a beszélgetés új fordulatot vett:

- Washington államban voltam eddig, két másik vámpírral – mondta Laurent.

- És nem találkoztál véletlenül Cullenékkel? – érdeklődött izgatottan.

- De igen. Vadásztunk a területükön – felelte a férfi.

- És nem tudod, mi van velük? – folytatta a kérdezősködést.

- Lehet, hogy már nem is élnek – hajtotta le fejét a férfi.

- Micsoda? – ugrott fel Candy.

- Volt velük egy lány. A vörös hajúval volt – kezdte a férfi.

- Bella – jegyezte meg a lány.

- Biztosan. Nagyon jó  illata volt. James, az egyik „társam” kiszúrta magának, és Victoriával üldözőbe vették – folytatta Laurent.

- Ők ketten voltak, a Cullen család viszont hét főből áll – nyugodott meg Candy.

- James érzékei páratlanok. Ahogy én tudom, csak egy ember szökött meg előle. Nem tudom ki, és hogyan, de neki sikerült. Victoria sem lebecsülendő. Együtt szinte legyőzhetetlenek. Ha Cullenék nem vigyáztak, már az is lehet, hogy egyikőjük sincs a világban – fejezte be. – Most pedig, ha megbocsátasz... – Ez volt a végszó. Laurent távozott.

A lány fejét az asztallapra hajtotta, az arca nem is látszott az előreomló hajkoronától. Pár perc múlva összekapkodta a cuccait, és mindenkitől elköszönt.

- Biztos nem maradsz? –  konyult le Shirley.

- Jövök még – ígérte, azzal beült a Volvóba, és padlógázzal kezdett hajtani hazafelé.

„Ha valami történt velük, saját kezűleg tépem szét Jamest, és azt a Victoriát, vagy kit.” – fenyegetőzött magában, miközben mélyről jövő morgást hallatott.

Mikor a tank kifogyott, az első benzinkúthoz ment, és ismét csurig töltötte, fizetett, majd indulni készült, mikor eszébe jutott az Edwardnak adott apró  puszi, és az, amit tőle kapott. Olyan harag gyűlt benne, hogy úgy érezte, menten szétveti. Ekkor egy, a közelében lévő lámpaoszlop megremegett, majd hangos csattanással elvágódott, elzárva ezzel a bejáratot. Candy meglepetten nézte, majd gyorsan beült, és elhajtott. Meg sem állt a Cullen házig.

Éjszaka volt, mikor megérkezett, de ez egy cseppet sem zavarta. Befarolt a parkolóba, és beviharzott a bejárati ajtón, ami megadva magát, kidőlt a tokjából. Amint a por elült, hét gyilkos szempárt pillantott meg, majd a haragos szemek meglepetté váltak, végül az öröm csillant mindben.

- Candy! – hangzott fel Alice csilingelő hangja. A lány még fel sem eszmélt, Alice már a nyakába kapaszkodott.

- Sziasztok! – mosolyodott el Candy.

- Mi volt ez a hiteles belépő?  – tudakolta Carlisle, és jelentőségteljes pillantást vetett a kidőlt ajtóra.

Candy elmesélte Laurent esetét, és a beszélgetésüket.

- Édes, hogy így aggódtál, de gyerekjáték volt – vigyorgott Emmett. Candy a nyakukba ugrott, és végig csókolta mindegyikőjüket, beleértve Edwardot is.

„Édes istenem! Mennyire hiányoztak!” Visongtak a lány gondolatai. Edward elmosolyodott, majd lefejtette magáról a szorító karokat.

- Bells merre van? –  érdeklődött Candy.

- Otthon pihen az apjánál. Remélem a kocsin nincs egy karcolás sem, mert ha van, nagyon mérges leszek – emelte fel az ujját Edward. Candy felnevetett.

- Olyan boldog vagyok! –  lelkendezett Candy, mire a kocsik riasztói felvinnyogtak.

- Ez meg mi a franc volt? – kiáltott fel Rosalie. Mind kirohantak. A kocsik csak vinnyogtak.

- A fene esne belé – mérgelődött Candy, kezdett rossz előérzete lenni. Erre a mondatára egy fa minden ok nélkül kidőlt.

