Amanda Masen vagyok. Egy barna hajú, nem túl magas vámpír. Jelen pillanatban a Csendes-óceán kellős közepén vagyok megtalálható. Vagy kicsit nyugatabbra? Talán. De kezdem az elején.

  A szüleim meghaltak. Anyát Cyntia Brandonnak hívták, apát pedig Anthony Masennek. Eddig Biloxiban éltem. Aztán megtaláltam egy-két régi feljegyzést, s ezek között ráleltem egy rettentően fontos jegyzetre. Arra, hogy apámnak volt egy testvére, akivel tizennyolc éves kora óta nem tartotta a kapcsolatot. Azért, mert elköltözött. Anya miatt. Nem engedték őket összeházasodni, úgyhogy megszöktek. Visszatérve az előző gondolatmenethez, belevágtam egy keresőexpedícióba. Apa testvére – akit egyébként Edward A. Masennek hívnak – már biztosan nem él, de talán született valamennyi gyereke, akiket némi szerencsével megtalálhatok. Így kerültem én a Csendes-óceánba. Csodálatos. Vámpírrá változásom előtt sem szerettem a vizet, s ez azóta sem változott. Ha ez még nem lenne elég, fogalmam sincs, mivel találom szemben magam, ha partot érek. Bár ezen még kár aggódnom... Ilyen tempóval ez nem következik be egyhamar. Vagy mégis? Igen! Tévedtem! Már látom a partot! Végre! Közvetlenül előttem látok egy sziklát... Tökéletes. Felmászok, és eldöntöm hogyan tovább. Ezzel is megvolnánk. El sem hiszem! Fent vagyok a sziklán! Csak tudnám, mi ez az orrfacsaró bűz... Na mindegy. Ezt nem hiszem el! Előbb az óceán, aztán mi? Na? Semmi tipp? Erdő! A második dolog, a „Dolgok, amiket útálok...” nevezetű listámon. Nagyon remélem, hogy záros határidőn belül eljutok Forksig. Apa dolgai között találtak alapján ott kell keresnem élő rokonokat. Ez az utolsó reményem. El sem tudom képzelni, hogy itt se akadjak rá valakire. Nem tudom, hol vagyok, hova megyek, és már kezd idegesíteni, hogy ez az erdő sehogy sem akar véget érni. Mi lesz, ha nem találok senkit? Egyedül mihez kezdek? Társ nélkül bolyongok? Magányosan tengetem napjaimat a csodára várva? Honnan szerzek vért? Apropó, álljunk csak meg. Nem futhatok tovább. Egy hete folyamatosan utazom. Nem ittam hét napja! Nem mehetek így emberek közé. Az első ártatlant felfalnám a saját meggondolatlanságom miatt. Azért, mert nem bírok várni. Türelmetlen vagyok. Nem akarok lepihenni. Meg akarom találni Edward leszármazottait. Már amennyiben vannak. Annak is örülnék, ha ráakadhatnék a sírjára. Az is eredmény lenne. A táskámban húsz liter friss őzikevér van. Nem halok bele egy tízperces pihenőbe. Van is itt egy pad! Meglepő, nem gondoltam volna, hogy ide akad, aki beteszi a lábát. Nem ma építhették ezt ide, mert rettentően romos. Az aztán nagy poén lenne, ha összetörne, amint ráülök. Elképesztő! Elbír. Itt az ideje, hogy megnézzem, mit hoztam magammal. A jegyzet... Egy piros, szív alakú gyertya... Ezt minek hoztam...? Egy pillanat. Mi volt ez az üvöltés? Mik ezek a hangok? Kik ezek?

- Ki ő? Te tudtál róla? Mióta? Válaszolj! – hallottam egy férfi hangját az erdőből.

- Higgadj le, oké! Tudtam róla. Rég. Ismerem! Vagyis meg fogom ismerni. – mentegetőzött a sötét fák közül szép lassan előtűnő lány.

- Tényleg? Van fogalmad róla, hogy ebből mekkora galiba lehetett volna?! Ha a falka hamarabb cselekszik, és nem szól... – dühöngött még mindig a kicsit ijesztő, már látótávolságban lévő megközelítőleg tizennyolc éves srác.

- Edward! Befejeznéd az állandó aggódást? Én ismerem a jövőt! – szakította félbe, s kinyújtotta rá a nyelvét.

Lehet, hogy nem kellett volna elindulnom? Vagy csak nem erre? Eljövök Forksba, erre kikkel találkozom egy hatalmas erdőben? Két elmebeteggel!

- Ne félj! Már vártunk téged! Láttuk, hogy jössz! Vagyis láttam! – mondta nekem büszkén az alacsony, aranybarna szemű nő, miközben felém fordult, ügyet se vetve a még mindig mérgelődő férfire.