(Bella szemszöge) 

A világ legjobb nyomkeresői, de a fiam és Nathalie még mindig sehol. Miért van az, hogy a rendkívüli képességeink mindig a legrosszabb pillanatban mondanak csődöt? Hol vannak itt az anyai ösztönök? Legalább nekem meg kéne találnom őket. Hiszen hozzám tartozik. Különleges kapocs van közöttünk, már a születése előtt az volt. Hogyha záros határidőn belül nem történik valami, akkor megőrülök. Legalább valami nyomot találnánk, de állandóan csak téves irányba haladunk. Túl cselesek voltak ezek az idegenek. Hogyha még Jasper sem találja meg őket, az már nagy szó.

  -     Állj – szakított ki Jasper kiáltása a gondolataimból. –  Ti is érzitek? Balra.

• Mire gondolsz? – kérdezte Edward döbbenten.
• Erre felé nemrég járhattak, mert még friss a nyom – mondta Jasper határozottan, és futni kezdett, mi pedig követtük. A remény pedig újra feléledt bennem, pedig egy ideje már átlag ötpercenként úrrá lett rajtam a pánik, amit Edward elég jól viselt.

Már egy jó  fél órája rohantunk megint, és én csak remélni mertem, hogy nemsokára újra a karomban tarthatom a fiamat. Gondolataimból ismét kiáltás szakított ki. Ezúttal Edwardé.

• Mindenki álljon meg – kiáltott fel. – Billy talált valamit – magyarázta, majd odarohant a fiam mellé, aki a földet bámulta. Edward lenézett a földre, majd két ékszert emelt fel. Azonnal felismertem őket. Hála az égnek, hogy Anthony talpraesett fiú.
• Ezek Anthony ékszerei – mondtam reménykedve. – Ezt a karkötőt Jacob készítette neki, amikor én is kaptam, ezt a láncot pedig tőlem kaptam az ötvenedik születésnapjára – magyaráztam, majd elvettem őket Edwardtól és gondosan eltettem őket a zsebembe, hogy majd visszaadhassam a fiamnak. Ez a két ékszer mindig rajta van. A kedvencei.
• Ez legalább biztos támpont – lelkesedett Esme.
• Vagy megint csak átverés, de mivel erre a legfrissebbek a nyomok valószínűleg, most tényleg jó irányba haladunk – gondolkozott el Jasper. Nem, ez nem lehet megint átverés, a fiam a közelben van, tudom.
• Induljunk – mondtam és már rohantam is tovább a falkával a nyomomban. Nem érdekel, hogyha halvány a remény. Akkor is ez eddig a legbiztatóbb nyom. Itt lesznek valahol.
• Hallom Anthonyt – hallottam meg Edward hangját. - Üzent nekem gondolatban. Dúdolja az altatót, és azt mondta, hogy kövessük a dallamot. Ezek szerint jól vannak – mondta boldogan. Nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom. A fiam él, és jól van. – Azonnal indulnunk kell. Kövessetek – mondta még, majd futni kezdett.

Azonnal elfordultam az Edward által mutatott irány felé, és a falka gondolkodás nélkül követett. Már csak néhány perc, és szabadok lesznek.

• Gyorsabban, Anthony bajban van – szólalt meg Edward idegesen.

Nekem sem kellett több, ami tartalékom csak volt mindent bevetettem, hogy nagyobb tempót diktálhassak. Csak az zakatolt a fejemben, hogy a fiam bajban van. Nem hagyhatom, hogy egy haja szála is meggörbüljön. Ő az életem. A mindenem. Az egyetlen vérszerinti fiam. Sosem gondolkodtam az anyaságon, ameddig teherbe nem estem vele. Azóta viszont nem tudom elképzelni az életet nélküle. Emlékszem, hogy mennyire rettegtem, amikor gyors növekedésnek indult. Állandóan rémképek voltak a szemem előtt, hogy tíz év múlva már hatvan évesnek fog kinézni és meghal, mielőtt még élhetett volna. Viszont, amikor megállt a fejlődésben, és fiatal maradt, én és Jacob voltunk a világon a legboldogabbak. Nem veszíthetem el.

Berontottam a házba nem törődve azzal sem, hogy a többiek messze lemaradtak. Vámpír vagyok a fenébe is. Mi bajom történhet? Ahogy bent voltam a nappaliban megéreztem a fiam és Nathalie illatát, meg három másik vámpírét is. Azonnal lerohantam a pincébe, és megláttam, ahogy ketten lefogják Anthonyt, egy harmadik pedig a falhoz akarja préselni. Ezt nem fogja túlélni. Nem gondolkodtam, hanem azonnal közéjük rohantam, és Anthony előtt a falnak támasztottam a kezeimet. Elvileg el kell bírnom egy ekkora ütést.