- Ezt hogy csináltad? – meredt rá Carlisle.

- Én? Nem tudom. –  Azzal elmesélte a benzinkutas esetet.

- Ez igazán érdekes – mondta Carlisle távolba révedő tekintettel.

- Én ezt nem értem. Hogy történhetett ez? – rogyott le Candy a kanapéra.

- Őszintén szólva, fogalmam sincs – csóválta a fejét Carlisle.

- Nyugi hugi. Csak kerüld a heves érzelemi megnyilvánulásokat, és kész. Nem lesz semmi gond – nyugtatta Emmett.

- Mondod ezt egy kamasznak, akinek túltengő érzelmei vannak? – vonta fel a szemöldökét Esme, és átölelte Candyt.

- Majd én csitítom egy kicsit – mosolyodott el Jasper.

- Ez remek ötlet – lelkesedett Alice.

- Igen. Ez beválhat – helyeselt Carlisle.

- Majd igyekszem – erőltetett egy fáradt mosolyt az arcára Candy.

Este mindenki elfoglaltságot keresett, Candy pedig azt mondta, jár egyet. Úgy tett, mintha nem lenne célja, ám amint nem látta a házukat, megiramodott, egyenesen Swan rendőrfőnök háza felé. Mikor odaért, illat alapján megkereste Bella ablakát, és kopogni kezdett rajta. Bella fürgén ablakot nyitott, ám amint megpillantott a lányt hátrált egy lépést.

- Szia, Bells – mosolygott félénken Candy. – Bejöhetek?

- Szia! – lelkesedett be Bella, és azonnal szélesre tárta az ablakot. – Gyere nyugodtan! Uramisten! Te itthon vagy? De hát mi volt veled? Milyen volt? Mesélj el mindent! – telepedett le az ágyára Bella.

- Ráérünk még. Inkább te mesélj, hogy vagy? – kérdezte, jelentőségteljes pillantást vetve a gipszes lábra.

- Hát megvagyok, köszönöm. Ez jobban fáj – mutatta fel a kézfejét Bella.

- Te szent ég! – kapta a kezébe a lány. – Darabokra tépem azt az állatot.

- Már Emmették megtették – mosolygott Bella. – Mesélj!

Azzal Candy mondani kezdte az oda utat, Shirley-t, Laurent esetét, a benzinkutat, a Cullen-autók riasztóját, és a kidőlt fát. Bella épp Shirleyről, és az ottani vámpírokról akart kérdezni, mikor Edward beugrott az ablakon.

- Tudtam, hogy nem csal a szimatom – morogta.

- Szia, Edward! – köszöntek a lányok.

- Sziasztok! – köszönt vissza, majd gondoltban kérlelni kezdte Candyt, hogy lépjen le.

„Nyugi Edward! Már megyek is.”Halotta Candy gondolatait.

- Bella, majd holnap beszélünk. – Azzal arcon csókolta új barátnőjét. Maga sem tudta, hogy lettek ilyen jóban. Talán azért jött, mert bűnösnek érzi magát, és engesztelni szeretné a lányt, aki azonban, úgy látszik, nem neheztel rá? Vállat vont, és visszarohant a saját házukhoz, ahol Alice már várta, egy igen érdekes hírrel.

- Jössz velünk az iskolabálba, rendben? – kérdezte mosolyogva.

- Oké, de mikor is? –  érdeklődött szintén mosolyogva.

- Péntek.

- Istenem, ezek a péntekek – forgatta meg a szemét a lány, mire felnevettek.

- Bella is jön! – csevegett Alice.

- Na, az tök jó. De nincs mit felvennem – hajtotta le a fejét Candy.

- Bella még nem tudja, hova rángatja el Edward, és mi pedig vásárolni megyünk. Megfelel? – Alice úgy mosolygott, hogy az összes foga kilátszott, Candy pedig hasonlóképp viszonozta.

A csütörtöki bevásárlás remekül sikerült. Nem csak Candy báli ruháját vették meg, hanem vettek cipőket, kiegészítőket, és még pár ruhát. Pontosabban ismét létrehozták az Emmett-karácsonyfát, és megalkották a Jasper-fenyőt is. Jasper-fenyő, nevéhez híven nap végére elég szúrós hangulatba került.

