Csak fetrengtem a bokorban, és bámultam ki a fejemből. Fájt. Hihetetlenül fájt. Azt hiszem, ha ember lennék, már régen belehaltam volna ebbe a kínba. Ha ember lennék… Mennyivel könnyebb lenne. Sírhatnék addig, amíg el nem apadnak a könnyeim, és pirosra nem dagad a szemem. Hajszolhatnám magam a végkimerülésig. Beletemetkezhetnék a munkába, a sportba, a fájdalomba. Érezhetném az ürességet. Lehetnék valaki. Valaki, aki megölte a szerelmét, valaki, aki tönkretette a családját, valaki, aki megrontotta az egész világot. Valaki, aki az egyetlen fontos személy után tudna menni, ha ő már nincs többé. Valaki, aki próbálná erősnek mutatni magát, hogy senki más még csak el se tudja képzelni, mekkora fájdalmat él át. Valaki, aki a végén úgyis öngyilkosságba hajszolja magát, de előtte még elmorzsol egy könnycseppet a szerelemért. Az örök szerelemért.
Lehetnék ember. Igen, jó lenne, de nem vagyok az. Nem tudok sírni, zokogni, nem tudom túlhajszolni magam, nem tudok meghalni… A boldogságért.
Szinte úgy éreztem, fáj a fejem. Nem létező könnyeim már elapadtak. Üres voltam. Bámultam egy levelet, ami pontosan a fejem felett lebegett. Sötétzöld volt, de vegyült bele egy kis másmilyen szín is. Nem tudom leírni milyen, nincs rá szó. Emberi szem nem is érzékelné. Az erei lágyan fonták körbe a vékony kis formáját. Már nem kapcsolta sok dolog a fához. Pár gyökerecske. Aztán azok is elpattantak, és a levél lágyan az arcomra hullott.
Üresség.
Nem létezett semmi, csak ez a kis levél rajtam. Most ő is meghalt. De a többi levél mégsem megy utána. Talán nekem sem kéne követnem Bellát. Ki tudja, lehet, hogy nem is akarja.
De mi van, ha csak azért nem esik le a többi, mert nem tudnak? Mi van, ha akarnak, és a kislevél is akarja, hogy valaki legyen vele, hogy valaki vigasztalja? Hogy ne legyen olyan egyedül? Mi van, ha ez a levélke nem is így csinálná? Mi van, ha nem így akart leesni? Ha valahova teljesen máshová akart nőni? És ha többi levél meg akarta menteni? Ha ő volt a legszebb, legkedvesebb, legjobb, legragyogóbb levél a világon, akit mindenki szeretett, de a többieknek mégsem volt ereje fenn tartani. Elbuktak. Mindenki elbukott. A bokor kilökte magából, és a levél most magányos.
A levélke Bella. Már csak az a kérdés, hogy én valamelyik segíteni akaró, ámde tehetetlen levél vagyok, vagy a bokor? Én hajszoltam-e bele a halálába, vagy valaki más, valaki sokkal hatalmasabb?
Soha nem akartam Bellának ártani. De mi van, ha ez a bokor sem akart semmi rosszat? Mi van, ha csak azért engedte el, mert azt hitte, hogy odalent jobb?
Áh, francba is az egész világgal! Fákkal, meg az összes növénnyel! Bella nem levél, én pedig nem vagyok bokor. Egy hülye idióta barom vagyok.
Kitörtem a bokrot dühömben. A szemem elé hirtelen tárult a csillagos éjszaka.
Felpattantam, és rohanni kezdtem. Nem tudtam merre, nem tudtam hova, csak el innen. Oda, ahol kedvemre törhetek és zúzhatok. Oda, ahol a madár se jár, csak én. Oda, ahol senki nem néz rám furcsán, ha erdőket pusztítok ki. Nem, mert nincs ott senki.
A lábaim magukat rakták egymás után, némán suhanva a száraz talajon. A padláson lévő erőtlenségem szertefoszlott. Már csak tehetetlen dühöt éreztem. Főleg magam iránt, de dühös voltam még Rose-ra, a spanyol férfira, aki elüldözött menedékemről, arra a fiúra a telefonban, akiről azt sem tudom, hogy ki, Charlie-ra, aki nem vigyázott eléggé a lányára… az egész világra. De persze a legnagyobb mértékben magamra.
Nem figyeltem, az ösztöneim átvették az irányítást. Loholtam bele az éjszakába. Házak, utcák, városok suhantak el mellettem. A fejem zsongott, és emberként biztos fájt volna. Az információk csak úgy kavarogtak. Létezésem összes emléke mintha egyszerre akart volna felidézni magukat, és követelni teljes figyelmemet.
