(Carlisle szemszöge) 

Már két hónapja, hogy elhagytuk Bellát, amit én még mindig nem tartok jó ötletnek. Megértem fiam indokait, és azt hiszem, hogy ezt én is megtettem volna Esméért, hogyha ilyen helyzetbe kerülök, de ez rossz megoldás. Hiszen Bella is szenved. Ebben biztos vagyok. Elég volt Edwardra ránézni, amikor visszajött, és rögtön tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de a fiam hajthatatlan volt. Most viszont a kezembe fogom venni a dolgokat. Visszamegyek Forksba, és elhozom Bellát. Nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá, akkor is megteszem.

• Drágám, min gondolkozol ennyire? – kérdezte szerelmem, és leült mellém. – Mostanában nem vagy önmagad.
• Egyikünk sem az. A gyerekeink elvesztették az új húgukat, mi pedig a lányunkat. Ráadásul még Edward is elment, mert nem bírta tovább nélküle. Helyre kell hoznunk a dolgokat – mondtam határozottan.
• Igen, tudom, hogy mit érzel – helyeselt kedvesem. – De mit tehetnénk? – kérdezte szerelmem. – Edward hajthatatlan, ráadásul azt sem tudjuk, hogy hol van.
• Alice megtalálja, én pedig elmegyek Belláért – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Edward túl makacs, hogy beismerje, hogy élete legnagyobb hibája volt elhagyni őt. Hogyha ő nem hozza rendben az életét, akkor majd én fogom.
• Én egyetértek veled, de Edwardnak nem fog tetszeni – mondta kedvesem. – Bár, hogyha meglátja Bellát, akkor a hogyan és a miért nem valószínű, hogy egy pillanatig is érdekelni fogja.
• Én is így gondolom – bólintottam rá. – Beszélek Alice-szel, és azután indulok is Forksba. Nem baj, hogyha néhány napra magadra hagylak? – kérdeztem szerelmemtől.
• Hogyha ezzel visszakapjuk a fiunkat és a lányunkat is, akik elvesztek, akkor még több időre is elengedlek – mondta halványan mosolyogva. – De azért siess vissza hozzám – fűzte még hozzá.
• Ez természetes – mosolyogtam rá gyengéden, majd megcsókoltam.

Azonnal felmentem Alice és Jasper szobájához. Bekopogtam, majd miután Alice bebocsátást engedett beléptem a szobájukba. Jasper továbbra is csak ült a fotelben és bánatosan maga elé meredt, ahogy mindig, amikor éppen nem vadászik. Mást sem csinál. Ül és bűntudatban dagonyázik, vagy elmegy vadászni. Nem tudja megbocsátani magának, ami történt, pedig egyáltalán nem hibáztatjuk a dolog miatt. Mindenki tisztában van vele, hogy nem könnyű a helyzete, de mindent megtesz, hogy egyre jobb legyen. Miután elmondtam a tervemet Alice boldogan ugrándozni kezdett, és Jasper is egy kicsit felderült. Azonnal csomagoltak, és azt mondták, hogy néhány órán belül már indultak is, és hazahozzák Edwardot. Ha kell, akkor Jasper elkábítja és elrabolják. A hogyan már nem érdekel, csak az, hogy itt legyen, amikor megérkezek Bellával.

Én is elmentem, hogy becsomagoljak néhány ruhát, mert nem rabolhatom csak úgy el Bellát. Beszélnem kell Charlie-val, meg kell magyaráznom majd a helyzetet, hogy miért nem jelentkeztünk, ráadásul el kell érnem, hogy elengedje velem néhány napra Denaliba, azután pedig hazaköltözünk Forksba. Igen, ez így jó lesz. A terv már meg is van, már csupán a kivitelezés van hátra. Ez nem jelenthet gondot. Vámpír vagyok, úgy hazudok, mint a vízfolyás, ráadásul Charlie mindig is bízott bennem, úgyhogy menni fog. Elköszöntem szerelmemtől és a család többi tagjától, akik mind sok szerencsét kívántak, majd elindultam Washington állam felé. Úgy határoztam, hogy kocsival megyek. Így a legegyszerűbb, és a legkényelmesebb. Mégsem mondhatom azt, hogy futva jöttem. Az út így meglehetősen hosszú volt, de a lényeg, hogy nemsokára elérem a célomat. Csak tankolni álltam meg, amikor muszáj volt, de más okból egy pillanatra sem. Éjjel-nappal száguldottam, amíg el nem értem az annyira vágyott helyet. Azonnal a házunkhoz hajtottam, ahol gyorsan átöltöztem, és ott vártam meg a délutánt, amikor Bella hazaér az iskolából. Nem akartam tanítás közben rátörni.  Sok mindent meg kellett magyaráznom neki. Elsősorban azt, hogy Edward még mindig szereti, és ezt hála az égnek még bizonyítani is tudom.

