4. fejezet

Gyalog vágtam neki az útnak. Nem is néztem, merre megyek a néptelen területen. A kidöntött fákon áttaposva, az avart feltúrva bandukoltam. Semmi kedvem nem volt a futáshoz. Az elhatározásomon gondolkodtam. Vajon Alice már látta? Lehet, hogy mégis jobb lenne futni, mert ha megneszelte, hogy mit tervezek, akkor azonnal indul megállítani.

De nem. Valahogy most ez sem érdekelt.

Furcsa, mindig mindenki azt szokta mondani, hogy a döntéseknek súlya van. Hogy milliószor meg kell rágni valamit, mielőtt véglegesíted azt. Én nem így gondoltam. Sőt, szinte úgy éreztem, megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert most már nem kellett azon rágódnom, hogy mi lesz nélküle. Mert nem lesz, és ez egyfajta nyugalommal töltött el.

Ez nem az a fajta nyugodtság volt, ami akkor kerített hatalmába, amikor vele voltam. Nem, ez meg sem közelítette azt, de jelen esetben ez volt a legjobb, amit kaphattam magamtól.

Vajon hol van most? Hol van Bella? És mit érez? Érez még? Lát engem? Félt? Számítok még neki egyáltalán?

Kérdések milliói csak úgy zakatoltak a fejemben. Abban az egyben biztos voltam, hogy ő a Mennyországban van. Hiszen hol máshol lehetne? Olyan törékeny, kedves, jó és odaadó volt egész életében, hova máshova juthatna? Egyetlen hibája az volt, hogy egy szörnyet szeretett. Egy szívtelen, lelketlen, gyilkos szörnyet. Engem.

De valahogy nem tudtam hibaként tekinti erre a dologra, hiszen az én életemet, jobban mondva létezésemet éppen ez a dolog varázsolta elfogadhatóvá, sőt, széppé.

Vajon az utolsó pillanatiban lepergett előtte az egész élete, ahogy mondani szokták? Látott engem, és most már tisztán? Vajon látta az apró jeleket az arcomon, amikor hazudtam neki? Mert csak látszólag volt tökéletes az álcám. Én pontosan tudtam, hogy amikor hazudok, a szemem összébb szűkül. Ez volt akkor is, mikor megmentettem attól a hülye autótól, és próbáltam meggyőzni, hogy ott voltam mellette. Persze akkor átlátott rajtam. Akkor mégis mi változott? Az idő múlásával egyre kevésbé vette észre kisebb botlásaimat, egyre jobban elhitte apró füllentéseimet. És a végső, a legnagyobb hazugságomat is szó nélkül lenyelte, mert azt hitte, hogy igaz. Ekkora baromságot! Mégis hogy lenne igaz, hogy nem szeretem?! Lehet, hogy ezeket mind-mind átélte újra, és végül meg is bánta, hogy leugrott. Ha bármelyik másik ember lenne, azt mondanám, hogy csak leesett, vagy a végén megbánta, hogy leugrott, de ő nem egy másik ember volt. Ő Bella volt. Az én Bellám.

A mellkasomba belemart a tény, hogy múlt időben kell róla beszélnem.

Egyszer régen találtam egy újságot, ami Carlisle íróasztalán volt. Egyedül voltam otthon, így unalmamban beleolvastam. Az egyik cikk halálról, a halálközeli élményekről és a halál utáni dolgokról szólt. Nem tulajdonítottam neki nagy érdeklődést, hiszen halhatatlan volnék, vagy mi, de azért elolvastam. Volt benne egy részlet, ami azt írta, hogy a halálunk után találkozunk egy Fénylénnyel, aki megmutatja nekünk egész eddigi életünket, de úgy, mintha egy filmet néznénk. Láthatjuk mások reakcióját is a tetteinkre, nem csak a sajátunkat. Vajon Bellával ez megtörtént? Akkor háromszor élte át az életét? Azt, hogy elhagyom? Először, amikor élt, másodszor, amikor zuhant, és harmadszor a Mennyben. Igazságos ez? Háromszor elszenvedni ugyanazt?

Nem. Nem neki.

