(Edward szemszöge)

- Mondjátok már el, hogy mi történt! – mondtam ingerülten, ugyanis nagyon aggódtam Belláért, hiszen olyan rémült képet vágott és nagyon reméltem, hogy nem miattam.

- Alice mutasd meg neki! – adta ki az utasítást az angyal, aki már három lépéssel arrébb volt és ügyelt arra, hogy ez így is maradjon. Szóval ő mégsem akarta ezt és én majdnem belerángattam valamibe, amit később nagyon megbánt volna. Még szerencse, hogy időben látomása támadt. De nem maradt túl sok időm ezen gondolkodni, mert hirtelen megrohamoztak Alice gondolatai. Láttam Bella idős szüleit, ahogy nézelődnek, majd eljönnek Volterrába és a kastélyban Aroéknál… Alice hirtelen megszakította a filmet és nem mutatta tovább a látomását, de nem kellett ahhoz, hogy tudjam mi volt a vége. Eközben Bella a családom többi részének mesélte el a látomását.

- Ez szörnyű! – mondtam megrökönyödve. – Tennünk kell valamit!

- Nektek nem kell tennetek semmit! Majd én megoldom valahogy, hiszen nem várhatom el tőletek, hogy ha bármi bajom van, segítsetek…

- Ugyan Bella, hiszen szinte olyan mintha a lányom lennél… Már a kezdetektől fogva úgy tekintünk rád, mint a családunk egy tagjára. – mondta Esme egy mosoly kíséretével.

- Ez nagyon kedves. Köszönöm… - mondta kissé meghatva.

- Szóval akkor mikor is érkeznek meg a szüleid Volterrába? – kérdezte Carlisle.

- Hát… nem is tudom – itt segítségkérően Alice-re nézett, aki vette az adást.

- Olyan kettő felé… - mondta kishúgom.

- Most 8 óra van… akkor még van hat óránk. – számolgatott Carlisle.

- Nem lenne egyszerűbb, ha csak felhívnánk őket és megkérnénk őket, hogy Bella szüleit ne egyék meg ebédre? – kérdezte Emmett.

- Nem ez sajnos nem kivitelezhető. A Volturi nem fog lemondani két emberről, akik önként mennek el hozzájuk. – mondtam. „hihetetlen hogy vissza tudja fogni az érzelmeit” – hallottam Jasper gondolatait és kérdőn ránéztem, majd folytatta „Nézz csak rá. Úgy néz ki mintha nem is aggódna, de legbelül retteg…” miközben ezt elmondta fejével Bella felé bökött. És valóban. Az aggodalom szikrája sem látszott rajta, de Jasper szerint csak időközben meg tanult színészkedni.

- El kell őket téríteni, hogy lemaradjanak a csoportról. – határozott Bella.

- Igen… Ez lesz a legjobb magoldás. Így a szüleid sem fogják megtudni, hogy életben vagy és ők sem halnak majd meg. – mondta Carlisle. Ezután mind elindultunk visszafelé Volterrába. A nap már rég felkelt így elkezdtünk ragyogni, de ez az erdőben senkit sem érdekelt. Én mentem leghátul Bella meg valahol elől. A látomása óta rám sem nézett és folyamatosan megtartotta a három lépés távolságot. Ez sajnos nem csak nekem, hanem Emmettnek is feltűnt. Egyszer csak valahonnan a sor elejéről mellém került és elkezdett kérdezgetni.

- Hé, öcsi, mit tettél te ezzel a szegény lánnyal, hogy így kerül téged?

- Én nem tettem semmit – vagyis nem tudtam semmit sem tenni – helyesbítettem ki magamat gondolatban.

- De hát valami csak történt… - erősködött tovább.

- Mondtam már, hogy nem történt semmi! – válaszoltam kicsit ingerültebben. De végül is nem hazudtam. Hiszen tényleg nem történt az égadta világon semmi.

- És azt elárulnád nekem, hogy miért is voltál te Bellával azon az álomszép helyen kettesben? – kérdezgetett tovább Emmett, de nekem ebből már kezdett kissé elegem lenni.

- Csak éppen nem volt más dolgunk ezért megmutatta nekem azt a helyet! – mondtam majd kissé mérgesen előrébb mentem, hogy Emmett ne kérdezgessen tovább.

