(Edward szemszöge) 

Hihetetlenül boldog voltam már csak attól is, hogy a karomban tarthatom Bellát. Pontosan ugyanúgy pihent a mellkasomon, mint ahogy régen is tette. Vajon mire emlékszik még azokból az időkből? Mennyire halványulhattak el az emberi emlékei? Nekem úgy tűnik, hogy elég tisztán emlékszik mindenre.

Tudtam, hogy már nem ember, és nem tudom összetörni sem, de mégis úgy éreztem, hogy olyan gyengéden kell fognom őt, mint, hogyha az lenne. Az út a rétünkig csupán negyed órába telt, legnagyobb bánatomra. Szerettem volna minél tovább a karjaimban tartani őt, de sajnos ennél lassabban már képtelenség lett volna futni. Sok mindent szerettem volna megtudni a múltjáról, vagyis tulajdonképpen mindent, de nem akartam letámadni. Majd egyszer el fogja mondani. Az biztos, hogy soha többé nem engedem el magam mellől, hacsak nem ő akarja így.

Amikor megérkeztünk a réthez megálltam még a fák takarásában. Most jutott eszembe, hogy én még soha nem láthattam Bellát csillogni a nap fényében. Biztosan gyönyörű. Már néhány perce álltam a fa alatt édes terhemmel, de ő még mindig nem figyelt fel rá, hogy egy helyben állunk. 

• Mi a baj? – nézett rám kérdőn. Lehet, hogy csak most vette észre, hogy megálltunk? Vajon min gondolkozott ennyire?
• Süt a nap – mondtam mosolyogva. Így legalább én is eltereltem a gondolataimat arról, hogy vajon ő mit gondol. Féltem az ismeretlentől. Bármit gondolhat rólam, akár rosszat is, és minden joga meglenne hozzá. Bár, hogyha belegondolok, akkor az én Bellám soha nem tudna rosszat gondolni senkiről sem.
• És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdezte döbbenten.
• Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – néztem rá vágyakozva. Akkor is biztosan gyönyörű lenne, hogyha a karjaimban érné utol a nap fénye, de úgy, hogy végignézhetem a folyamatot. Az egészen más lenne. Minden apró kis részletet láthatnék.
• Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütötte le a szemeit.

Te jó  ég! Olyan kis buta. Hát erre gondolt a fiunk, amikor azt mondta, hogy folyamatosan félreértjük egymást. Bella természetesen azt hitte, hogy emberként jobban tetszett, pedig ez egyáltalán nem így van. Én minden formában imádom. Még akkor is szeretném, hogyha farkas lenne. Bár akkor nyilván nehezebb dolgom lenne, de akkor is harcolnék érte.   

• Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – doromboltam lágyan. Nagyon reméltem, hogy elhiszi a szavaimat. Nekem csak az a fontos, hogy itt van velem.
• Bella Black – nézett a szemeimbe. Ez a tény némi fájdalommal töltött el. Az én Bellám, már soha nem lesz ugyanúgy az enyém. Hiszen La Push határain belül él, amióta elhagytuk. Ami természetesen tökéletesen érthető, de a tudat, hogy már a farkasok a családja. Továbbra is féltékenységgel töltött el. Hozzánk kellett volna tartoznia az elmúlt fél évszázadban is. Vajon akar még egyáltalán a családom része lenni? Hiszen én lényemből adódóan nem lehetek a ő családja része, pedig bármit megadnék, hogy velem maradjon. Bár ezen még ráérek később aggódni.
• Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtottam le a fejem bánatosan.
• Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondta őszintén.
• Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogtam az orrom alá. Örültem, hogy nem azért lett Black a nevük, mert meggyűlölt, de azért még fájt a tény, hogy van egy gyermekem, aki nem az én nevemet viseli.

Nem akartam, hogy meghallja az előbbi kijelentésemet, de sajnos attól tartok, hogy mégis lebuktam, mert Bella kérdőn nézett rám, ami semmi jót nem jelenthet. Jobb lesz, hogyha kétszer is meggondolom, hogy mit motyogok az orrom alatt.