A türelmem mindig is határtalan volt, de most alig tudtam elviselni, hogy órákon át várnom kellett, hogy elindulhassak Bellához. Amint az óra elütötte a négyet, már pattantam is be a kocsimba, és indultam is a Swan házhoz. Már biztosan hazaért ennyi idő alatt. Nem is kellett csalódnom. Amikor a házhoz értem láttam, hogy a furgonja a kocsifelhajtón áll. Megálltam, és emberi tempóban odasétáltam az ajtóhoz, majd becsöngettem. Nem kellett sokáig várnom, mert már hallottam is, ahogy Bella lefelé jön a lépcsőn, majd az ajtó kinyílt, és nekem kiült a döbbenet az arcomra. A mi mindig vidám, és csupa szív Bellánk, most mosoly nélkül, beesett arccal és kisírt szemekkel állt előttem, és hogyha lehet, akkor még inkább sápadt volt, mint ezelőtt. A szívem szakadt volna meg a látványtól, hogyha ez lehetséges lenne. Ám amikor felfogta, hogy én állok ellőtte boldog mosolyra húzódtak az ajkai. Ennek hatására én is elmosolyodtam, és ölelésre tártam a karjaimat, ő pedig gondolkodás nélkül a nyakamba ugrott.

• Carlisle – sikkantott fel boldogan. – Annyira hiányoztatok.
• Te is nekünk, kicsim – mondtam boldogan, és miután elengedtem puszit nyomtam a homlokára.
• Képzelem – forgatta meg a szemeit. – Hogyha olyan nagyon hiányoznék a többieknek is, akkor nem csak te állnál itt az ajtóban – mondta kicsit csalódottan. – Ne érts félre, nagyon boldog vagyok, hogy te visszajöttél, de még csak el sem búcsúztatok tőlem. Azt hittem, hogy már nektek sem kellek – hajtotta le a fejét szomorúan.
• Már hogyne kellenél, hiszen már te is a lányom vagy, és hidd el, hogy a többieknek is hiányzol – öleltem újra magamhoz.
• Akkor miért nem törődtök már velem? Edward ugye nem is tudja, hogy ide jöttél. Nem akarja, hogy közöm legyen a családjához – mondta immár a könnyeivel küzdve.
• Erről szó sincs. Bella, ez az egész helyzet egy hatalmas hiba – kezdtem bele a magyarázatba. – Edward nagyon nagyot tévedett, és ez tisztán látszik.
• Nem értelek – csóválta meg a fejét. – Edward csak rájött, hogy mégsem vagyok elég jó neki. Ezért nem hibáztathatom – motyogta lehajtott fejjel. – Viszont, hogyha van egy kis időd, akkor gyere be. Örülnék, hogyha mesélnél egy kicsit, hogy mi történt, amióta elmentetek.
• Szívesen bejövök – mosolyodtam el, és beléptem. – Hogyha megengeded, akkor szeretném bebizonyítani, hogy Edward még mindig szeret, és örökké szeretni fog – mondtam komolyan, mire fogadott lányom döbbenten fordult vissza felém.

(Bella szemszöge)  

Most Carlisle komolyan azt mondta, hogyha megengedem, akkor bebizonyítja, hogy Edward még mindig szeret és örökké szeretni fog? Ezt nem mondja komolyan. Eddig is elég rosszul voltam, erre most az akarja megforgatni a hátamban a kést, akitől a legkevésbé várnám.