Néhány pillanattal később a férfi belém csapódott, én pedig a számat összeszorítva próbáltam nem felsikoltani. Iszonyatosan fájt mindkét karom, és több helyen hallottam reccsenéseket is.

• A francba, itt vannak – morgott a férfi, aki eltörte a karjaimat, majd egy szempillantás alatt eltűntek mindhárman. A legszívesebben én magam téptem volna szét, amiért bántani akarta a fiamat, de most sajnos nem voltam erre alkalmas, de legközelebb nem ússza meg szárazon.

Amint biztonságban tudtam a fiamat, nem játszottam többé a kemény legényt, és a lábaim azonnal összecsuklottak. Hogyha Anthony nem kapott volna el, akkor vámpír létemre, szégyenszemre hanyatt esem. Nem is emlékszem már, hogy mikor éreztem ekkora fájdalmat utoljára, pedig azt hittem, hogy én már soha nem leszek képes megsérülni.

• Anya – mondta fiam aggódva. – Ezt nem lett volna szabad. Miattam majdnem meghaltál.
• Nélküled halnék meg, Édesem – mosolyogtam rá, bár lehet, hogy ez inkább csak egy fájdalmas fintor lett. – Mindjárt itt lesznek a többiek is – tettem még hozzá.
• Annyira sajnálom, anya. Nem lett volna szabad, hogy megsérülj – nyomott puszit az arcomra, én pedig meg akartam simogatni a fejét, de nem igazán tudtam megmozdítani a kezeimet. Remélem, hogy gyorsan meg fog gyógyulni, mert ez így elég kiszolgáltatott helyzet. Hogyan védjem meg a fiamat a kezeim nélkül?
• Nem a te hibád, Drágám. Holnapra már kutya bajom sem lesz – akartam legyinteni, de nem jött össze. Ehelyett sikeresen bezsebeltem még egy reccsenést. Éppen akkor lépett be Edward, amikor fájdalmasan visszaejtettem a kezemet a lábaimra. Jaj, könyörgöm, csak most ne jöjjön megint a bűntudatával, mert akkor nem érdekelnek a törött karjaim, akkor is szétrúgom a hátsóját. Érdekes látvány leszünk, de valahogy csak megoldom. Végül is a lábaim még épek, úgyhogy ennek sikerülnie kell.
• Ne mozogj, nem lesz semmi baj, rendbe jössz – szakított ki Anthony a gondolataimból. – Csak maradj így, vámpír vagy, meg fogsz gyógyulni.
• Tudom, kicsim, nem lesz semmi baj – próbáltam felemelni a kezem, de nem igazán sikerült.
• Ne próbáld mozgatni, majd nagyapa helyre teszi, és bekötözi őket – mondta fiam gyengéden.
• Mi történt? – kérdezte Edward idegesen, és mellettünk termett.
• Minden rendben – próbáltam mondani, de sajnos csak egy kis zihálásra futotta. A kezeket nem mozgatjuk, ez a lényeg. Gondoltam magamban. Addig nem fáj semmi, amíg mozdulatlan vagyok.
• Szerintem eltörte mindkét karját, méghozzá ripityára – nézett fel Anthony az apjára. – Az én hibám, engem védett.
• Téged védeni sosem hiba – csattantam fel. Nem igaz, hogy nem bírja felfogni, hogy ő nem hibás. Sőt. Ő az áldozat jelen helyzetben. Miért örökölte az apja negatív tulajdonságait is?
• Fel tudsz kelni, vagy megsérültél máshol is? – kérdezte Edward aggódva.
• Azt hiszem, hogy igen, fel tudok kelni – mondtam, és már meg is próbáltam volna felkelni, hogyha a fiam hagyta volna.
• Jobb lenne, ha nagyapa is megnézné, mielőtt megerőltetné magát – mondta fiam határozottan. – Hol van?
• Itt vagyok – rohant be Carlisle is a terembe. – Mi történt?
• Anthony szerint Bella karjai több helyen eltörtek – mondta Edward idegesen. Ez már tényleg túlzott aggódás. Hiszen vámpír vagyok. Egy ember is eltöri a kezét, mégsem ugrálja körbe egy egész família. Kezdem magam megint a szerencsétlen kis Bellának érezni. Utálom, hogyha mindenki engem néz. Miért vagyok középpontban? Biztosan van nálam érdekesebb dolog is ebben a pincében.
• Rendben, akkor most azonnal vigyük haza, és otthon kap donorvért, hogyha helyreraktam és bekötöztem a karjait – adta ki Carlisle az utasítást. 
• A falka? – kérdezte Edward. Nahát, minden gúny, és ócsárolás nélkül ejtette ki a szót. Mi a fene? Még a végén megbékélnek egymással. Milyen csodálatos lenne, ha a régi családom, és az új békében élne egymás mellett. Mi? A régi családom? Kezdek megint ellágyulni az irányukba, pedig azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes bízni bennük. Bár most, hogy kétszer is ilyen odaadóan segítettek, ez mindent megváltoztatott.
• Jasperrel és Emmettel a nomádok nyomába eredtek – mondta Alice, majd ő is letérdelt mellém. Alice, az én mindig vidám barátnőm, most komoly arccal térdelt előttem, de amikor lopva rá pillantottam azonnal elmosolyodott, hogy megnyugtasson.
• Vegyétek át egy kicsit, kérlek – nyújtott át Anthony Edwardnak, majd a rácshoz sietett és kinyitotta. Majd berohant a még mindig zokogó Nathalie-hoz. Letérdelt mellé, és megpróbálta átölelni, de ő hirtelen ellökte magától és felpattant. Meg tudtam érteni, engem is mindig majd szétvetett az ideg, amikor mindenki védeni akart, amikor én is harcolni akartam, hogy segítsek a szeretteimnek.
• Hogy merészelted ezt tenni? Hogy zárhattál be ide? Segítenem kellett volna neked. Nekem kellene óvnom téged, és nem fordítva. Soha többé ne csinálj ilyet – esett neki a mellkasának két kézzel, de Anthony csak elkapta a csuklóit és magához szorította.