• Ülj le a rét közepén – mondta komolyan.
• Miért? – néztem fel rá értetlenül.
• Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogott rám. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tette még hozzá.
• Oké, máris – mondtam boldogan.

Azonnal finoman a lábaira állítottam, és gyengéden kicsomagoltam a takaróból. Majd egy szempillantás alatt a rét közepére rohantam, leterítettem a plédet, majd leültem rá. Gyermeki izgalom lett rajtam úrrá. Hiszen most először láthattam az én gyönyörű Bellámat a napsütésben. Biztosan úgy néz ki, mint egy igazi angyal. A mélyen dekoltált felsőjével, és a feltűzött hajával még több bőrfelület van rajta, amit elérhetnek a nap sugarai. Kedvesem vett egy mély levegőt, mintha zavarban lenne, majd lassan, megfontolt léptekkel kilépett a fénybe. Egyszerűen nem találtam szavakat arra, amit akkor láttam. Még soha nem láttam vámpírt, aki ilyen ártatlanul csillogott. A fénye tökéletesen tiszta volt. Carlisle volt még hasonlóan fényes és Esme, de Bella még náluk is sokkal szebben fénylett. Sajnos apámnak még nem sikerült rájönnie, hogy mitől függ, hogy ki mennyire szikrázik fényesen, de Bellát elnézve az ártatlanság mértékét tükrözheti, vagy a jó szívét. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával.

• Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – térített magamhoz csábosan mosolyogva, majd a csípőjét ingerlően ringatva indult el felém. Hogyha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor azt hinném, hogy éppen el akar csábítani. Micsoda nő. Erre nincsenek szavak.
• Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – találtam meg a hangomat nagy nehezen. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
• Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóválta meg a fejét vigyorogva. Majd leült mellém a plédre.

Én még mindig megbabonázva figyeltem a tökéletes sziluettjét. Ha kényszerítettek volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetemet róla. Amennyire érzékeltem a külvilágot a rám törő érzésektől láttam, hogy ő is engem néz csodálattal telt szemekkel.