- Ennek meg mi baja van? – hallottam még Emmett utolsó hozzáfűznivalóját. Ezután próbáltam a saját gondolataimmal törődni, de azért néha még meghallottam Alice kérdéseit is, amik leginkább a hogylétem felől érdeklődtek. Én erre általában csak egy mosollyal válaszoltam, de aztán visszatértem a saját gondolataimba. Valószínűleg tényleg rosszul nézhettem ki, mert még Rosalie is rákérdezett, hogy nincs-e valami problémám. Neki is mondtam, hogy semmi gond, de nem lehettem túl meggyőző, mivel eléggé hitetlenkedve nézett rám. De végül rántott egyet a vállán és magamra hagyott. Időközben megérkeztünk Volterrába. Mindenki bement a szobájába és kellően felöltözött ahhoz, hogy ne csillanjon meg rajta a nap. Bellán egy Fehér, csőszáru nadrág, egy drapp színű, hosszú ujjú póló és egy fehér baseball sapka volt. Nagyon jól állt neki ez a ruha, jól kiemelte az alakját, bár ha kék lett volna talán még jobban nézett volna ki. De nem volt sok időm ezen elmélkedni, mert amint mindenki átöltözött – ami vámpír tempóval elég gyorsan megy – elindultunk Rómába. Bella, Alice, Jasper és én egy kocsival mentünk Carlisle Esme, Rosalie és Emmett pedig a másikkal.

(Bella szemszöge)

Róma felé Edward vezetett. Alice és Jasper egymás mellé akartak ülni így én Edward mellé  kerültem. Egy hosszú farmernadrág és egy fehér ing volt rajta. Nagyon jól állt neki, de ez engem most valahogy nem tudott érdekelni. Hiszen nekem most a szüleim megmentésére kellett koncentrálnom. Ha nem tudjuk őket megállítani és ezért meghalnak az az én hibám lesz, mert elhitettem velük, hogy meghaltam csak azért, hogy nekem könnyebb legyen. Önző voltam, de nem akarom, hogy ezért ők bűnhődjenek. Mert, ha én nem hitetem el velük a halálom, akkor anya nem lesz annyira letört, és nem jöttek volna ide, hogy elfelejtsenek. De miért pont Volterrába akartak jönni. Miért nem mehettek volna el mondjuk, Nápolyba, hogy megnézzék a Vezúvot, meg Pompeit. Éreztem, ahogy Jasper egy nyugtatóhullámot küld felém és hirtelen hatalmas tompaság tört rám, szinte már álmosnak éreztem magam. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy Jasper keze van a dologban.

- Jasper kérlek. – mondtam.

- Bocsi, asszem kicsit túllőttem a célon – mondta bocsánatkérő hangon.

- Igen én is így gondolom. – mondtam, majd kinéztem az ablakon. Éreztem, ahogy a tompaság kezd elmúlni és én újból tisztán tudtam gondolkodni. Ekkor Alice-el újabb látomásunk támadt. Csak pár másodpercig tartott az egész, de némileg megnyugtatott.

- A gép késni fog egy fél órát. – Jelentette ki Alice. Ekkor azonban egy újabb látomásunk támadt. A szüleim kihagynak pár nevezetességet az eredeti tervükből és így egy órával korábban érnek majd Volterrába.

- Edward taposs a gázba. – mondtam neki mire ő egy mosolyt küldött felém (amit én nem tudtam mire vélni) majd mostantól 180-al száguldoztunk a szerpentinen. Régen szívinfarktust kaptam volna ettől, de most még csak nyugtalan sem voltam. Tudtam, hogy Edward véletlenül sem tévesztené el az irányt. Na meg szívinfarktust kapni már húsz éve nem dobogó szívvel elég kacifántos lett volna. Ekkor Alicenek egy újabb látomása lett.

- Bella ezt most komolyan gondolod? – kérdezte egyszerre Alice és Edward, aki végig figyelemmel követte Alice látomását.

- Persze - mondtam.

- És tényleg képes vagy rá? – kérdezte Alice.