Belerohantam egy fába. Az hangos reccsenéssel ketté tört, és élettelenül zuhant a földre. Én meg csak bámultam bambán, mintha legalábbis felkelt volna, és most táncot ropna nekem.
Hogy tudtam ennyire elkalandozni? Legjobb tudomásom szerint még soha egyetlen vámpír, még egy újszülött sem volt olyan béna, hogy belemenjen valamibe. Persze, senki, csak én. Gratulálok Edward.
Körbenéztem. A tengerparton álltam, valami eldugott kis öbölben. Egy erdő vette körbe a vizet, mintha minden fa meg akarna mártózni az Atlanti-óceán vizében.
Meresztgettem a szemem – persze fölöslegesen, mert tökéletes volt -, és a 10 kilométeres körzetemben semmit nem láttam, csak erdőt, és tengert. Valahol messze, a horizonton lebegett egy hajó a vízen, de mivel én is alig láttam, egészen biztosra vettem, hogy ők nem vesznek észre engem. Talán még a partot se látják. Tökéletes.
Megfordultam a tengelyem körül. Nem tudom, miért csináltam, de meg akartam tenni. És most az ösztöneimre hallgattam. Kikapcsoltam az agyam. Nem akartam gondolkozni. Megvan a hely, egy lélek se jár itt. Már csak pusztítanom kell.
Nem tudtam, hol kezdjem. Óvatosan felemeltem az imént kitört fát, és jó messzire hajítottam. Vártam, majd hallottam, ahogy puffanva földet ér, és sok apró darabra hullik. Csak ennyi kellett, és a testemen cselekedni kezdett. Eszemet hátrahagyva rontottam a védtelen erdőnek.
A legközelebbi fánál kezdtem, és koncentrikus körökben haladtam kifelé. Vagyis spirálban. Vagy mit tudom én, de végülis kit érdekel?!
Hallgattam, ahogy a kezem alatt recsegnek és ropognak a fák. Minden egyes panaszos nyögése a természetnek, egy kicsit megnyugtatott. Most megfizettem a neki azért, amit velem és Bellával tett. Főleg Bellával. Az én lelki állapotom elhanyagolható lenne, ha ő élne. De nem él. Meghalt.
- MEGÖLTED!!! – ordítottam az ég felé. A lábammal hatalmasat rúgtam az előbb kidöntött fába. – MEGÖLTED! – kiabáltam újra, és újra, miközben a kezem alatt egyre fogytak a fák.
A távolban valahol egy madár hangosan felvisított, majd elhullajtva néhány tollát messzire repült.
Persze, könnyű neki. Egy madár az szabad. Egy madár az nem érez, nem szenved. Egy madár bármikor meghalhat. Jó neki.
- Megöltem. Én öltem meg – suttogtam megtörten magam elé, és térdre rogytam. Dühöm elfogyott a fákkal. Körbetekintettem az elpusztított erdőn. Mintha egy hatalmas orkán söpört volna végig a világ eme kis részén.
Az erdőt is megöltem. Ugyanúgy, ahogy Bellát. Pedig az erdő is ártatlan volt. Kedvesem pedig pláne.
Megint zokogásban törtem ki. Az arcomat tenyerembe temettem, testemet rázta a sírás. Torkom elszorult, gyomrom parányira zsugorodott, és nem kaptam levegőt. Furcsán éreztem magam. Azt hittem, ezek a reakciók ugyanúgy eltűnnek az emberléttel, mint a könny, az alvás… De nem. Itt voltak, és én éreztem.
Kínomban a saját arcomat kezdtem kaparászni. Először még csak simogatásnak tűnt, de egyre erősebben és erősebben próbáltam magamba döfni ujjaimat. Természetesen… vagyis inkább természetellenesen nem sikerült. De megfogalmazódott bennem egy ötlet.
Én is meg tudok halni. De meg ám! Saját magamat tépem darabokra, vagy tűzbe ugrok. Vagy mindkettő.
Felálltam, és összeszedtem pár kidőlt fát. Nem volt nehéz, kilométeres körzetekben tele volt törzs- és lombmaradványokkal a talaj. Egy kupacba hordtam őket, és meg akartam gyújtani. Nem féltem, sőt. Kicsit talán izgatott voltam. Kíváncsi vagyok, mi lesz velem utána. A halál után. Csak kár, hogy nem tudok visszajönni majd, elmesélni Carlisle-nak.
Mint villámcsapás, úgy ötlött belém a felismerés. Carlisle. Esme. A családom. Rájuk is gondolnom kéne. Kéne, de nem tudok. Képtelen vagyok. Csak Bella arcát látom magam előtt. Biztos várja már, hogy újra találkozzunk.
De várjunk csak. Mi van, ha nem? Ha nem is miattam ölte meg magát, hanem véletlen volt? Ha Rosalie hazudott, és csak leesett? Mi van, ha engem már réges-régen elfelejtett?