Aztán belém nyilallt a felismerés. Ha ő is átélte, akkor én is átfogom. El kell számolnom a bűneimért Isten – a Fénylény – előtt. Nem akartam.

Nem lehetne, hogy egyszerűen belök a Pokolba, és rám zárja az ajtót? Úgyis tudom, hogy oda fogok jutni, akkor meg nem teljesen mindegy?

Az életemben, na jó, létezésemben voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, hogy saját kezűleg ölöm meg magam. Gyakorlati tervem nem volt, csak az érzés, hogy itt most vége kell szakadnia a világnak. Nem is kevésszer éreztem ezt a több mint 100 évem alatt. De mégis, valahogy túléltem őket. Újra és újra továbbléptem, próbálva magam mögött hagyni a múltat, a fájdalmat. Ezek a dolgok mind közrejátszottak személyiségem alakulásában, és néha még hálás is voltam érte, mert ha nem ilyen lennék, talán Bella sosem szeretett volna. Viszont az egy dolog, hogy átéltem, túléltem ezeket, de végig is nézzem még egyszer? Lássam, ahogy az általam legyilkolt emberek az utolsókat hörgik a kezeim között, míg végül egy utolsó sóhajtással kilehelik a lelkük is? Nézzem Carlisle és Esme szomorú arcát, mikor eléjük állok, és bejelentem, hogy elmegyek? Azt, ahogy Rosalie önbecsülése, hiúsága darabokra törik, amikor közlöm vele, hogy nekem nem kell? Azt, ahogy időről időre elveszem Alice és Jasper kedvét a beszélgetésektől, míg a végén már hozzám szólni sincs kedve senkinek? És végül újra végignézzem azt, ahogy összetöröm Bellát újra és újra? Addig, amíg együtt voltunk ezerszer utasítottam vissza a vérére hivatkozva. Pedig az az igazság, hogy gyenge voltam. Az voltam, és vagyok most is, de nem akarom újra látni csalódott arcát valahányszor nemet mondtam neki. És nem akarom látni, amint kihuny a fény a szeméből ott az erdőben. Nem bírnám újra, tízezerszeres erővel elszenvedni a hülyeségem súlyát.

Ez az egész egy pillanatra megállított. Kell ez nekem? Attól még, hogy én meghalok ő  nem fog újra élni. Ha így lenne, akkor nevetve rohannék a vesztembe áldozatként, csak visszahozhassam őt. De nem lehet. Viszont én újra szenvedni fogok, először életem filmjétől, utána a Pokol tüzétől. Örök időkig.

Igen, ez egy perce elgondolkoztatott, de rájöttem, hogy végülis édes mindegy hol vagyok. A Pokol tüze apró parázs Bella elvesztésének fájdalma mellett. Akkor nem teljesen mindegy, hogy hol érzem ezt a kínt?

Tovább bandukoltam az útón, amikor valami fényes követelte figyelmemet. Nem igazán néztem, merre tartok, úgyhogy eléggé meglepődtem, amikor a malagai reptér kivilágított termináljai villództak a szemem előtt. Azt se tudtam, milyen nap van.

Hirtelen felnéztem az égre, hiszen Spanyolország eléggé napos hely, és talán nem kéne csillogni az emberek szeme láttára. De aztán az is eszembe jutott, hogy meghalni megyek Olaszországba. Szóval teljesen mindegy, hogy milyen okból öl meg a Volturi. Talán tényleg jobb lenne, ha okot is adnék nekik, legalább valamennyi megmaradna a büszkeségemből, és nem kéne hallanom a gúnyos gondolataikat, miközben a halálomért könyörgök.

A csillagok a képembe röhögtek, mintha csak azt mondanák, hogy így jártál, éjszaka van, nem adsz nekik semmilyen okot! Alázd csak meg magad, az úgyis megy neked!

Hát… igazuk lenne.

Aztán szöget ütött a fejembe egy előző mondatfoszlányom. Hallanom kéne a gondolataikat. Kéne? Hiszen azóta nem hallok senkit, mióta a férfi fejéből kiléptem. Vajon elmúlt a képességem? Örülnék neki.

