- Nyugalom Alice! – próbált nyugtatni Esme.  

- Nézd! Azt hiszem, nem érzed ár a helyzetet. Már 150 éve nem láttam a legjobb barátnőm. –  adja már oda. – Eddig abban hitben éltem, hogy boldog élete volt és már rég meghalt. Most meg kiderült, hogy gyakorlatilag szomszédok vagyunk. És ha nem láthatom, abba beleőrülök. Úgyhogy volnál szíves odaadni az a nyavalyás cetlit? – kérdeztem fenyegetően 

- Esme adjátok már oda neki. – Edward hangja teljesen letaglózott. Még soha nem hallottam ilyennek.   

- Tessék Alice! – láttam, hogy őt is megviselte a fia hangja. – Azt üzeni nem kötelező  elmenned, de ő vár téged. És mindenki nagyon hiányzott neki.  

- Már hogyne mennék el. –  hova gondol ez a lány. – Ő is nagyon hiányzott nekem. A legjobb barátnőm volt. – mondtam majd elindultam az ajtó  felé.  – Valaki menjen el Kate-ért. 

- Alice! Mond meg neki, hogy köszönjük és ő is hiányzott nekünk. – ne ez az, amire nem számítottam Rosaleitől. De mostanában tényleg mindenki megváltozott.  

- Átadom az üzenetet Rose! Átadom! 
 

§*§*§*§  
 

10 perc múlva már ott is voltam a házuk előtt. A ház nagyon szép volt. Kívül barack színű a fal és 3 emeletes volt. Ahogy látom igen sok volt itt is az ablak és mindegyik emelethez volt egy terasz. Mindenhol virág borította a kertet. Nagy fák vették körül az egészet. Nem volt körülötte kerítés és egy kis ösvény vezetett a házhoz, ami kövekkel volt kirakva. Vadászterületnek is igen jó és nem nagyon jár ide ember. Nem értem, hogy sikerült ide engedélyt szerezniük. De mindenesetre örülök, hogy itt vannak.  

Lassan elindultam az ösvényen a ház felé. Megálltam az ajtó előtt és becsengettem. Nagyon ideges voltam. Olyan rég várok már erre a percre. Vajon minden olyan lesz, mint régen? De szép is lenne. Egy pár másodperc múlva ajtót is nyitott. Nagyon elcsodálkoztam. Már közel sem az a lány állt előttem, akit régen megismertem, vagy akit a látomásomban láttam.  

- Bella! – sikítottam és a nyakába vetettem magam. Ő pedig szorosan a karjába zárt. – El se merem hinni.

- Alice! – suttogta. – Istenem. – mondta és még szorosabban ölelt. 

Kissé eltoltam magamtól hogy még jobban szemügyre tudjam venni. Teljesen megváltozott. Valahogy olyan nőiesebb lett. Az alakja, a stílusa is más. Még annál is szebb, mint a látomásomban láttam. Egy térdig érő almazöld ruha volt, rajta ami kitűnően dominált fehér bőrével és karamella színű szemével. Egy sötétebb zöld kardigánt visel fölötte. Nem értem minek, hiszen úgyse fázik meg. A haja finoman omlott a vállára, bár egy kicsit rövidebb lett, mint volt, de ez is jól áll neki. Az arcát egy szemüveg keretezte, ami igen jól állt neki. A kezében egy konyharuhát tartott. Az arca sugárzott a boldogságtól, azonban volt rajta valami furcsa. Egyszerre ült ki az arcára a boldogság és a szomorúság. A hangja is sokkal lágyabb és dallamosabb lett. Edward megőrülne érte. Attól tartok, hogy ugyanazt a Bellát, akit elhagytunk már nem fogjuk visszakapni.  

- Tudom Alice! Megváltoztam. Hiába is nézel. – elengedett. – Bejössz vagy már mész is?

- Még csak most jöttem. Nem gondolod, hogy máris elmegyek.  

A ház belülről is gyönyörű  volt. A fal fehér és fa bútorok voltak mindenütt. Az ebédlőasztal is fából készült a székeken pedig fehér ülés volt. Egyenesen az előszobába vezetett. A kanapé és a fotelek sötétzöldek voltak és a falit is befestették halványan zöldre. Egy üvegasztal volt előttük, amiben egy nagy csokor rózsa volt. Leültünk egymással szembe a kanapéra.  

- Amint látod itt élek. De most inkább te mesélj. Hogy vagytok? – hát ez jó kérdés. Edward lelki állapotát kapásból meg tudom mondani.

- Mi remekül. Bár Edward nem hiszem, hogy ugyanígy érez. – észrevettem, hogy Ed nevére eltorzult az arca és valami ősi fájdalom ült rá ki.

- Örülök, hogy jó  vagytok. Láttam, hogy Esme és Carlisle nem változott semmit. –  nézett ki az ablakon, de a hangja is olyan furcsa volt.