• Szerintem egyáltalán nem vagyok elfogult – mondtam határozottan. Ellenben, amikor megszólítottam nem is reagált. Ennyire elgondolkozott valamin. - Hahó, Bella, itt vagy? – mozgattam meg a kezem az arca előtt.
• Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdezte idegesen rágva a szája szélét. Ez régen mindig jót jelentett. Amikor a szája szélét harapdálta, olyankor mindig rólunk gondolkodott. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
• Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondtam komolyan. Ez nem elfogultság. Egyszerűen ő a világ legcsodálatosabb, legszebb és legkedvesebb asszonya. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondtam bűntudatosan. Nem tehettem róla. Annyira vágytam, hogy láthassam a gondolatait, de soha nem adatott meg nekem ez az ajándék. Egyáltalán hogy lehetek féltékeny a saját gyermekemre? Rossz apa vagyok, pedig még alkalmam sem volt kipróbálni magam igazán Anthony apjaként. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
• Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolygott rám. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény – mesélte teljes odaadással. Még soha nem hallottam, hogy ekkora hévvel beszélt volna valamiről. Az anyai ösztönök. Ahogy hallgattam őt, rajtam is úrrá lett a büszkeség és a boldogság.
• Ez kétségtelen – mondtam büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondtam lehajtott fejjel. Mindig azt mondtam neki, hogy mellette leszek örökké, és amikor a legnagyobb szüksége volt rám, mégis cserbenhagytam.
• Edward, hagyd ezt abba – csattant fel Bella. Még mindig nem voltam hozzászokva ehhez a tűzhöz, és határozottsághoz, ami áradt belőle. Bár kétségkívül tetszett a dolog. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdezte ingerülten. Azonnal rákaptam a tekintetem. Teljesen igaza volt. Ez a hely és idő nem alkalmas rá, hogy panaszkodjak. Hiszen talán újra együtt lehetünk. A remény hal meg utoljára. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűzte még hozzá. Micsoda kis agresszor lett belőle. Bár tetszik ez a kis női agresszivitás. Valamiért izgatóan hatott rám.
• Kezdek félni tőled – kuncogtam fel.
• Van is miért – mondta gonoszan vigyorogva.
• Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondtam nevetve. Te jó ég? Most Jacobon viccelődtem? Ezt most vagy poénnak veszi, mint ahogy annak is szántam, vagy fogja magát és tényleg elküld a csudába, amiért ilyen idióta vagyok? Jake-t csak tisztelhetem azért, mert ő nem hagyta el Bellát.
• Persze, egyesen rettegett tőlem – villantotta ki tökéletes fogsorát kihívóan. Huh, jól van, úgy értette, ahogy gondoltam. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondta fintorogva.
• Pfuj! – nyögtem fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – néztem rá elfintorodva. Egy farkas szaga, és íze is borzalmas. Na jó, az ízét még nem kóstoltam, de mivel az illat nem tetszik, ezért valószínűleg nem is valami kellemes az aromájuk sem.
• Miből gondolod, hogy nem? – kérdezett vissza. Jesszusom! Ezek szerint tényleg ivott Jacobból. Ez komolyan szörnyen hangzik. Még Emmett idióta poénjainál is sokkal rosszabb.
• Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodtam el.
• Bevetted mi? – tört ki belőle a nevetés. Oh, hála az égnek! Ezek szerint mégis csak viccelt. Ez azért megnyugtató. Bár elég morbid vicc volt.
• Ez nem volt jó vicc – morogtam az orrom alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
• Nem értékeled a humoromat – csóválta meg a fejét. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondta, majd felpattant, és elindult az erdő felé. Na nem, azt már nem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy itt hagyjon.

Egy szempillantás alatt előtte termettem, és kérdő tekintettel néztem a szemeibe. Csak nem gondolta komolyan, hogy hagyom, hogy elmenjen?

• Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
• Talán igen, talán nem – indult vissza a plédhez.

Grr…ez az új Bella sokkal rafináltabb és határozottabb, mint Alice és Rosalie együttvéve. Nem hiszem el, hogy úgy játszik velem ez a nő, ahogy csak akar. Imádtam régen is, amikor incselkedett velem, de most, hogy ő is vámpír, és nem látom a pirulását, nem hallom a szívdobogását sokkal nehezebb eldöntenem, hogy mi is jár a fejében. Az eddig sem túl nagy előnyöm is elveszett ahhoz, hogy kifürkésszem az érzéseit. Pedig milyen könnyű volt. Hiszen amikor elpirult és meglódult a szívverése, akkor tudtam, hogy nagy hatással voltam rá.