- Lányok! – morogta. – Indulás!

- Jól van, jól van – mondták egyszerre, majd hazafelé autóztak.

Pénteken Bella már délután egy órakor megjelent a Cullen lakásban, és mire észbe kapott, Alice és Candy már a haját babrálták, ráadásul délután négy óra felé járt az idő. Fél hétre végeztek, és megcsodálták művüket.

- Ide kell még egy kis púder – jegyezte meg Alice, mire Candy már csinálta is.

„Inkább a másik fülbevalót!, Maradjon a kék dísz!, Szerintem a fehér jobb!” Mire hét órakor lesétált a lépcsőn, úgy érezte fáradtabb, mint valaha. Edward a tükörhöz vezette, és megmutatta, mit alkottak a lányok. Bells félelmei, miszerint úgy néz ki, mint egy bohóc, alaptalannak bizonyultak. Először el sem hitte, hogy a tükörképét látja.

- Wow. – Egyelőre ennyi telt tőle. Candy és Alice egymásba karolva, büszkén siklottak le a lépcsőn.

- Véleményt… - kezdte Alice.

- Kritikát! – kiáltotta el magát Candy.

- Állati! – vigyorgott Emmett.

- Nagyon jó lett! –  lelkesedett Jasper. Carlisle csak a lányokhoz sétált, és átölelte őket.

- Isteni – súgta a fülükbe, mire a lányok még jobban kihúzták magukat.

Mikor Edwardék elmentek, mindenki készülődni kezdett, és Candyre is felkerült a vadonatúj, világoskék, pántnélküli ruha. Feszesen rásimult tökéletes alakjára, kiemelve ezzel mindazt, amit ki kellett emelni, de a csípő vonalánál teljesen ellazult, és szinte rakott szoknya lett. Combközép fölé ért egy kicsivel, így Candy lábai is remekül látszottak. Haját Alice loknikba sütötte, és egy hófehér liliom mintájú csatot tűzött bele. A ruhához egy vékonypántos, fehér, körülbelül hét centiméteres sarkú szandált választottak. Candy a nyakába egy fehér, hosszú gyöngysort kötött, és kétszer ráhurkolta, majd lelibegett a lépcsőn.

- Te szent ég! Tényleg nagyon csinos vagy – ölelte át Esme.

- Köszönöm. – Candy biztos volt benne, hogy elpirult volna, ha lenne minek az arcába tódulnia.

Miután Alice és Rosalie is végighallgatták Esme dicsérő szavait, megérkeztek a fiúk is.

- Nem kihívó ez egy kicsit? – dörmögte Emmett.

- Nem – jelentette ki húga, majd feltartotta mutató ujját. – Ne rontsd el a kamaszkorom, bátyus!

- Édes istenem! Most nézhetem az örökkévalóságban, hogy képtelen vagy felnőni? – emelte égnek a tekintetét Emmett.

- Igen! - bólintott a lány, majd arcon csókolta „anyját” és kilibbent az ajtón. Alice megfogta Jasper kezét, Rose pedig Emmettbe karolt, majd mindannyian elindultak a piros BMW-vel a bálba, hogy kitörjön a teljes káosz.

Hogy miért tört ki? Azért mert mikor megérkeztek, és szépen sorjában kiszálltak az autóból, Jacob Black már Bellát kereste, és megakadt a szeme a Cullen családon. Tudta jól, kik a tagok, ám mikor Candy is kiszállt, szinte hanyatt esett. Nem tudta levenni a szemét a lányról, aki mikor megérezte, hogy figyelik, keresni kezdte a szemével. Mikor megtalálta a fiút, tekinteteik szinte összeolvadtak.

A lány megtorpant, a fiú pedig elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Meredten bámulták a másikat, aztán elmosolyodtak. Bár közelebb nem mert menni, Jacob úgy érezte, ez a mosoly jelenthet valamit, és nagyon remélte, hogy jót jelent.