Miután Nathalie lehiggadni látszott sem engedte el. Ez az én fiam, gondoltam mosolyogva. Udvarias, kedves, és gyengéd, szerető párja lesz ennek a csodálatos teremtésnek, aki ráadásul egy farkas. Ritka kincs, hiszen örökké együtt élhetnek majd.

• Most már minden rendben, Nath, próbálj megnyugodni, kérlek – suttogta Anthony a fülébe. – Hazamegyünk, jó? – kérdezte lágyan, mire Nathalie felnézett rá.
• Rendben, menjünk – bólintott rá. Majd el akart indulni a kijárat felé, amikor hirtelen megtorpant, és összeesett. Anthony szerencsére gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsukló lányt.
• Nath… Nathalie? – keltegette idegesen. – Nagyapa, mi van vele? – nézett Carlisle-ra kétségbeesetten.
• Mikor evett utoljára? – nézett Carlisle az érintetlen tálca felé.
• Egyáltalán nem evett itt, és nem is ivott – válaszolta fiam. Akkor érthető, hogy kimerült, hiszen több, mint két napig nem kapott energiát. A fiúk frissen átváltozva még éjjel sem bírták ki evés nélkül. Micsoda önuralma van.
• Akkor valószínűleg ez a baj – bólintott Carlisle. – Gyorsan megvizsgálom, aztán hazavisszük őket, és Nathalie-nak szüksége lesz néhány nap pihenésre, sok folyadékra, és ételre is. Legalább két napig nem kelhet fel – mondta szigorúan.
• Meglesz – mondta fiam komolyan. – Anyának is pihennie kell, ugye? – kérdezte aggódva. Nem, anyának nem kell pihennie! Üvöltöttem magamban. Utálom, hogyha mindenki pátyolgat. Nem vagyok porcelánból.
• Hát nem ártana, és attól tartok, hogy a biztonság kedvéért gipszet is kap egy napra – mondta Carlisle határozottan.
• Akkor mégis, hogy vadászom? – tiltakoztam. Már csak az hiányzik, hogy kanálból etessenek. Fúj, ez szörnyen nézne ki, így belegondolva. Miért is vagyok vizuális alkat? Juj.
• Így sem tudsz vadászni, édesem – mondta Esme lágyan. – Majd mi ejtünk el neked szarvast, és hazavisszük.
• Ez is igaz – adta meg magam. Sajnos tény, hogy nem tudnék vadászni ezekkel a karokkal, de vért kapnom kell, hogy rendbe jöjjek, úgyhogy jobb lesz, ha beletörődöm a helyzetbe.
• Megengeded, hogy én vigyelek? – kérdezte tőlem Edward.
• Tudok járni – mondtam morcosan, mire Edward vigyorogni kezdett. Azért még nem vagyok kisbaba, hogy vinni keljen. Van nekem saját lábam.
• A makacsságod mit sem változott – csóválta meg a fejét.
• Hogyha nem lennék olyan, amilyen, akkor nem lenne ilyen csodálatos gyerekünk – mondtam ki a legfontosabb dolgot, ami eszembe jutott. Hogyha lány létemre nem erőltetem, hogy szeretkezzünk, akkor soha nem született volna meg a világ legtökéletesebb gyerekeinek egyike. A másik kettő természetesen Billy és Jake. Nem vagyok ám elfogult. Á… dehogy. Bár végül is egy anya csak megteheti, hogy mindenkinél szebbnek és tökéletesebbnek látja a gyermekeit.
• Bella, a maradj nyugton, arra is kiterjed, hogy nem fogsz most futni hazáig – segített be Edwardnak Carlisle. Tuti, hogy ezt most csak azért csinálja, hogy kedvezzen a kedvenc fiacskájának. Ezért még számolunk Carlisle Cullen.
• Szóval vihetlek? – vigyorgott rám megint. Azt hiszem, hogy bele kell törődnöm, hogy egy csatát elvesztettem, de a háborút én nyerem meg. Erős, független nő vagyok, akit nem irányíthat senki és semmi.
• Igen, hálás lennék, hogyha hazavinnél – szusszantottam ingerülten és mérgesen nézett Carlisle-ra, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét. A többiek pedig felnevettek. Na szép, még ki is nevetik a sérültet.
• Akkor indulás – kapott a karjaiba Edward gyengéden, majd felállt velem.