– Jaj, istenem Bella! Annyira hiányoztál! – közelebb csúsztam hozzá és átöleltem. – El sem hiszem, hogy itt vagy.

- Te is nekem Alice! És amint látom te se nagyon változtál. – mosolygott rám.

- Te viszont annál inkább. Mi történt veled Bella?

- Nézd Alice! El sem hinnéd mennyi mindenen mentem keresztül. És bármennyire is szeretném, én már nem tudok az lenni, aki voltam. Nem megy. – szomorúan csengett a hangja. – Én már nem az vagyok, akinek megismertél. Az élet megváltoztatott. 3 félvért neveltem fel. Úgy is mondhatjuk, hogy én vagyok az anyjuk. – nem tudom miért, de itt olyan érzésem volt mintha nem az igazat mondaná, de ez most nem izgat. – Sajnálom Alice!

- Megértelek Bella. Hibát követtünk el annak idején. Nem lett volna szabad elmennünk.

- Kár a múlton rágódni. – ebben egyetértünk. – Inkább foglalkozzunk a jelennel. Hogy van Anthony?

- Ő kitűnően. –  legalábbis remélem. – Megkérhetlek valamire? 

- Hát persze. Nyugodtan.

- Odafigyelnél Kate-re? 

- Ő a lányod ugye? –  kérdezte.

- Igen. Katharine Cullen. –  válaszoltam. – Aggódom érte.

- Hány éves?

- Öt lesz egy hónap múlva.

- Akkor tényleg odafigyelek rá. – hála istennek. Legalább emiatt nem kell aggódnom. – Lehet, hogy nála is elkezdődik.

- Köszönöm Bella! –  hálálkodtam.

- Amúgy lehet, hogy valamelyik nap beugrok hozzátok. – jaj de jó! – Próbálom majd úgy időzíteni, hogy ne legyetek ott.

- Mi? De hát miért?

- Nem hinném, hogy mindenki szívesen látna a házban. – istenem olyan makacs, mint volt.

- Ugyan. Dehogy is. Mindenkinek nagyon hiányoztál. És Rose azt üzeni, hogy köszöni, hogy hazahoztad Anthonyt. – na, ettől leesett az álla.

- Szóra sem érdemes. Akkor majd valamelyik nap elmegyek hozzátok.

- Jó csak ne szombatom gyere, mert akkor megyünk vadászni. – talán ismét összejönnek Edwarddal. – Hallottam, hogy vagy három félvér testvéred.

- Ó igen. Renesmee, Christopher és Kathline. – milyen szép nevük van.

- És ők most hol vannak? – kíváncsiskodtam.

- Holnap repülnek ide Alaszkából. Épp nekik főztem, mert holnap nem lesz időm, ha még dolgozni is akarok.

- Már alig várom, hogy megismerjem őket.

– Nem! – kiáltotta. Ezen nagyon meglepődtem. – Illetve… öhm… nem hinném, hogy ez jó ötlet.

- Ezt hogy érted? – már megint titkol valamit.

- Nem igazán szeretnek költözni és az új környezetet sem igazán szívlelik. – jó kifogás. – Kell, nekik egy pár hónap mire beilleszkednek. És Kathline is csak karácsonyra jön haza.

- Hogyhogy? – kezd érdekelni ez a dolog.

- A fia alig 1 hónapja született meg és még nem akar vele utazni. De most már inkább tényleg te mesélj. Mi van veletek? – most erre mit feleljek? Hogy amióta elhagytuk mindenki tiszta idegroncs és csak alig lehet hallani nevetést a házban?

- Mi nagyon jól megvagyunk csak iszonyúan hiányoztál nekünk Bella. – láttam, hogy az arca ismét elsötétül.

– Ti is nekem Alice! El sem tudod hinni mennyire! – pedig elhiheti, hogy el tudom képzelni.

- Kérdezhetek esetleg valamit? Csak puszta kíváncsiság.

- Csak nyugodtan. –  mosolygott rám Bella.

- Miért viselsz szemüveget és miért vágattad le a hajadat?

- Mert elhatároztam, hogy mindent megváltoztatok az életemben. Beleértve a kinézetemet is. – de miért akarja ennyire elfeledni a múltat. Vajon mi történt vele?

- Oh. Erről nem tudtam. Kifejezetten jól áll. – és ezt tényleg így is gondoltam. –  De szerintem a pulcsit vedd le, mert úgy jobb az összhang. Úgyse fázol meg.

- Öhmm… Jobb szeretem, ha van rajtam valami, ami takarja a karomat. – mi ez már megint? Mi van ezzel a lánnyal?

- Rendben. – hagytam annyiban. – Képzeld újabban csődöt mondott a képességem. Nem tudom előre beszámítani az időjárást. Mintha valami természetfeletti beleavatkozna. – Bella nevetésbe tört ki. – Ez egyáltalán nem vicces. – vágtam durcás képet.