• Carlisle, nem akarok tiszteletlen lenni, de hogyha azért jöttél, hogy kínozz, akkor jobb lenne, hogyha mennél. Szeretlek, mintha csak a második apám lennél, de nem akarok megint szörnyű depresszióba esni. Így is alig lábaltam ki belőle – néztem rá könyörgő szemekkel.
• Édesem, szerintem még nem lábaltál ki belőle – kezdett bele Carlisle. – Ilyen szörnyen beesett arcot nem láttam sokat a diplomám megszerzése óta – mondta komolyan.
• Hát, köszönöm – húztam el a számat. Remek, nem elég, hogy pocsékul nézek ki, még úgy is érzem magam, és ezt most még Carlisle is látja, és ő is látni fogja, amikor hazamegy. Biztos elégedett lesz a művével. Már túl kellett volna lépnem rajta, de egyszerűen nem megy.
• Bella, kérlek, csak adj egy esélyt, hogy mindent megmagyarázzak. Még helyre tudjuk hozni a dolgokat. Lehet boldog vége a történeteteknek – mondtam teljes meggyőződéssel.
• Rendben – adtam meg magam. Én lennék a világon a legboldogabb, hogyha újra együtt lehetnék mindkét családommal.
• Gyere, menjünk fel a szobádba és mindent elmondok – mondta kedvesen. Majd kézen fogott és az emelet felé kezdett húzni.

Miután felértünk leültem az ágyra, ő pedig a hintaszékben foglalt helyet. Bátorítóan rá mosolyogtam, de úgy tűnt, hogy nagyon gondolkozik valamin.

• Mi a baj, Carlisle? – kérdeztem bizonytalanul.
• Azon gondolkozom, hogy hol is kezdjem – nézett rám végre.
• Talán kezd onnan, hogy úgy döntöttetek, hogy elhagytok – ajánlottam.
• Rendben – sóhajtott fel. – A szülinapi partid után Edward zaklatottan jött haza, úgy éreztem, hogy ellopja a lehetőségedet a boldog életre. Hiszen velünk minden egyes pillanatban veszélyben lennél. Mindent alaposan átgondolt, és úgy döntött, hogy még mindig jobb, hogyha megbánt téged egy hazugsággal és elenged, hogy boldogan élhess nélküle még mindig jobb, mintha egész életedben veszélyben élsz mellette. Hogyha miatta megsérülnél, azt nem élné túl. Így jutott arra a döntésre, hogy elhagyunk. Szerettünk volna elbúcsúzni, de hatásosabb volt úgy távozni, hogy Edward szakít veled, és eltűnünk. Hogyha még egyszer láttunk volna, akkor nem lettünk volna képesek elhagyni – mondta bűnbánóan. – Két hónap telt el, de nélküled semmi sem olyan, mint amilyen veled volt. Vissza szeretnénk kapni téged, hogyha ez még lehetséges – mondta őszintén.
• Ez csodálatos, de nem lehetek úgy veletek, hogy ő ott van, és látni sem akar. Az, hogy nektek hiányzom, még nem bizonyítja azt, hogy ő még mindig szeret – mondtam komolyan. – Elhagyott, és nem jött vissza. Azt mondta, hogy nem szeret, hogy nem vagyok elég jó. Miért kételkednék a szavaiban? Elvileg soha nem hazudott nekem.
• Valóban nem, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor szakított veled – mondta komolyan.
• Én szeretnék hinni neked, Carlisle, de nincs okom kételkedni a szavaiban – sütöttem le a szemeimet. Zavarba ejtő volt Carlisle-nak ilyeneket mondani, de muszáj volt őszintének lennem hozzá.
• Akkor mutatok neked valamit – mosolygott rám.

Majd felállt és felpattintotta a padlóm egyik deszkáját. Ezután pedig kiemelt belőle egy dobozt. A kezembe adta, én pedig felpattintottam a tetejét és elakadt a lélegzetem. A közös fényképeink voltak benne, és a cd, amit külön nekem készített a szülinapomra. Az emlékeink, amik azt hittem, hogy örökre elvesztek vele együtt.