- Persze – mondtam újra egy sértődött pillantás kíséretében. Erre láttam, hogy Edward elmosolyogta magát. Ekkor ránéztem és ő is rám. Újból éreztem azokat a szikrákat, mint amit a tónál éreztem mielőtt a látomásom megzavart volna minket. De mielőtt még teljesen elvesztem volna a tekintetében elkaptam a pillantásom és újból kifelé bámultam. Kis idő múlva megérkeztünk Róma külvárosába. Ahogy haladtunk egyre beljebb az emberek egyre többen lettek és én meg Jasper kezdtünk egyre feszültebbek, lenni. A kocsi ablakai nyitva voltak így én könnyen megérezhettem amint egy ember elvágta a kezét és a vér kibuggyant belőle. A szemem pillanatok alatt éjfeketévé változott és agy elég hangos morgás tört elő belőlem. Itt most Jasper sem tudott segíteni. Ő is majdnem olyan nehezen viselte, mint én. Már éppen rávetettem volna magam a lányra, amikor Edward hirtelen elkapott és belenyomott az ülésbe, úgy hogy az el kezdett kiszakadozni. Gyorsan felhúzta mindenki az ablakot így egy kicsit jobban lettem, a szemem sötétbarna lett. De nem sokára elértünk egy pontot ahonnan nem lehetett kocsival menni így kénytelenek voltunk a tömegen átgázolni. Edward, Carlisle és Emmett körbevettek engem, hogy ha valami baj történne, egyből vissza tudjanak fogni. Esme, Rosalie és Alice pedig Jaspert fogták közre. Én igyekeztem nem venni levegőt, de szemem így is visszafeketedett. Végül elértük a repteret és innentől kezdve nem vigyázhattak rám Edwardék. Innentől kezdve csak én és Alice mentünk tovább, a többiek pedig a váróteremben maradtak. Nem mehettünk többen, mert az túl feltűnő lett volna. Elindultunk a légiirányító központ felé. Az volt a terv, hogy megpiszkáljuk egy kicsit a műszereket így Alice látomása szerint plusz két órát maradnak még fent, amitől talán nem tudnak majd elmenni Volterrába. A központ előtt két őr állt, akiket nem volt túl nagydolog kicselezni. A nagyobb baj csak akkor kezdődött, amikor valahogy el kellett távolítani a vezérlőpultnál dolgozó embereket. Alice fogta magát és belerúgott egy hatalmasat a mellettünk álló gépbe, amitől az elkezdett fülsüketítően visítozni. Ekkor megjelent pár őr és megkértek minden dolgozót, hogy hagyják el a területet. Mi addig elbújtunk egy másik hatalmas masina mögött és megvártuk, amíg tiszta nem lett a terep.

- Na, Bella, most te jössz. – mondta Alice.

- Tudom. – mondtam és őrült tempóban elkezdtem dolgozni a gépek meghülyítésén. A tervünk tökéletesen sikerült addig a pontig, amíg be nem jöttek átvizsgálni a helyet hátha ott ütött ki a tűz, amit Alice rúgására jelzett az egyik gép. Mi újból elbújtunk, de még nem végeztem teljesen, így még vissza kellene mennem, befejezni. De ekkor baj történt. Szemem, amik már épp kezdtek volna visszaállni a rendes színükre feketévé változtak. Az egyik ember súlyosan elvágta a kezét és a vére elkezdett kifolyni testéből. Alice egyből szólt Edwardnak gondolatban, hogy baj van, de ő már nem érhetett ide időben. Én még próbáltam visszatartani magamat, nem vettem levegőt, de ez nem volt elég. Már megéreztem a vérének csábító szagát és éreztem, hogy képtelen leszek megálljt parancsolni magamnak. A férfi a kör alakú terem másik felében volt. Én leugrottam rejtekhelyünkről és elindultam felé. Ekkor azonban Alice karjait éreztem magamon, aki megfogott és visszarántott, de megtartani nem tudott. Újból elindultam, de Alice megint visszarántott és most beleestem az egyik ablakba. Erre már a férfi is felfigyelt. Ekkor érkeztek meg a többiek is. Carlisle egyből odament a sérülthez és kivitte onnan. Edward pedig átkarolta derekamat hátulról és így fogott le. Erősebb volt, mint Alice így az ö karjaiból már nem tudtam szabadulni. Végül kezdtem újból magamhoz térni, szemem már nem volt olyan sötét, mint pár perce, de Edward még mindig nem engedett el. Ez így volt még pár percig, amikor már kezdtem kellemetlenül érezni magam ebben a helyzetben a fél családja előtt.

- Öhm… Edward… - kezdtem kissé feszengve. – kösz, hogy lefogtál, de már jól vagyok. – mondtam, de ő nem értette mire akarok kilyukadni. – Szóval… folytatnám a munkát – próbálkoztam tovább. Kezdett egyre jobban zavarni a helyzet, amint megláttam Emmett vigyorgó arcát.

- Rendben. – mondta Edward, de még mindig nem engedett el, mire Emmettből már egy fojtott nevetés is előtört, amit Rose egy oldalba bökéssel díjazott.

- De ahhoz az kéne, hogy elengedj. – mondtam ki végül. Erre megint meghallottam Emmett hangját, de úgy döntöttem nem foglalkozom vele. Ekkor végre leesett Edwardnak is mit szeretnék és elengedte a derekam. Bár így folytathattam a munkát és úgy tettem mintha ez semmiség lenne, de igazából valósággal fájt, ahogy elengedett. Tudom, hogy nem szabadna ezt éreznem, de nem tehetek róla. Ezután próbáltam minden erőmmel a gépek megbolondítására figyelni. Miután végeztem az mind távoztunk az ablakon keresztül, ahonnan a többiek is jöttek. Odakint Carlisle már ellátta a sérültet és én visszamentem a kocsihoz Edward kíséretében, ahol a család megérkezéséig kettesben maradtunk…