(Edward szemszöge) 
 
Kínoktól gyötrelmes lelkem még nem tudta feldolgozni elvesztésed. 
A fájdalom teljesen elvakította elmémet, de nem homályosította el emléked. 
A szobámban ülve szorongatom fényképed,amelyen még ragyog a két szép szemed. 
Az a csillogás, mely megmentette lelkem, amit úgy hittem, hogy az örökléttel már elvesztettem. 
Emlékeimben merengve rádöbbentem, hogy eltaszítottam magamtól a szerelmem, ki a lételemem. 
1 fájdalmas felismerés hatolt az elmémbe, miszerint vissza kell szereznem az édesem. 
Felerősödik bennem a boldog élet reménye... 
Remélem elfogadod könyörgésem. 
 
 
(Bella szemszöge) 
 
A szobámban állt.Ő az-tudatosult bennem.A szerelmem, kit az emberi létem miatt elvesztettem. Visszajött. De miért? Hisz elmémben még tisztán csengenek búcsúszavai:"Olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna." Talán miattam? Lehetséges, hogy ő sem tud a szerelmünk nélkül élni? Feléledt bennem a boldogság reménye. Ekkor érzékeltem a rég halottnak hitt szívem dobbanását. A dobbanást, mit a puszta jelenléte váltott ki. A jelenléte, ami eszembejuttatja a számomra fájó búcsúnk perceit: -"Te nem akarsz engem?" 
-"Nem" 
Akkor miért? MIért ébreszti fel bennem a reményt? Miért nem engedi, hogy nevét magával ragadja a feledés? Hisz ő választotta a nélkülem való létezést.Bizonytalanságom zavarából bársonyos hangja ébresztett föl. 
-Bella... 
Mintha a hangja megremegett volna. Vagy csak a fantáziám játszik velem? 
-...sajnálom.Annyira sajnálom. 
De mit? Miért nem folytatja? Tekintetem most felé irányítottam.Eddig ugyanis a padlót bámultam.Emlékeimtől eltérően most 1 elgyötört Edward Cullen állt előttem.Mintha a fájdalom és a kín jeleit pillantottam volna meg szemeiben.Nem! Ezt csak beképzelem.Minél hamarabb túl  kell lennem ezen a beszélgetésen.A vele eltöltött minden másodpercem felkelti a reményt a vérző szívemben.Minden lelki erőmet összeszedtem és a mellkasomban érzett fájdalom ellenére kimondtam azt a nevet, amit eddig az elmémben eltemettem. 
-Edward... 
Képtelen voltam mást kimondani. Mit is mondhatnék? Hisz 8 hónappal ezelőtt végleg összetörte érző szívem és a szerelembe vetett hitem.Ekkor tudatosult bennem, hogy a büszkeségem előtérbe helyezem, és felteszem kérdésem. 
-Miért jöttél Edward? 
Az utolsó szó hallatán kissé elakadt a lélegzetem, de nem engedhetem meg, hogy észrevegye az epekedésem.Nem is az volt a félelmem, hogy ez a perc talán a végzetem, hanem az, hogy elfojtsam az iránta érzett szerelmem. 
-Megbántam Bella. Nagyon megbántam.LÉtem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elhagytalak. 
Szavai a lelkem legmélyéig hatoltak.Képtelen voltam felfogni őket. 
-De...de hisz akkor...azt mondtad... 
Meglepődöttségemtől lehetetlen lett volna megszólalnom. 
-Tudom mit mondtam Bella. Tudom. De hazudtam.A legnagyobb badarságot követtem el azokban a pillanatokban.Eldobtam magamtól a szerelmem, ki a legnagyobb kincsem. 
Az arcom nem tudta elrejteni az elképedésem.Megdöbbenésemből felocsúdva kénytelen voltam tisztázni ezt a helyzetet.Talán visszakaphatom még a szerelmem?Kezdett felerősödni bennem a reménykedő jellem. 
-Mostmár elég jó vagyok számodra? 
Kérdésemtől összerezzent.Mégis túl korán reménykedtem?Úgy látom vívódásom észrevette, mert kérdésem megfelelte. 
-Bella.Te mindig is elég jó voltál nekem.Sokkal jobb,mit megérdemeltem. 
Kezem már ép ellenvetésre emeltem, de ő az ujját a számra tette, így belém folytotta beszédem. 
-Az előtted lévő vámpír létem 108 évében, a tudás utáni vágyi töltötte ki az egész életem.De amikor találkoztunk megtaláltam az álmom, amit titkon kívántam:a szerelmet,az összetartást,az erőt,a szépséget.Együttlétünk alatt rájöttem, hogy a tökéletes és a tökéletlen gyönyörűen kiegészítik egymást.Mindig is te jelentetted a tökéletest számomra.Az érzéseim semmit sem változtak azóta.Általad érzékelhetővé vált számomra az igazi, mély és örök szerelem, amire mindig is vágytam.Ez az érzés a távolság és az idő következtében sem fakult meg.Az életemben neked van a legnagyobb értéked.Döntésem fő oka az volt,hogy védelmezzem az emberi életed, a rád legnagyobb veszélytől, a saját énemtől.Tudom, hogy fájdalommal telivé tettem életed, de ha van még esélyem, kérlek bocsásd meg vétkem. 
Mondandója befejeztével szívem dobbanását érzékeltem.Remény járta át az egész testem, és elképzeltem a vele eltöltött örök létem.Eltűnt minden félelmem, és felé nyújtottam a két kezem. 
-És akkor a bárány beleszeretett az oroszlánba... 
Az egész szobát betöltötte a két szeme ragyogása.Ebben a percben a rég el nem múló fájdalmam eltűnt a homályba. 
- Az oroszlán is beleszeretett a bárányba. 
 E megállapítása mosolyt csalt az orcámra.Ezt meglátva a féloldalas mosolyát megvillantotta. 
-Akkor megbocsájtasz? 
Kérdezte kissé bizonytalanul.Csak nem váltott ki belőle a visszautasítás lehetősége félelmet?Ettől mégjobban mosolyognom kellett. 
-Meg. 
A hangom határozottan és szerelmesen csengett.Mintha 1 kisebb sóhajt hallottam volna felőle.Tehát megkönnyebbült. 
 -Szeretlek édes. 
Mondta a tőle jól megszokott módon:tökéletesen.Hangjától elakadt a lélegzetem.Szépséges látványából felébredve sikerült szavakba foglalnom az érzéseimet. 
-Én is szeretlek. 
Ezután elvesztem a két szép szemében és a védelmező ölelésében. Ebben a pillanatban megszűnt a világegyetem.Csak mi léteztünk ketten, és a szerelem.