• Azért hagyta ezeket itt, hogy egy része mégis veled maradhasson. Lehet, hogy ez bután hangzik, de így van. Szeret téged, és ez soha nem fog megváltozni – mondta Carlisle. Nekem pedig eleredtek a könnyeim.
• Hol van most? – szipogtam. – Talán még nem késő – tettem még hozzá. Carlisle pedig azonnal mellém ült és az ölébe húzva vígasztalt.
• Szeretném, hogyha eljönnél velem haza, mármint az ideiglenes otthonunkba, és helyrehoznánk mindent. Hogyha sikerrel járunk, akkor már együtt jöhetünk haza Forksba – mondta gyengéden.
• Rendben – bólintottam rá azonnal. Mintha a mellkasomban lévő hatalmas űr már el is tűnt volna. – De mit mondunk Charlie-nak? – kérdeztem kíváncsian. A következő pillanatban pedig már hallottam is, amint nyílik az ajtó.
• Bella, hazajöttem – kiáltott fel apa.
• A fenébe, rendbe kell szednem magam – pattantam fel fogadott apám öléből.
• Nem, így pont jó vagy – mosolyodott el Carlisle. – Éppen kapóra jön, hogy sírni lát majd – tette még hozzá.
• Mit tervezel? – kérdeztem döbbenten.
• Támadt egy ötletem, hogy hogyan húzzuk ki Edwardot a csávából az édesapádnál. Úgyhogy ne tartsd vissza egyelőre a könnyeidet – mondta komolyan.
• Azt nem lesz nehéz – szipogtam, majd mindketten lesiettünk a nappaliba. Apám szemei kikerekedtek, ahogy meglátta Carlislet.
• Dr. Cullen, már megbocsásson, de mit keres itt? – kérdezte apám kissé ingerülten. – A fia épp elég kárt tett –fűzte még hozzá.
• Tudom, hogy dühös Charlie, de engedje meg, hogy megmagyarázzam – emelte fel Carlisle a kezeit védekezően. Én pedig könyörgően néztem apám szemeibe.
• Rendben, hallgatom, Carlisle – sóhajtott fel apa, majd leült a kanapéra, Carlisle pedig vele szemben a fotelba.
• Mit történt, Bella? Miért sírsz már megint? – nézett rám aggódva apám.
• Erre én tudok magyarázattal szolgálni – vette át a szót Carlisle, és átnyújtott nekem egy zsebkendőt.
• Két hónapja, amikor eltűntünk, azért mentünk el, mert sürgősen kellett egy jó sebész az egyik ismerősöm kórházában Alaszkában. Sürgőn volt a dolog, így csomagoltunk és mentünk. Edward azonnal fel akarta hívni Bellát, amint odaértünk, de sajnos nem volt rá alkalma. Út közben autóbalesetet szenvedtünk egy részeg sofőr miatt. Edward oldalán csapódott nekünk az autó, így ő sérült meg a legsúlyosabban. Mielőtt kómába zuhant megkért minket, hogy Bella ne tudjon róla, hogyha valami szörnyűség történik. Nem akarta, hogy a lánya gyászoljon, hanem inkább azt, hogy dühös legyen rá és elfelejtse. A fiam remélte, hogy így majd új életet tud kezdeni nélküle, minden bűntudat nélkül – magyarázta Carlisle szomorúan.
• Te jó ég! – mondta Charlie döbbenten. – Én tényleg azt hittem, hogy cserbenhagyta a lányomat. Mi van vele? – szelídültek meg a vonásai. – Ugye nem…
• Nem, a fiam nem halt meg. Most ébredt fel a kómából, és azért jöttem vissza Bellához, hogy megkérjem, hogyha még szereti, akkor jöjjön velem, és segítsen neki a felépülésben. Edwardnak nagyon jót tenne, hogyha mellette lenne a számára legfontosabb személy. Elengedné velem Bellát? Csupán egy hétre. Utána a fiam már mozdítható lesz, és mi magunk is visszajövünk Forksba – nézett apámra Carlisle könyörgőn.
• Bella, kicsim, gondolom te is szeretnél elmenni – nézett apám most rám. Én pedig habozás nélkül bólintottam a könnyeimmel küszködve. Még jó, hogy Carlisle elővette nekem azt a dobozt, mert ha akarnék sem tudnék most megnyugodni. – Rendben van, menj, és törődj vele – ölelt magához gyengéden.
• Köszönöm, apa – pusziltam meg, és a nyakába borultam.
• Sajnálom, hogy félreismertem a fiát – nézett Charlie Carlisle-ra, aki csak biccentett, hogy nem haragszik. – Sokkal jobb ember, mint hittem volna, de butaság volt ilyen kétségek között hagynia a lányomat, bár megértem az indokait valamilyen szinten – mondta apám komolyan. – Menj és pakolj össze, hogy minél előbb odaérjetek – mondta nekem, és gyengéden eltolt magától.

