(Carlisle szemszöge) 

Csodálatos volt az első két napunk szerelmem szigetén. Olyan régóta vágytam már rá, hogy legyen valaki, akit szerelemmel szerethessek, és egy örökkévalóságra magam mellett tudhassak. Most pedig, hogy itt fekszik a karjaimban, és lágyan cirógatja a mellkasomat, mégis alig merem elhinni. Túl szép, hogy igaz legyen. Minden túl tökéletes. Mindig ilyenkor romlik el valami.

• Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Esme lágyan.
• Csak arra gondoltam, hogy minden túl tökéletes, és félek, hogy egyszer csak felébredek. Persze képletesen szólva – magyaráztam a helyzetet.
• Ne beszélj butaságokat. Most már örökké boldogok leszünk, amíg világ a világ. A mi családunk mindig ilyen marad. Te, Edward és én. Tökéletes lesz. Ráadásul előbb vagy utóbb biztosan bővülni is fog a Cullen família, hiszen Edward is meg fogja találni a társát. Még ha nem is Tanya személyében. Már alig várom – mondta izgatottan.
• Nem is tudtam, hogy ilyen pozitívan látod a világunkat – húztam fel a szemöldököm.
• Hát, nem magamtól lettem ilyen életvidám. Tudod, van egy férfi az életemben, aki jó hatással van rám – búgta a fülembe ellenállhatatlanul.
• Csak a férjed meg ne tudja – nevettem fel. Egy kicsit furcsa volt, hogy Esme ilyen felszabadult, de kifejezetten tetszett a helyzet. Ezt az oldalát eddig még nem ismertem.
• Majd elterelem a figyelmét – vetette át az egyik lábát kecsesen a csípőm felett. Majd lovagló ülésben rám helyezkedett.
• Jól kezdődik az elterelés – nyögtem fel, és megragadtam a csípőjét.
• Akkor a folytatás is tetszeni fog – incselkedett, majd lassan ringatni kezdte a testét.
• Ebben nem kételkedem – doromboltam elégedetten.

Az elkövetkezendő  órákban hanyagoltuk a beszélgetést. Esme, mint mindig, most is tökéletes volt minden tekintetben. Ez a pozitúra még új volt a számunkra, de éppen ettől volt annyira izgató, határozottan tetszett. Feleségem gyönyörű idomait figyelhettem miközben a legtökéletesebb gyönyör felé száguldottunk. Kezeim eleinte még csak a combjait simogatták, de nem tudtam megállni, hogy ne menjek tovább, így elkalandoztam tökéletes testén, amit egy hangos sóhajtással, és megannyi apró nyögéssel jutalmazott. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy megvárjam kedvesemet, hogy együtt lépjük át a gyönyör kapuját. Általában ura vagyok a testemnek és a cselekedeteimnek, de Esme társaságában ez koránt sem volt egyszerű. Na nem, mintha ez baj lenne. Sőt.

Szerelmem egyre hangosabban zihált, és a mozdulatai is egyre hevesebbek lettek. Egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezeimet, és felhúzott magához, majd szenvedélyesen megcsókolt. Azonnal szorosan körbefontam a karjaimmal, és nem is eresztettem el többé. Néhány perc múlva pedig mindketten hangosan felkiáltottunk, és fáradtan hanyatlottunk a puha párnákra.

• Ez hihetetlen volt – mondtam miután a légzésem nagyjából visszaállt a normális szintre.
• Ezzel nem tudok vitatkozni – suttogta szerelmem a nyakamba, majd felemelte a fejét és lágy csókot lehelt az ajkaimra.

A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, de tudtam, hogyha nem szakítom meg, akkor megint nem sokat fogunk látni a szigetből. Márpedig kedvesem nem hagyhatja úgy el ezt a helyet, hogy ne ismerje minden egyes kis zugát. Azért vettem meg neki ezt a szigetet, mert tökéletesen illik hozzá. Bár, mivel az ágyunk is nagyon szép, és a házunk is az, előfordulhat, hogy nem is lenne olyan nagy tragédia, hogyha mégsem jutnánk el sehova. Elég nagy dilemma. Mit tegyek? A vámpír énem határozottan itt akart maradni az egész nászút alatt, de az emberi részem minél több élményt akart adni kedvesemnek. Habár itt maradni is élmény lenne, de nem lenne tisztességes, hogyha bezárnám a szobába, ahelyett, hogy rendesen körbevezetném. A nagy kérdést végül kedvesem oldotta meg, aki megszakította a csókunkat, majd hozzám bújt, és bár feltűnés nélkül, de vágyakozva kukkantott az erdő felé.