- Sajnálom, Alice az a természetfeletti azt hiszem én voltam. – nézett rám bocsánatkérően. –  Bocsi.

- Hogy micsodaaa? –  lemegyek hídba ettől a csajtól.

- Nos, nekem két képességen is van. – itt leesett az állam. – Az egyik egy pajzs, ami megvéd a képességektől, és amit ki tudok terjeszteni másra és ez által le tudom másolni mások képességeit és használni azt. A másik pedig a 4 elem. Evvel irányítottam az időjárást.

- Mutasd meg őket kérlek. – teljesen úgy viselkedtem, mint egy óvodás. – De előtte részletes beszámolót kérek arról, hogy mi történt veled az elmúlt 150 évben. – Bella csak bólintott.  

Nagyot sóhajtott majd bele kezdett a „mesébe”. Én szájtátva hallgattam. Mennyi mindenen ment át. Ez nem lehet igaz. Bámulatos. És a képességei. Nagy önuralom kell, ezekhez nem mondom. És mégis ura önmagának. Vajon mit szól majd ehhez Edward? És a többiek? De Viktória mi az istent akar még tőle? És hogyan sikerül Bellának mindig megvédeni a családját? El sem hiszem, hogy ilyen lett. Egy bámulatos vámpír bámulatos képességekkel. De vajon mit titkolhat előlem? És egyáltalán miért? De majd valahogy kiderítem. Csak néztem előre, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem és láttam, hogy Jasper hív.

- Valami baj van kedvesem? – kérdeztem őt.

- Azon kívül, hogy olyan erős érzelmek jönnek felőled hogy már nem sokáig bírom semmi. – ez meglepett.

- Sajnálom. Nem direkt csinálom.

- Tudom szerelmem, de ha nem fejezed be, akkor perceken belül kitör a káosz. – és mégis hogy csináljam?

- Azt azért elmondhatnád, hogy csináljam. – na, most mit válaszol?

- Akármit is csináltál Alice ügyes vagy! – de hát én nem is csináltam semmit.

- Nem csináltam semmit! –  ez hogy lehetséges.

- Hát pedig semmit nem érzek felőled.

- Ez akkor sem lehetséges. – hirtelen kuncogást hallottam a háttérből. – Bella - Hirtelen rájöttem, hogy mi történt. Bella és az ő képessége.

- Hogy jön most ide Bella? – értetlenkedett. Azonban megláttam, hogy a tettes szökni készül.

- Isabella White azonnal gyere vissza! – kiáltottam utána. – Majd te elmagyarázod neki.

- Miért én? Nem csináltam semmit. – adta az ártatlant, de már a hasát fogta a röhögéstől.

- Várj szívem, adom Bellát! Majd ő elmagyarázza. – gonoszul mosolyogtam rá majd a kezébe adtam.

- Szia Jasper. Jó újra hallani a hangod. – hajtotta le a fejét Bella.

- Én is örülök neked Bella. Üdv újra Forksban. – vámpírhallásomnak köszönhetően tisztán  értem őket. – Megmagyaráznád, hogy mi van Alice-val? Nem érzek felőle semmit.

- Nos, csak annyi az egész hogy nekem az egyik képességem az, hogy egyfajta pajzsot tudok létrehozni ami, megvéd minden erőtől. – magyarázta Bella.

- Bámulatos! – álmélkodott Jazz. – Már kezdtem azt hinni, hogy megőrült.

- Azért ezt a lehetőséget se zárd ki. – egy párnát vágtam Bella fejéhez, majd kikaptam a telefont a kezéből.

- Jasper Hale! Mégis mit képzelsz? A feleséged vagyok. – Jasper már dőlt a röhögéstől, legalábbis ahogy hallottam. – Hallasz még?

- Bocs hugica. – ez Emmett hangja – Jasper kifeküdt. Mit műveltél vele?

- Nem én, hanem Bella! –  halk kuncogást hallottam.

- Bella? Az a Bella, akit én ismerek? – Szegény alig hitt a fülének. – Majd én móresre tanítom. 

- Üzenem, hogy ezzel ne próbálkozzon. – szólt nekem Bella.

- Szerintem se jó ötlet. – értettem egyet. – Ha bár örülnék, ha látnám, hogy valaki végre legyőz.

- Nem hiszem, hogy ez sikerülne neki. – kétkedést éreztem a hangjában.

– Szerintem ne húzz vele ujjat.

– Na, jó Alice!- hallottam újra szerelmem hangját. – Elég késő van és Kate hiányol.

- Rendben. Máris ott vagyok. Szia Jasper. – köszöntem el majd kinyomtam. – Most mennem kell Bella de még látjuk egymást.

- Nagyon remélem Alice. –  mondta majd megölelt. – Örülök, hogy láttalak. Szia.

- Én is. – öleltem még mindig őt majd elengedtem. – Szia. – mondtam majd futásnak eredtem és meg se álltam hazáig.