Persze csak egy kicsit jobban rá kellett koncentrálnom, és máris millió ember különböző  problémája férkőzött a fejembe. Angolul, spanyolul, németül, oroszul, minden nyelven. A baj az volt, hogy a legtöbbet értettem. És mintha az összes ember ellenem szövetkezett volna, mindenki csak a problémájára gondolt. Volt itt minden. Válás, gyerek gondok, szerelmi bánat, megcsalás, adócsalás, csődbe menés, rablás… minden.

Egy tizenöt év körüli lány közeledett felém. A gondolataiban beteg nagymamáját láttam, aki kórházban fekszik. A lány nem tudta, hogy mennyi ideje van még, de rettegett, hogy elveszíti. Már csak ő maradt neki a családjából.

Együtt tudtam érezni vele, csak az volt a különbség, hogy neki még van reménye, nekem pedig semmi. Mert nekem nem kórházban fekszik az életem, hanem meghalt.

Amint mellém ért a lány, megfogtam a csuklóját, és megöleltem. Késztetést éreztem erre, kellett valaki, akinek sírhatok, és megért. Aki nem tart vissza. Először meglepődött, hogy egy idegen pasi ölelgeti. A gondolatai csak úgy cikáztak, nem tudott hova tenni. El akarom rabolni, meg akarom erőszakolni, szeretethiányom van? Még az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen tökön rúg, és ott hagy. De érzett valamit. Érezte, hogy most szükségem van támogatásra, így visszaölelt. Csendben álltunk a repülőtér mellett egymásba kapaszkodva. Eleinte még ösztönösen félt tőlem, de minél tovább karoltuk egymást, annál jobban megnyugodott.

Éreztem a belőle áradó hőt, az illatát, ami ugyan elbódított, hiszen nagyon rég óta nem vadásztam, de most nem éreztem rá vágyat, hogy megöljem. Nem, mert jó volt, és sokat segített nekem, tudtán kívül is.

Görcsösen kapaszkodtunk a másikba, én a hátát öleltem, ő pedig a nyakamat. Egyre szaggatottabban lélegzett, eleinte azt hittem, hogy az illatom van rá ilyen hatással, de aztán kibuggyantak az első könnycseppjei. Óvatosan kezdtem simogatni a hátát, majdhogynem hozzá sem értem, aztán mikor nem húzódott el, hanem még szorosabban ölelt, már erősebben nyugtattam. Végighúztam a kezem a haján, a hátán, a kezein, próbáltam megvigasztalni. Nem tudom, milyen ösztön lehetett, hiszen nem is ismerem, de most, talán életemben először, azt tettem, amit a szívem sugallt.

Addig sírt, míg teljesen átáztatta az ingemet, de nem érdekelt. Csak meg akartam nyugtatni.

Végül éreztem, hogy lazul a keze a nyakamon, így én is elengedtem. Elhúzódott tőlem egy kicsit, de nem ment el. Szótlanul néztünk egymás szemébe. Kék szemét vörösre áztatták a könnyek, és felpuffadt tőlük az arcbőre. Szép lány volt, hosszú, barna hajjal, de én akaratlanul is egy lányhoz mértem. Bellához. És az ő szépségével nem ért fel.

De talán ez egy jel Istentől. Talán azt üzeni, hogy tovább kéne lépnem, elfelejteni Bellát. Itt ez a lány, szép, és láthatólag nem fél tőlem. De nem Bella. Bocsi Isten, de nekem Bella kell. Ő az egyetlen. Megismételhetetlen, és pótolhatatlan.

A lány, akinek a nevét sem tudom, kíváncsian, érdeklődve nézett rám, miközben azon tanakodott, hogy ki is lehetek, és mit kéne most csinálnia. Végül egy egyszerű megoldás mellett döntött.

- Köszönöm –  suttogta rekedtes hangon. A szemei egy pillanatra megint megteltek könnyel, de lehunyta azokat, és mikor felnézett, már nagyjából visszaszorította újból kitörni készülő sírását.

- Nincs mit –válaszoltam ugyanolyan hangon. Aztán eszembe jutott, hogy miért is indultam útnak, így még egyszer utoljára megöleltem az idegen lányt. – Sajnálom a nagymamádat – suttogtam a fülébe, majd elengedtem, letöröltem a könnyeit, és tovább indultam végső utamon.