Candy közben észrevette, hogy „testvérei” eltávolodtak, ezért gyors, kecses léptekkel utánuk eredt, Jacob pedig ismét Bellát kereste.

Az este remekül telt. Bella eleinte duzzogott, amiért nem mondták el, hogy hova mennek, de idővel megbékélt. Már éjfél felé közeledett, és Candy éppen az asztal mellet „pihent” egy kiadós tánc után Emmettel.

- Szia – szólította meg egy félénk hang. Candy a rézbőrű fiúra emelte tekintetét, és meglepetten elmosolyodott.

- Szia!

- Jól bírod a táncot – jegyezte meg fülig pirulva a fiú, és hosszú, fekete haját hátradobta válláról. Candy orrát megcsapta a fiú nyakának elbűvölő illata. Ám érezte, hogy sosem bírná bántani, és ez megnyugtatta.

- Köszönöm – suttogta.

- Istenem! Mekkora tapló  vagyok – szitkozódott a fiú. – Ne haragudj. Jacob Black vagyok.

- Nagyon örülök. Én Catie Anne Gettysburry. – A lány ráemelte aranybarna szemeit, és olyan mosolyt vetett Jacobra, hogy az úgy érezte, menten elolvad.

- Én is örülök, Catie. – Próbált hasonlóképp mosolyogni, de úgy érezte, hogy nem sok sikerrel.

- Inkább Candy – javította ki a lány.

- Bocs – pirult el Jake.

- Semmi. – Candy lehajtotta a fejét, mire sötét haja arcába omlott.

- Nem táncolunk? –  kérdezte Jacob pár perccel később.

- De igen – felelte Can mosolyogva. Jacob kinyújtotta a kezét, mire Candy gondolkodás nélkül megfogta. Eszébe sem jutott, milyen hideg is ő. A fiú első meglepetése hamar elszállt. Éppen táncolni kezdtek volna, mikor egy lassú szám következett.

- Remek. – nyögte Jacob. Candy viszont nem csinált gondot belőle. Közelebb lépett a fiúhoz, és a karjait a nyakába fonta. Jacob kezdeti félelme, miszerint a lány elutasítja majd, alaptalannak bizonyult, ezért hamar kapcsolt, és átfogta a lány derekát. Ringatózni kezdtek, majd egyre közelebb kerültek egymáshoz. A szám végére elvesztek a másik szemében, és teljesen összesimultak. Candy annyira elbambult, hogy észre se vette a hat szempárt, ami csodálkozva pásztázta őket.

A szám vége után még egy darabig álltak. Egymást ölelve, mélyen egymás szemébe nézve.

- Köszönöm a táncot – eszmélt fel Candy.

- Nincs mit – súgta Jacob. Úgy érezte, hogy a szíve majd kiugrik, de sikerült felülkerekednie azon ösztönén, amely azt parancsolta, hogy csókolja meg a lányt. Gyorsan elengedte a derekát, mire a lány hátrált egy lépést. Candy kedvesen mosolygott. Igazán élvezte a táncot, és érezte, hogy a fiú elindított egy lavinát.

- Indulás! – jelent meg Alice.

- Rendben. Hát akkor… szia, Jacob – köszönt el.

- Szia – nyögte ki a fiú. Hosszasan a lány után nézett. „Nézz vissza! Nézz vissza!” – rimánkodott. De a lány nem tette. Jake úgy érezte, valami elindult, és már nem lehet megállítani.

Candy szívesen visszanézett volna, de Alice azonnal rászólt olyankor.

- Ne! Így is lesz mit magyarázz – sziszegte. Candy lehajtotta a fejét. Nem tudta, mit rontott el, de úgy gondolta, már úgyis mindegy. Majdcsak elmondják. Hazafele még nem jött a várt fejmosás, így a lány szabadon agyalhatott.

„Jézusom! Hozzá értem!” – sikított fel benne egy hang. „De nem szólt, hogy hidegebb vagyok a kelleténél. És én tényleg nagyon élveztem azt a táncot. Édes jó istenem! Annyira helyes! Miért tetszik ennyire?” – dühöngött. Észlelte, hogy nemsokára hazaérnek, ezért lélekben készülni kezdett arra, amit kaphat.