Olyan gyorsan hagytuk el a házat, amilyen gyorsan csak lehetett. Én is boldogan hagytam magam mögött az elmúlt napokat. Hiszen szörnyen aggódtam a fiamért, és a kedveséért. Bár mégsem volt hiábavaló ez az egész. Hiszen a két törzs végre összekovácsolódott, ráadásul a szeretteink sem sérültek meg. Már csak azt remélem, hogy a falka, Emmett és Jasper elkapják azokat a vámpírokat, és akkor megint békében élhetünk. A fiam felé pillantottam, aki olyan gyengéden tartotta Nathalie-t, mintha a legdrágább kincsét hordozná. Öröm volt nézni őket. A jelenet nagyon emlékeztetett a régi önmagamra, és az akkori Edwardra. Vámpír létem ellenére sem halványultak el a szép emlékeim, aminek nagyon is örültem, hiszen minden emlékem egy apró rész belőlem, a lelkemből.

• Carlisle, megfognád Bellát egy pillanatra? – kérdezte Edward kedvesen.

Én pedig nem igazán értettem, hogy mire készül. Mindenesetre Carlisle azonnal átvett engem. Igazi apai ölelés volt. Gyengéden és gondoskodóan tartott, ahogy azt csakis egy apa teszi a lányával. Emlékszem, hogy hogyan vitt fel Charlie a szobámba, amikor félálomban feküdtem a kanapén, és Carlisle érintése nagyon is hasonlított az igazi apáméra. Akkor is hasonló érzések lettek úrrá rajtam. Edward kibújt a felsőjéből, majd fiunk felé nyújtotta, és én azonnal megértettem mindent. Apró gesztus egy apától a fia irányába, de pontosan ettől olyan meghitt és hatásos.

• Köszönöm – biccentett Anthony hálásan, és azonnal elvette. Edward átvette tőle Nathalie-t, amíg fiunk belebújtatta kedvesét a hatalmas pulóverbe, majd visszavette édes terhét az apjától. Már éppen itt volt az ideje, hogy egy kicsit alakuljanak a dolgok kettőjük között. Mindig is vágytam rá, hogy Edward és Anthony megismerje egymást, hiszen nagyon sok dologban hasonlítanak egymáshoz.
• Nincs mit, fiam – válaszolta, majd visszajött Carlisle mellé, és finoman átvett tőle engem.
• Ez nagyon figyelmes volt – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja meg – Szereztél egy jó pontot Anthonynál.
• Az jó – mosolyodott el. Ez egy igazi, őszinte mosoly volt, ami már hiányzott. – Viszont most már irány haza, mert meg kell gyógyulnod – nézett rám lágyan. Be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon is jólesett ez a fajta törődés. Edward mindig is páratlanul kényeztette a testem és lelkem.
• Ne várja meg valaki a többieket? – kérdezte Esme aggódva. – Honnan fogják tudni, hogy hazamentünk?
• Mindjárt küldök egy üzenetet Jaspernek – kapta elő Alice a mobilját. – Majd utánunk jönnek.
• Rendben, akkor indulás – mondta Carlisle határozottan.

Edward és a többiek pedig egy csapásra futásnak eredtek. Mi futottunk legelöl természetesen, de Anthony határozottan tartotta a tempót. Nem voltam biztos benne, de azt hiszem, hogy néma párbeszédet folytattak út közben, amin én csak mosolyogni tudtam. Megtört a jég. Talán egyszer apa és fia normálisan is meg tudja beszélni a múlt sérelmeit?

Nem telt sok időben, amíg visszaértünk a Cullen házhoz. Azt hittem, hogy sokkal messzebb vagyunk, bár nem igazán az útirányunk érdekelt az elmúlt napokban. Sokkal inkább, hogy megtaláljuk az elraboltakat. Ahogy beértünk a házba Edward felrohant velem a vizsgálóba, Anthony pedig szorosan a nyomunkban haladt Nathalie-val a karjaiban. Épphogy beértünk a szobába már utol is ért bennünket Carlisle, Esmével a nyomában.