Nekem sem kellett több, azonnal felrohantam, hogy összeszedjek egy hétre elegendő holmit, majd néhány perccel később már megint a nappaliban álltam. Carlisle még egyszer megköszönte, hogy apa elenged, majd kezet ráztak. Én pedig megöleltem aput és megpusziltam az arcát. Hihetetlen, de Charlie még Edwardnak is azt üzente, hogy gyógyuljon meg. Carlisle alaposan megpuhította a történetével.

Az út hosszú  volt, de úgy siettünk, ahogy csak tudtunk. A kocsiban aludtam, miközben Carlisle rendíthetetlenül száguldott, hogy hazaérjen. Csak akkor álltunk meg, amikor tankolnunk kellett, vagy amikor nekem voltak szükségleteim. Fogadott apám szerette volna, hogyha a kocsi helyett inkább egy ágyban alszom, de mivel elég határozottan tiltakoztam, így csak vett nekem egy párnát és egy takarót, így kényelembe tudtam magam helyezni a hátsó ülésen. A második kocsiban töltött éjszaka után arra ébredtem, hogy Carlisle finoman kelteget.

• Bella, ébredj fel, kicsim. Megérkeztünk – mondta gyengéden. Majd még mindig a takaróba bugyolálva kivett engem a kocsiból és a ház felé haladt velem.
• Várj, szörnyen festek – tiltakoztam. A hajam nyilván kócos, és egy hatalmas takaróba vagyok tekeredve.
• Inkább aranyosan – mosolygott rám Carlisle. – Nincs időnk, mert Edward menekülni próbál – fűzte még hozzá, majd belépett velem a nappaliba.

Minden szempár azonnal ránk szegeződött és döbbenten figyeltem, ahogy Jasper és Emmett lefogja Edwardot. Azt első, aki kapcsolt persze Alice volt, aki azonnal odarohant hozzánk, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.

• Úgy hiányoztál, Bella – mondta boldogan, majd elengedett.
• Te is nekem, Alice – mosolyogtam rá, majd fészkelődni kezdtem. – Carlisle, kérlek, tegyél le.

Carlisle azonnal letett, majd kitekertem magam a takaróból, és közelebb léptem Edwardhoz, aki fájdalmas arckifejezéssel nézett rám, majd szerelmesen csillantak meg a szemei. Végül pedig felvette azt az álarcát, amit akkor, amikor szakított velem.

• Mit keresel itt, Bella? – kérdezte hidegen.
• Tudom, hogy még mindig szeretsz – néztem rá gyengéden. – Carlisle mindent elmondott – fűztem még hozzá. – Nálam vannak azok a holmik is, amiket elrejtettél a padlóm alá.
• Bella, én… - kezdett bele, de én gondolkodás nélkül odarohantam, és megcsókoltam.
• Ne merészelj még egyszer elhagyni – mondtam, amikor megszakítottuk a csókot.
• Soha többé, szeretlek – búgta a fülembe, majd felkapott és boldogan megpörgetett. – Annyira sajnálom. Ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy tudok majd nélküled élni.
• Szeretlek – szorítottam még jobban magamhoz.

Nem tudom meddig állhattunk így, és csak akkor váltunk el, amikor Emmett mindkettőnket felkapott és boldogan megforgatott a levegőben. Leültünk a kanapéra, én természetesen Edward ölébe. Carlisle mindent elmesélt, ami történt az egész családnak, hogy ismerjék a fedő történetet, majd az egész következő hetet együtt töltöttük, mint egy nagy boldog család. Tényleg boldogok voltunk.

Miután hazamentünk Forksba apám atyai ölelésben részesítette Edwardot is, akinek még hónapokon át kellett játszania az éppen rehabilitáció alatt álló beteget, amikor emberek közé ment. Gyakran fintorgott is miatta, de azt mondta, hogy ez Carlisle jogos büntetése, amiért majdnem tönkretette mind a nyolcunk életét. Azóta is boldogan élünk, és szerelmem még soha nem jött ki ilyen jól az édesapámmal, mint most. Ismét bebizonyosodott, hogy Carlisle apai szeretete Edward és a többi fogadott gyermeke iránt nem ismer határokat.