A várt fejmosás nem is maradt el. Amint a bejárati ajtó becsukódott mögötte, elszabadult a pokol. Mindenki egyszerre kiabált vele.

Rosalie azt vágta a fejéhez, hogy bolond, Jasper szintén megkérdőjelezte épelméjűségét, még Edward is kikelve önmagából mindent ordibált, ami eszébe jutott. Emmett azt mondta, látszik, hogy ki volt az anyja. Alice csöndben, lehajtott fejjel várta, hogy Carlisle véget vessen a hangzavarnak. Erre hamarosan sor is került.

- Elég már! – Nem kiabált. Csak egy picit emelte meg a hangját, de ez elég volt ahhoz, hogy mindenki csendben maradjon.

- Köszönöm – mosolygott. – Mi a baj? – komolyodott el. Rose, Jasper, és Emmett egyszerre kezdték, de a doktor leintette őket.

- Alice? – Azzal Alice elmondta, mi történt.

- Értem – mondta a végén Carlisle. – Mit mondott ez a Jacob? – fordult Candyhez.

- Semmit – suttogta lehajtott fejjel.

Mivel hosszas csend támadt, Can felemelte a fejét. Carlisle értetlenül meredt rá.

- Semmit sem szólt a testhőmérsékleted miatt? Sem azért, mert ilyen márvány kemény vagy? – csodálkozott. Candy nem válaszolt, csak bólintott.

- Akkor meg miért kiabáltok? – fordult a többiekhez.

- Micsoda? – háborodott fel Edward. – Engem mindenki kioktatott, hogy mennyire nem lesz jó vége, ha Bellával vagyok – itt a Bella felé intett a fejével, aki erre elpirult. – Neki meg nem mondasz semmit?

- Edward! Nyugodj meg. Te beleszerettél Bellába, Candy viszont csak táncolt Jacobbal. És ha nem emlékeznél, mind belenyugodtunk – szólt közbe Esme is.

- Ti nem láttátok, hogy néztek egymásra – dühöngött Emmett.

- Hogyan? – érdeklődött Carlisle. Candy félt bátyja válaszától, ezért igyekezett olyan picire zsugorodni, amekkorára csak lehetett.

- Megkívánták egymást…  – mondta Rosalie.

- Igaz ez Candy? – fordult Esme a lányhoz.

- Igazából nem tudom – suttogta a lány.

- Alice, láttál valamit? – kérdezte Carlisle, mikor Candy fürödni ment.

- Igen – sóhajtotta Alice fáradtan.

- Mit láttál? – kapott a szón a doktor. Mindenki rögtön megjelent a konyhaasztal körül. A feszült csendet Edward törte meg.

- Tessék – Azzal papírt s ceruzát nyújtott „húgának”. Alice hálásan elmosolyodott, majd lehunyta szemét. Pár perc múlva rajzolni kezdett.

Jacobot és Candyt rajzolta, amint az erdőben állnak, és csókolóznak. Mikor befejezte, az asztal közepére lökte a rajzot. Emmett dühösen felhorkant, és a falba vert.

- Hogy az a… - suttogta.

- Nyugodj meg! – kérte Carlisle.

- Tévedtem már – helyeselt Alice is, és a többiek is jobbnak láttál megnyugtatni medve méretű társukat, mielőtt komoly kárt tesz a házban.

- Nyugodj meg, kedvesem – ölelte át Rosalie.

- Nem elég, hogy itt van nekünk Bella, még hoztok nekem egy pasit is ráadásul a húgom mellé. – Úgy látszott Emmett dühe fékezhetetlen, ám ekkor megjelent Candy.

- Sajnálom – suttogta. – Ha ez tényleg ennyire zavaró és veszélyes, akkor, bár nem beszéltünk meg találkozót, de a közelébe sem megyek – ígérte lehajtott fejjel.

- Mi a teljes neve? – kapott észbe Carlisle.

- Jacob Black – felelte Candy meglepetten. – Miért? Fontos ez?

Carlisle összenézett a család többi tagjával.

