Sophie Swan vagyok, egy angyal. Ez hogyan lehetséges? 16 éves koromban autóbalesetem volt Los Angelesben.  Az ütközés miatt elvesztettem az eszméletem. Ugyanott ébredtem, ahol, mint később kiderült, meghaltam.  Még a vérfolt sem kopott le. A járdáról egy szimpatikusnak tűnő férfi indult el felém.

-Szia Sophie! Látom, már te is közénk tartozol. –állapította meg boldogan.

-Mi ez az egész? –kérdeztem zavarodottan végignézve magamon.

-Angyal lettél. –közölte röviden.

-Angyal? De nem úgy nézek ki. Akkor nem kéne szárnyamnak és glóriámnak lennie?

-Dehogy. Ez hülyeség! –nevetett.

-Akkor honnan tudja, hogy angyal vagyok?

-Figyelj! –mondta és rámutatott az útra. Ekkor vettem észre, hogy egy autó közeledik felénk. El akartam szaladni, de a férfi visszatartott. Két másodperc múlva az autó átsöpört rajtunk. Még csukott szemmel is félelmetes volt.

-Ez meg miért nem állt meg? –mondtam kapkodva a levegőt.

-Az emberek csak akkor látnak, ha hisznek bennünk. Ő nem hitt.

-Mi jön még? Repülni is tudok?

-Koncentrációval ez is sikerülhet.

-Remek! –mondtam gúnyosan. –És miért éppen engem választottak?

-Mert úgy gondoljuk, hogy különleges vagy. –mondta meggyőződéssel, majd bevezetett a világ minden rejtelmébe és titkába. Hogy nem én vagyok az egyetlen természetfeletti lény a világon, és hogy mind szörnyű. Ott vannak például a vámpírok. Azok merő ostobaságból öldösik az embereket. Nem sok értékes lehet bennük. Megtudtam, hogy van Amerikában egy szintén különleges rokonom. Nem tudom, miért, de különleges. Isabella Swannak hívják. Úgy döntöttem, meglátogatom. Mikor viszont el akartam indulni, rá kellett jönnöm, hogy én nem tudok repülni, akárhogy koncentrálok. Így hát gyalog indultam neki az útnak. A reptéren csak felmentem az első gépre, ami Forks felé vette az irányt. Megérkezésemkor koncentrálni kezdtem, és hirtelen felemelkedtem. Nagyon meghökkentem, de jó érzés volt repkedni. Nagy mosollyal az arcomon indultam el Forks felé. Félúton az éjszaka utamat állta. Arra gondoltam, Isabella biztosan nem örülne, ha éjszaka zavarnám. Ezért az első helyen megálltam, ami utamat érte. Ez egy temető volt. Elég sivár környéken találtam magam.  Leültem egy kőpadra lehajtott fejjel. Elég kínosan éreztem magam. Úgy éreztem, ide tartozok, ami nagyon lehangolt. Ilyen hangulatban telt az egész éjjelem. A temetőőr véleményem szerint, érezte a jelenlétem, mert többször is rám világított.  A temetőt jártam, mígnem pirkadni kezdett. Úgy gondoltam, ideje indulnom. Megpróbálkoztam újra a repüléssel, és megint sikerült. Délre Forks széléhez értem. Egy nagy házat pillantottam meg először. Gyönyörű szép volt kívül és belül egyaránt. Megéreztem, hogy jó helyen járok. De vajon jó a megérzésem?