Rosalie szemszöge 
 
Korán reggel volt. A nap sugarai nyaldosták az ablakom üvegét. Nem tudtam aludni. Egy furcsa érzés kavargott bennem, nem hagyott nyugodni, valamit láttam az éjszaka az erdőben, valami furcsát, nem mindennapit. Érdekelt, hogy vajon mi lehet ott, de mégis féltem kimenni, és megnézni. Anyukám finom, bársonyos bőrét éreztem a vállamon. 
- Rosie kicsim, miért nem alszol még?- kérdezte lágy, dallamos, csilingelő hangon. Anyukám volt a földkerekség legszebb nője. Gyönyörű szőke- szinte már aranyszínű haja a háta közepéig ért, természetes hullámokban helyezkedtek el hátán.  
- Nem vagyok álmos. – feleltem anya kérdésére. 
- Ha nem, hát nem- mosolygott – Kérsz reggelit? 
- Nem, köszönöm. 
Majd visszafordultam az ablak felé… és szemeim a sűrű erdőn legeltettem. 
- Vajon mi lehet ott? – gondolkoztam hangosan. 
- Mi hol lehet? – morfondírozott apa. 
- Semmi – leheltem. 
Nem szeretnék félni attól, ami ott kint van az erdőben, és a félelemtől csak egy módon szabadulhatunk meg. Meg kell szüntetni a félelem okát. 
Ki kell mennem az erdőbe. Belepusztulok a kíváncsiságba.

Felvettem egy hétköznapi ruhát, és lófarokba fogtam a hajam.

Már épp nyomtam volna le a bejárati ajtó kilincsét, amikor apukám megállított.

- Hová- hová ifjú  hölgy? – érdeklődött. 
- Sétálok…  
- Vigyázz magadra – nyomott egy csókot homlokomra, és elindult dolgozni. 
Majd én is kiléptem az ajtón, és az erdő mély titkaiba ástam magam. Ősz volt. Az elmúlást jelképező hónap. Minden barna- sárga színben pompázott. Komor, felhős időjárás uralkodott. Ez az időjárás kihatott az emberek érzelmeire is. De most az én érzéseimet hidegen hagyta. 
Én nem mondanám magam jelen pillanatban boldognak, se szomorúnak. Inkább semlegesnek. Mintha az érzelmek megszűntek volna bennem, mintha kivált volna egy lényem.  
Már az erdő sűrűjében jártam, és elfáradtam. Megláttam egy kőből faragott padszerű ülőhelyet. De a pad nem volt üres.  
Egy hosszú barnás- szőkés hajú lány helyezkedett el rajta. Hófehér bőre  
volt, és gyönyörű ruhája. A szemét nem láttam, mert lecsukta őket, és fejét is lehajtotta. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem is él.  
De egy pillanattal később hangosan kifújta a levegőt, és tekintetét rám szegezte. 
Nekem meg, mint a rajzfilmekben kigyulladt a körte a fejem fölött. 
Őt láttam az éjszaka. Aranybarna szemeit bárhol felismerném. Igen, ő volt az, kétségkívül.  
- Szia – szólt a lány. Csilingelő hangjától elámultam. Eddig azt hittem anyukámnak van csak csilingelő, lágy, kellemes hangja. 
- Sz-ii-aa- mormoltam. 
A lányhoz sétáltam, és leültem mellé. 
- Az én nevem Rosalie – mosolyogtam bátortalanul.  
A lány a kezét a szája elé emelte. Értetlenkedve tekintettem rá.  
- Már megbocsáss, de rettentően jó szagod van. 
A vér megfagyott az ereimben, a szemeim kikerekedtek. 
- Tessék??? – köhécseltem. 
- A véred illata – beharapta alsó ajkát – isteni. 
Nagyot nyeltem, mintha egy gombóc akadozott volna a torkomban.  
- Az én nevem Kiliána. Bocsáss meg, látom megijesztettelek.  
- Nem – hazudtam könnyedén. – De, hogy értetted azt, hogy… 
- Áh, semmiség, felejtsd el – mosolygott Kiliána. Gyönyörű fehér fogai voltak, telt ajkai, és hibátlan külseje. Az illata, mint a rózsáé.  
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem. 
- Hosszú történet… - sóhajtott a lány. 
Sokáig beszélgettünk még Kiliánával, nagyon kedves lány volt. De még is más volt, mint az emberek. Olyan természetfeletti. Kezdett besötétedni, és a levegő is lehűlt. 
Anyukám kiabálását hallottam meg a távolból. 
- Rosie, kicsim, vacsoraidő!!  
 
- Mennem kell –motyogtam. 
- Még találkozunk – ígérte Kiliána. 
- Rendben – bólintottam rá, és elindultam haza. 
Miután megvacsoráztam, és megfürödtem, bebújtam az ágyamba, és a ma történteken kezdtem gondolkodni. Kiliána gyönyörű lány, egy ember nem lehet ennyire szép. Lassan, de biztosan kezdtem saját magamnak beismerni, hogy féltékeny vagyok rá.  
Azok az aranybarna szemeik, szinte szétáradt bennük a melegség. Megigéztek a szemei.  
És az, hogy a vérem illata lenyűgöző. Hogy gondolta?  
Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott egy szó. Vámpír.  
Badarság! Nevettem saját magamon gondolataimban. Majd az álom elrabolta elmém….  

- Ez volt az első találkozásod vámpírral? – kérdezte Nessie. 
- Igen, még kislányvoltam. 
- Nem féltél tőle?  
- Nem, és szívem mélyén remélem, hogy még valaha találkozni fogok vele…  
 
„Kiliána” ismételtem magamban.  
Csak merő véletlen lehetett, vagy volt oka is a találkozásomnak vele. 
Egyszer kiderül majd az igazság. Reménykedtem.