Nem. Nem érdekel. Én nem tudok élni nélküle. Lehet, hogy nem fog hozzám szólni a halálom után, de nekem muszáj mennem. Nincs maradásom nélküle.
De hát az sem biztos, hogy találkoztok! – győzködött az imént felfedezett felem. Az, aki figyel a családjára. És milyen igaza van. A legvalószínűbb, hogy soha többé nem látom, mert ő már a mennyben van, én meg… egyértelműen a pokolra jutok.
De akkor is. Nem, én ezt nem bírom nélküle. A családom majd túlteszik magukat ezen. Nem is fogják megtudni, hogy meghaltam. Senki nem fogja tudni.
El tudnál úgy menni, hogy még csak el sem köszönsz tőlük? – kérdezte megint a jobbik énem. Már ha nekem van olyan. És megint telibe talált. Nem, nem tudnék. Egyértelműen nem. De nem mehetek vissza elköszönni, mert akkor sosem engednének el. És ha írnék levelet?
Remek, Edward, nagyon jó ötlet, írd csak meg egy nyomorúságos levélben a családodnak, akik száz éven át szerettek, hogy megölted magad! Ennél jobb ötleted nem is lehetne!
Csak ültem bambán, és bámultam az összehordott fakupacot. Hülyének éreztem magam, és kicsit örültem jobbik felemnek, hogy győzködött, és nem ugrottam rögtön a tűz végzetes karmaiba.
Tűz? Milyen tűz? Hiszen még meg se gyújtottam! Öngyújtóm sincs, mégis hogy a francba képzeltem ezt az egészet?!
Rendben, tüzes ötlet lefújva. Csak kell lennie egy megoldásnak.
És ha letépem a fejem?
Nem, ez megint nem jó. A vámpír test automatikusan összerakja magát. Ezért kéne elégetni. Ami persze nem lehetséges tűz nélkül. A francba is, hogy nem dohányzom! A francba az egésszel!
Kicsit megrémültem a saját gondolataimtól. Nem attól rettegtem, hogy meghalok, hanem attól, hogy újjá éledek. Ez már beteges.
De talán erre is van magyarázat. És én tudom is, hogy mi az.
Nem rettegek a haláltól, a testem halálától, mert én igazából halott vagyok. Már régen meghaltam.
Először akkor, amikor annak idején Carlisle átváltoztatott, és egy utolsó dobbanással örökre elhallgatott a szívem.
Másodszor pedig akkor, amikor az a fiú azt mondta a telefonba: „A temetésen.”
Csak egy szó. Egyetlen árva szó, és nekem az életembe került.
Kell lennie kiútnak. Muszáj. Nem élhetek nélküle. Az arca, a mosolya, az ölelése nélkül!
Ha ezt bárki látná, szánalmasnak tartana. A családom, nomádok, a Volturi… Főleg ők. Soha nem értették, mi is az igazi szeretet. Ők mindig csak a harcnak, és a háborúnak éltek. Sosem törődtek azzal, hogy egy élet mennyire fontos is. Mindenki élete. Nem, ők csak a saját hatalmukkal törődtek. Mert ők a Volturi.
A Volturi!
Hirtelen megvilágosodtam. Szinte éreztem, ahogy a fejem felett kigyullad az égő.
A Volturi.
Ők megölhetnek. Sőt! Minden lelkiismeret furdalás nélkül meg fogják tenni, mert nekik nem számítok. Magammal nincs sem erőm, sem bátorságom végezni, de ha más teszi mindezt, az már sokkal jobb. Sőt. Az a legjobb.
A legjobb? A saját halálomra, mint legjobb dologra gondolni kicsit morbid. De mégis. Nincs más választásom. Muszáj meghalnom.
Bella képe villant az elmémbe. Vajon ő ezt akarná? Hogy meghaljak miatta?
Valószínűleg nem.
De meg tudnám tenni, hogy életben maradok egy örökkévalóságig, miközben ő már halott?
Egyértelműen nem.
Akkor most mit csináljak? Hogy tudok dönteni a helyes és a biztos dolog között? A fájdalom, és a semmi között? Sehogy. Pedig muszáj.
Elégszer cselekedtem már helyesen az életemben. Most nem akartam. Most az akartam lenni, aki tényleg vagyok, egy önző szörnyeteg, aki senki másra nem gondol.
Igen, nem érdekel semmi. El fogok menni Olaszországba! Meg fogom kérni a Volturit, hogy öljön meg! A kezükbe teszem az életem!
Kicsit még álltam a kipusztult erdő közepén, majd valamelyest összeszedett gondolatokkal, és persze Bella arcával a szemem előtt, elindultam Olaszországba. Meghalni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