- Az apja Billy Black, a törzse elöljárói közé tartozik. Ismered a szerződést? Ez nagyon fontos! – kérdezte Carlisle.

- Igen. Nem mehetünk egymás területére, bár ezt a pontot nem értem. Az indiánok gyakran kijönnek, de gondolom, majd rájövök. Vigyáznunk kell a természet egyensúlyára, és nem haraphatunk meg senkit – mondta fel Candy.

- Pontosan – bólintott Carlisle. – Valószínűleg nagyon felbosszantanád őket azzal, ha személyes kapcsolatot alakítanál ki Jacobbal.

- Igen. Akkor ezt a témát ejthetjük is – mosolygott Candy. – Nem megyek a közelébe.

Alice a lányhoz lépett, és  átölelte. Mind hálásak voltak Candynek ezért a döntésért. Azonban a lány szíve majd megszakadt.

A szobájába vonult, és ott legszívesebben üvöltött volna fájdalmában, de visszafogta magát. Meditálni kezdett, ám azon az estén nem sikerült. Felidézte fiú illatát és érintését. „Találkoznom kell vele!” – kiabálta valaki a fejében. „Nem! Nem tehetem ezt a családommal!” – zavarta el az ábrándot.

Másnap szombat volt. Bellát már kora reggel áthozta Edward. Candy a teraszon ült és a távolba révedt. Kopogtak.

- Gyere! – szólt be. Bella belépett a szobába.

- Jó reggelt. Nem zavarok? – kérdezte.

- Szia! Nem – mosolygott rá Candy.

- Hallom letettél Jake-ről – sóhajtotta, és a lány melletti székre ült.

- Igen. – Candy próbált mosolyogni, ám inkább fájdalmas grimaszra sikeredett kifejezés  ült ki az arcára.

- Jó ez így? –  érdeklődött Bella.

- Bella! Nem számít nekem jó-e. Ez így helyes. Senkinek nem tenne jót, ha mi jóban lennénk, és ne haragudj, de nem beszélhetek erről. Tudod, ha sokat gondolok rá, Edward megint kiabálni fog – hajtotta le a fejét.

- Alice aggódik érted – suttogta Bella.

- Gondoltam – mosolyodott el a lány.

- Látta, hogy ma ragyogó  napsütés lesz, ám az eső szakad, mintha dézsából öntenék. Az időjárással kapcsolatban nem szokott tévedni. Arra gondol, hogy a kedved befolyásolhatja – nyögte ki Bells nagy nehezen.

- Esetleg – egyezett bele Can.

- Edward mondta, hogy makacs vagy, és nem engeded be Jaspert – mosolygott.

Candy felnevetett.

- Azt hiszem, a vámpír lét nálam mazochizmussal párosul – kacagott.

- Edward esetében is – hajtotta le a fejét a lány, majd felállt.

- Bella! – kiabált Edward.

- Megyek! – szólt vissza a lány, és az ajtó felé bicegett. – Majd beszélünk.

- Oké, szia! – mosolygott rá Candy. Amint Bella távozott, Candy sem maradt nyugton. Alice szobája felé indult.

- Alice Cullen! – rikkantotta. – Jasper Hale! – szavalta, ahogy végigment a folyosón. – Emmett Cullen, Rosalie Hale! Kifelé!

Az említettek megjelentek.

- Igen? – kérdezték kórusban.

- Menjünk moziba! Ma egy nagyon jó horrorfilmet játszanak! – mosolygott bűbájosan.

- Rendben – egyezett bele Alice és Rosalie.

- Nézzetek romantikusat, mi pedig vadászni megyünk – javasolta Emmett.

- Legyen vígjáték, és megegyeztünk! – vigyorgott Alice.

- És ti fizetitek – kacsintott Rosalie, mire Emmett arcon csókolta.

- Rendben, akkor indulás! – adta ki a vezényszót Candy.

Ez alkalommal Alice kocsijával mentek. Candy épp rábeszélte magát, hogy nem mutatja ki a rosszkedvét, és a hiányérzetét, ami Jacob miatt gyötri, és megesküdött, hogy elfelejti a fiút. Akkor még nem sejtette, mennyire teljesíthetetlen ez az eskü.