• Induljunk egy újabb szigettúrára? – kérdeztem mosolyogva. – Úgy látom, hogy szeretnél.
• Ne értsd félre – nézett rám zavartan. – Nagyon jó veled minden tekintetben. Én nagyon szívesen maradnék itt örökre ebben az ágyban, de hajt a kíváncsiságom. A korallok tegnap olyan csodálatosak voltak. Előtte pedig a hajókázás. Annyi új élmény, amit veled élhetek át, és úgy gondolom, hogy még több meglepetést tartogatsz nekem – magyarázkodott, mire muszáj volt elmosolyodnom.
• Kedvesem, az a lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat – mondtam határozottan. Természetesen főleg te. Tettem hozzá gondolatban. Bár egy pillanatot sem tudnék mondani, amikor nem jártam a fellegekben, amióta itt vagyunk, és ez természetesen csakis Esmének köszönhető.
• Én itt is jól érzem magam – búgta ellenállhatatlanul. Majd szemérmetlenül végigsimított az arcomtól egészen a hasamig. Még sosem tették ennyire próbára az önuralmamat. Megőrjít ez a nő, de egyértelműen a legjobb értelemben.
• Ha sokáig kísértesz, akkor tényleg nem fogod látni a szigetet – markoltam meg a csípőjét.
• Rendben, viselkedek, de csak estig – nyomott egy utolsó csókot az ajkaimra.

Majd kibontakozott az ölelésemből és felvette a fürdőruháját, valamint egy könnyű ruhát is. Élvezettel figyeltem a tüsténkedését, majd villámgyorsan magamra kapkodtam én is a ruháimat, hogy indulhassunk.

Kézen fogtam szerelmemet, és az ajtó felé kezdtem húzni. Ő pedig készségesen követett engem. Annyi volt még a látnivaló, hogy nem is tudtam, hogy hol kezdjem. Végül úgy határoztam, hogy először a madarakat mutatom meg, és ezzel együtt beláthatjuk a fák tetejéről a sziget minden szegletét is.

• Gyere – húztam a sziget legmagasabb fája felé.
• Mit csinálunk? – kérdezte kikerekedett szemekkel.
• Felmászunk és megnézzük a madarakat, és a szigetet a magasból – válaszoltam boldogan. – Hidd el, hogy még soha nem láttál ilyen szép helyet.
• Ebben biztos vagyok, de én nem vagyok túl ügyes fára mászó – sütötte le a szemeit. – Estem már le fáról, amikor kislány voltam, és nem tartozik a kedvenc élményeim közé. Elég sokáig lábadoztam a kis akciómból, és hát azóta eléggé kerültem a fákat – fűzte még hozzá.
• Kedvesem, most már vámpír vagy. Nem fogsz leesni, és biztos vagyok benne, hogy ez a fa nem akadály neked – mondtam lágyan. Reméltem, hogy ezzel megnyugtathatom.
• Rendben – motyogta halkan.

Majd bátortalanul a fa elé állt. Két apró kezével erőteljesen megmarkolt egy ágat, de aztán nem ment tovább, inkább idegesen rágcsálni kezdte az alsó ajkát. Csupán néhány pillanatig tudtam nézni a szerencsétlenkedését. Nem azért, mert nem volt így is imádnivaló, hanem mert nem akartam, hogy rossz élménye legyen az ittlétünkről. A háta mögé léptem, és lefejtettem kissé remegő kezét a faágról, amibe még mindig belecsimpaszkodott. Majd magam felé fordítottam.

• Tudod mit? Mit szólnál, hogyha én magam vinnélek fel? – kérdeztem mosolyogva. – Olyan lenne, mintha átvinnélek egy újabb küszöbön – fűztem még hozzá, hogy meggyőzzem.
• Nem is tudom – pislogott rám bizonytalanul. – Nem akarom, hogy gyávának tarts, hiszen nem is eshet semmi bajom, még akkor sem, hogyha leesem. Én csak. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém.
• Semmi baj, estél már le fáról, és megmaradt az emlékezetedben. Megértem. Nem muszáj felmennünk. Bár amondó vagyok, hogy jobb, hogyha kezeljük ezt a problémát – simogattam meg az arcát. Reméltem, hogy sikerül valahogy meggyőznöm róla, hogy menjünk fel, mert tudtam, hogy imádná azt a látványt, és élményt, ami odafönt vár ránk.
• Előbújt belőled az orvos? – kuncogott fel szerelmem.
• Téged bármikor készséggel kezelnének – kacsintottam rá.
• Nos, akkor orvosolja a felesége fóbiáját, Dr. Cullen – búgta pajkosan, majd egy szempillantás alatt a hátamra ugrott. – Indulás – mondta remegő hangon. Nem volt túl határozott, és ezen muszáj volt elmosolyodnom. Édes volt, amikor megijedt valamitől. Egyébként sem volt még rá példa hosszú évszázadaim alatt, hogy egy vámpír képes lett volna megijedni. Esme ebben is különleges volt.
• Észre sem fogod venni, és már fent is vagyunk – fordítottam hátra a fejem.

Mire még jobban belém csimpaszkodott. Annyira édes volt, ahogy idegeskedett. A következő pillanatban lendületet vettem és néhány másodperc alatt már fel is értem szerelmemmel a legfelső ágak egyikére. Le akartam tenni, de olyan erősen kapaszkodott, hogy nem sikerült.

