/Renesmee szemszöge/ 

Miután faképnél hagytam Alice-t, -ami nem volt szép-, első utam Seth-hez vezetett. A határvonal egyik pontján találtam meg farkas alakban.

-Szia Seth! Hol van Jacob? –kérdeztem.

Erre a kérdésre Seth elvonult a sűrű bozót mögé és visszaváltozott. Sármos gyermekmosoly kíséretében bújt elő „gardróbjából”.

-Hát… hogy is mondjam Nessie… -kezdte kényelmetlenül és bűntudatosan. –Elment valahová. Senki sem tudja hová. Mindenkit kizárt a fejéből. Csak annyit mondott, hogy valahova messze menekül Forks-tól.

-Értem. Mondd meg neki, ha farkas lesz, hogy… -itt már a sírás a torkomat mardosta. –hogy szeretem és hogy mindent félreértett.

Ekkor nem bírtam tovább és a sírás legyűrt. Seth vigasztalóan ölelt magához.

-Ne sírj, Nessie! –dörzsölgette hátamat.

-Kösz, Seth, te olyan jó  báty lennél. –mondtam.

-Ne aggódj! –törölt le egyet potyogó könnyeim közül. – Jake vissza fog jönni. –mondta gondosan kihangsúlyozva minden egyes szót. Olyan meggyőződéssel mondta ezt, hogy már-már elhittem.

-Sok a munka. Haza kell mennem. –bújtam ki ölelése alól.

-Rendben. Szia.

Még küldött felém egy mosolyt, majd elfutott. Akármennyire szerettem Seth-et, most nem tudtam mosolyogni rá. Lehajtott fejjel indultam haza.

Hazaérve rögtön a szobámba vettem az irányt. Az ágyon apa várt rám, a gardrób mellett pedig anya és Alice, akik rögtön rám támadtak.

-Tudod milyen kényelmetlen nem látni a jövőt? Mi történt? –követelte nagynéném. Anyu csak némán állt mellette. Apu elégedetten ült továbbra is az ágyon. Miközben elmeséltem, hogy, s mint történtek a dolgok, apa dagadt a boldogságtól.  Nagyon ínyére volt, hogy Noah miatt most összevesztem Jake-kel. Ezt nem mutatta ki természetesen, de én tudtam. Kis idő elteltével Alice elment anyuval nagyapához, így én egyedül maradtam apuval.

-Na, Nessie, kész van a felvételi feladatlap, amit adtam? –kelt ki kényelmes testhelyzetéből. Ó, igen. A felvételi. Ez lesz nekem az első, mivel nagyra nőtt 8.-osnak adom ki magam.  A forksi gimiben fogok felvételizni, és apa már november eleje óta tanítgat.

-Melyik? Az 1999-es? –kérdeztem vissza.

-Igen. Készen van?

-Persze. Megcsináltam, apu. –mondtam és elindultam csinos, zöldes színű íróasztalom felé. Kihalásztam a felső fiókból a feladatlapokat, az alsóból a számológépet és a táskámból, ami szintén halványzöld volt, a tolltartómat.

-Melyikkel kezdjük a javítást? –kérdeztem felmutatva a két kitöltött feladatsort.

-Mondjuk, legyen a matek. Aztán a magyar. –mosolygott rám apu.

A magyart letettem az asztalra, a matekot apa kezébe adtam és én az ölébe fészkeltem magam, ami az arckifejezéséből ítélve tetszett neki. Vagy lehet, hogy csak a hosszú, precíz válaszaimat nevette ki gondolatban. Hosszas szótlanság után apa átadta nekem a matekot és már nyúlt is a magyarért.

-Nem számolod ki? –kérdeztem.

-Már kiszámoltam fejben. –mondta apa.

-De azért mégis szeretném, ha kiszámolnád. Sokat segítene, ha látnám, hogyan kell. –kérleltem.

-Rendben. –simított végig orcáimon, amik ki voltak pirulva.

Rengeteg időt töltöttünk aznap a felvételivel. Többet is, mint kellene. Mire végeztünk, már délután 4 óra volt. Ekkor se szó, se beszéd, átöleltem aput és eltettem a jegyzeteket az íróasztal fiókjának legmélyére a többi közé. Sarkon fordultam és már indultam volna az ajtó felé, mikor apu utánam szólt.

-Hová mész, Ness? –kérdezte az ágyról.

-Alice-hez. Már biztos tudja, mit tervezek. –mondtam titokzatosan.

-Mit? –érdeklődött kissé  megijedve.

-Ezt! –mondtam az ágyra ugorva. Arcára helyeztem krémszínű kezem és megmutattam neki tervem.

-Jaj, ne kezdd már te is! –fintorodott el és elszörnyedve képzelte maga elé a jelenetet, ahol én magam kérem meg nagynéném, hogy vigyen el vásárolni.

-Miért? Baj? –kérdeztem elbizonytalanodva.

-Nem, dehogy. –mentegetőzött. –De ugye megérted, hogy nem akarok még egy vásárlásmániást a Cullen házba. Elég elviselni Alice és Rosalie ruhakollekciójának bemutatóját. Te ugye nem leszel ilyen, kicsim?

-Nem apu. Hisz a te véred vagyok. –öleltem át.

-Renesmee! –szólt rám elkomolyodva.

-Bocsi! Korrigálom. Főleg a te tulajdonságaidat örököltem.

-Meg anyádét is. –tette hozzá. Szemeiben tisztán látszott az őszinte szeretet. –Például a szépséged.

-Oh, apu, ne nevettess! –pirultam el.

Nem válaszolt, csak puszit nyomott vérvörös arcomra.

-Nekem most már mennem kell. Alice már biztosan vár.

-Rendben, prücsök! Szép ruhákat vegyetek! –figyelmeztetett apu.

-Mindenképpen. –mondtam és sarkon fordultam. Alighogy a földszintre értem, nagynéném hátulról felkapott és kivitt a garázsba.

-Mivel menjünk? –kérdeztem.

Alice gondolkodott egy kicsit, majd újból megszólalt.

-Legyen mondjuk… -kezdte.

-Meg ne próbáld Nessie-t a motorra ültetni! –kiabálta Edward az emeletről.

-Ó, ne már! -dünnyögtem inkább csak magamnak. –Akkor menjünk a te kocsiddal, Alice! –javasoltam.

-Jupiii! -ujjongott Alice.

Kivételesen én értem előbb a Porsche anyósülésére. Alice csak 2 másodperccel utánam ért be.

-Taposs a gázba! –mondtam vagányan. Erre Alice nevetésben tört ki, de gázt adott.

Fél 6-ra értünk Seattle-be. Bejártunk 3 utcányi butikot, mire megtaláltunk a megfelelő blúzt a felvételire. Hétköznapi, nem kihívó, fehér blúz volt. Nagyon örültem neki. A cipőt ugyanabban a boltban megtaláltuk. Az kisebb sarkú, fekete, kerek sarkú cipellő volt. A szoknyát Alice a fejébe vette, hogy tervezőnél készítteti. Ráhagytam.

Estére sok csomaggal tértünk haza. Vicces volt látni, ahogy mindenki nagy szemekkel szemléli a csomagjainkat. Anyu segített bepakolni a gardróbba, majd ágyba dugott. Alvás előtt még egy puszit nyomott a homlokomra, aztán kiment. Próbáltam küzdeni a fáradtság ellen, de az legyűrt és az álom magával ragadt. Már csak 1 hét volt a felvételiig.