• Tetszik ez a stílus – foglaltam helyet végül mellette, miután visszaült a plédünkre. Ki kell ismernem minden apró kis rezdülését, hogy olvasni tudjak benne, és meg is fogom tenni.
• Ennek örülök – mosolygott rám. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűzte még hozzá. Nem szokott ilyen lenni? Az nagy kár, mert az incselkedést már régen is nagyra értékeltem. A huncut Bella énje egyszerűen tündéri volt.
• Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simítottam végig a combján hirtelen ötlettől vezérelve. Egy kicsit féltem, hogy el fog húzódni a kezemtől, de muszáj volt megérintenem.
• Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csípett bele az oldalamba. Nahát, ez igazán kellemes meglepetés. Úgy tűnik, hogy Bella boldogan belemegy a játékba. Tényleg újra szerelmes tininek éreztem magam. Annyira jó volt hosszú idő után nosztalgiázni. Annyira jó volt vele lenni. Bármit megadnék, hogy újra csak az enyém legyen testestől-lelkestől.
• El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgtam a fülébe. Lássuk, hogy zavarba tudom-e még hozni.
• Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágott vissza.
• Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondtam tetetett felháborodással. A mindenit, ebben a játékban is fejlődött. Talán gyakorolt valakivel?
• Fáj az igazság? – kérdezte a pilláit rebegtetve. Ah, ezt a csatát el fogom veszíteni, de a háborút megnyerem.
• Grrr – morogtam az orrom alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek – mondtam morcosan. Az emlékek pedig hirtelen záporoztak meg. Mindig elbújt a takarója alatt, és azt mondta, hogy soha többet nem jön ki onnan. Általában nekem kellett kicsomagolni, mert megmakacsolta magát.
• Változik a világ – vigyorgott rám diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondta boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdezte izgatottan.
• Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodtam el. Pedig nagyon is boldog lennék, hogyha most is csókot lopna tőlem. Ha tudná, hogy mennyire jól esne.
• Ez igaz – gondolkodott el, majd egy szempillantás alatt megérintette ajkaival az enyéimet. Ez most tényleg megtörtént, vagy csak a képzeletem játszott velem? Bella megcsókolt? Illetve megpuszilta az ajkamat? Ezt biztos csak „álmodtam”, de azért rákérdezek.
• Ez meg mi volt? – kérdeztem mosolyogva.
• Ami jár, az jár – rántotta meg a vállát.
• Jogos – villantottam rá egy féloldalas mosolyt, amit mindig úgy szeretett. Akár még madarat is lehetett volna fogatni velem, annyira boldoggá tett ezzel az apró kis gesztussal.
• Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütötte le a szemeit. Nagyon aranyos volt még mindig, amikor zavarba jött. Pedig ez csak egy ártatlan kis szájra puszi volt. Bár megjegyzem, hogy létezésem legcsodálatosabb puszija, de ennyitől már akkor sem kellene zavarban lennie. Úgy rémlik, hogy régebben elég sűrűn megfordultam az ágyában is.
• Remek ötlet – dőltem el a pléden azonnal, és óvatosan magammal húztam.

Legnagyobb örömömre nem pironkodott, hanem azonnal elhelyezkedett a mellkasomon, éppúgy, ahogy szerettem volna. Gyengéden a hátára csúsztattam a kezem, és cirógatni kezdtem a hátát. Nagyon reméltem, hogy még mindig szereti. Régen szinte már dorombolt is, amikor így cirógattam őt. Olyan édes volt, ahogy motyogott a mellkasomba félálomban, hogy mennyire szereti ezt, és, hogy abba ne hagyjam. Amikor aludt, akkor pedig mindig elcsenhettem néhány gondolatát, de most sajnos nincs rá már alkalmam, de ha szerencsém van, akkor megosztja velem.

• Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdtem bele, de a szavamba vágott.
• Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszolta őszintén. Rajtam pedig hatalmas boldogsághullám söpört végig. Nem használt múlt időt. Még mindig szereti, hogyha hozzáérek. A remény elemi erővel söpört végig újra és újra a testem minden egyes porcikáján.
• Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlottam a lehetőséget. Akár mostantól kezdve örökké is fekszem itt vele, és csak simogatom, hogyha ezt szeretné.
• Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – nézett fel rám.
• Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondtam határozottan. Úgy el fogom kényeztetni, ahogy csak lehet. Megérdemli, hogy mindent megkapjon.
• Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdt vissza a mellkasomra. Ezt vajon pontosan hogyan értette?
• Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – válaszoltam boldogan.
• Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondta komolyan.
• Óhajod számomra parancs – válaszoltam, majd dúdolni kezdtem a neki írt dallamot.

Nem tudom, hogy melyikünknek volt nagyobb élvezet. Rajtam elemi erővel söpört végig a vágy és a boldogság, ahogy hozzám simult. Egyre inkább hozzám bújt, én pedig rendíthetetlenül cirógattam, és énekeltem neki. Olykor-olykor lepillantottam az arcára, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy behunyt szemmel élvezi a kényeztetésemet. Mindketten ragyogtunk, ahogy a rétünk is, és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a napfény miatt.