• Fent vagyunk, Édes – simogattam meg a haját.
• Oh, máris? – lepődött meg, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
• Azért ennyire nem lehetett szörnyű – állapítottam meg csalódottan.
• Nem, egyáltalán nem volt rossz az idejutás. Csak jó érzés tudni, hogy már fent vagyunk – mondta szégyenlősen.
• Akkor esetleg abbahagyhatnád a megfojtásomat – kuncogtam fel. Észre sem vette, hogy a szorítása egyre erősebb lett a nyakam körül.
• Jaj, ne haragudj. Én nem akartam – kapta el a kezeit.

Minek következtében leesett rólam és zuhanni kezdett a föld felé. Azonnal utána ugrottam, és elkaptam, majd megkapaszkodtam egy faágban. Szerelmem pedig azonnal újra körém tekeredett.

• Sajnálom – motyogta a nyakamba. – Nem akartalak fojtogatni, és nem akartam elrontani a pillanatot sem – magyarázkodott megint.
• Hé, ez csak apró baleset volt. Ne foglalkozz vele. Próbáljuk meg újra – mosolyogtam rá. – Ezúttal inkább nem engedlek el – fűztem még hozzá.
• Ez jó ötlet – bólintott rá a tervemre.

A következő  pillanatban a madarak csicsergése szakított félbe bennünket. Egyszerűen fantasztikus volt a hangjuk, és tényleg gyönyörűek voltak. Esme is meglepetten kapta fel a fejét, és kábultan nézte a színes madarakat, amik nekünk énekeltek. Néhány perccel később pedig teljesen felbátorodva csusszant ki az ölelésemből és lassan araszolva bár, de elindult a madarak felé.

• Gyönyörűek, és a hangjuk is káprázatos – mondta boldogan. – Még sosem láttam és hallottam hozzájuk foghatót.
• Örülök, hogy tetszenek – mentem oda mellé. – Itt minden a tiéd.
• Nem, a miénk – javított ki szerelmem és a karjaimba bújt.

Jó ideig hallgattuk a madarak lágy hangját és élveztük egymás közelségét. Majd kedvesem tekintete elkalandozott, és megláttam, hogy mit néz. Innen tisztán látszott a kis kikötőnk, a hajóval együtt.

• Imádom ezt a szigetet – mondta csodálattal teli hangon, és tovább kémlelte a távolt. – De téged még sokkal jobban – fűzte még hozzá. Nekem pedig muszáj volt azonnal megcsókolnom. – Mit szeretnél még ma mutatni? – kérdezte izgatottan miután elválltunk.
• Az attól függ, hogy te mit szeretnél látni – mondtam elgondolkozva. Vajon mi tetszene Esmének ezen a szigeten a legjobban?
• Én mindent szeretnék látni, de a sorrendet rád bízom. Van még tizenkét napunk a hazaútig. Úgyhogy kérlek, mutasd meg nekem mindent, ami csak itt van – nézett rám izgatottan.

Én pedig komolyan elgondolkodtam, hogy mi lenne az a program ezen a szigeten, amit egy vámpír kifejezetten imád. Végül arra a döntésre jutottam, hogy különösebben minden abszolúte vámpírbarát a környéken, hiszen szándékosan így készítettem el a legfontosabb bútorokat, mint például a francia ágyunk.

• Mit szólnál egy gyönyörű barlanghoz, amit egy vízesés rejt el a külvilágtól? – kérdeztem izgatottan. Van ott egy kis meglepetés is, amit oda készítettem, amíg fürdőzött.
• Ez fantasztikus ötlet – bólintott rá szerelmem.
• Lejössz egyedül, vagy inkább vigyelek le én? – kérdeztem kuncogva, mire kedvesem csak oldalba bökött.
• Lemegyek egyedül, meg tudom csinálni – mondta határozottan. – Azért menj előre, hogy el tudj kapni, hogyha mégsem leszek elég ügyes – tettem még hozzá.
• Rendben – mondtam nevetve, majd leugrottam a fáról.

Legnagyobb meglepetésemre Esme néhány pillanat alatt leért mellém. Az ajkai pedig elégedett mosolyra húzódtak. Ez egy olyan „én megmondtam, hogy képes vagyok rá” pillantás volt. Megcsóváltam a fejem, és magamhoz húztam.

• Nagyon ügyes vagy, kedves – búgtam neki lágyan.
• Jó az orvosom. Néhány óra alatt kigyógyított a fóbiámból – mosolygott rám ellenállhatatlanul.
• Akkor, Mrs. Cullen, készen áll egy kis hegymászásra is? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
• Miért is? – nézett rám döbbenten.
• Mert a barlangunkhoz mászni kell egy kicsit, de nem sokat. Úgy tíz métert – magyaráztam. – Bár, hogyha gondolod, akkor boldogan felviszlek oda is.
• Nem, menni fog, ha fáról le tudom jönni, akkor egy szikla sem lehet akadály – mondta határozottan.
• Akkor irány a barlangunk – mondtam lelkesen, majd kézen fogtam, és már rohantunk is a cél felé.